És véégre! Drága emberek. Elérkezett a mi időnk.
Erre vártunk – akár hiszitek, akár nem. Mostani leszületésünknek ez a fénypontja: a legnagyobb ajándék és lehetőség amit kaphatunk.
A szellemvilág belecsapott a lecsóba, és a rezgésszintemelkedés teljes pompájában napvilágra gurult. Lezárult az „ezeréves pechszéria”; és ím elkerülhetetlenül belecsöppentünk az igazi valóságba. Mostaztán beindul a karma kereke;) Végre kibontakoztathatjuk a képességrendszereinket, és nekikezdhetünk teljes erőnkből munkálkodni a feladatainkon – amikért egyáltalán ittvagyunk.
Hiába sokan angyali harsonaszóval, lágy ambrózia permetben fetrengő puttócskákkal és gyertyafényes hajlongásokkal körített bíborszőnyegen képzelték a korszakváltás beköszöntét. Az álmodás ideje lejárt. Inkább egy kapu nyílásáról van szó az előttünk álló hegy tetején. Aki most nem veszti el a fejét és halad tovább az útján, az egy sokkal boldogabb világba repítheti magát. Ne most csüggedjünk!:)
Itt az idő h felébredjünk és leföldeljük magunkat a valóságba. El kell búcsúznunk a kietlen materializmustól és az álomvilágoktól egyaránt. Eljött az ideje h tényleg felelősséget vállaljunk magunkért. Minden tettünkért és minden gondolatunkért. Minden szituációért amiben tartjuk magunkat. És hogy végre a sarkunkra álljunk, és döntéseket hozzunk. Hogy elkezdjük újraépíteni önmagunk – és a társadalmunk.
„Yes
Yes, of course
It’s gonna hurt”
– Nine Inch Nails: In Two –
Jó jó, oké, elsőre olyan mintha épp leállnának az építkezések és csődbe akarna menni az egész világgazdaság. De nem kell mindennek bedőlni amit a tévében látunk. Értelemszerűen a korszakváltás egy alapos tisztítótűzzel kell kezdődjön; a zsenge hajtásoknak vhogy teret kell adni a korhadt aljnövényzet helyén. És igen, ez elkerülhetetlenül fájdalmas az elején. De hát a szellemvilág nem szereti a lacifacát: habozás nélkül önti a sót a nyílt sebbe h azonnal gyógyulhasson. Nincs itt kérem több himihumi meg öngyömböngyöm.
Viszont fontos megértenünk h mit is tisztít ez a tűz (..esetleg h milyen sebből) h ne pánikoljunk feleslegesen. Mert a félelem a legvastagabb gátja a szárbaszökkenésünknek. Lássuk tehát milyen hozadékai láthatók máris a koronajárványnak – és mért ne sirassuk, amitől meg kell szabadulnunk.
Vesztegzár és önismeret
A közismert és látványos jele a spirituális korszakváltásnak a globális otthonmaradás. Konkrétan és szimbolikusan is ez az a nagy befelé-fordulás, ami a kiindulópontja kell legyen minden valódi megújulásnak. Kiszállni egy lélegzetvételre életünk mókuskerekéből. Reflektálni mit miért teszünk. Mit akarunk folytatni és mit nem. H tulképpen kik is vagyunk valójában – és mit keresünk. Aki nincs hozzászokva h időnként a tükörbe-nézzen annak persze már ez is lehet fájdalmas: sokan akár évtizedek után először nem tudnak munkába/kocsmába menekülni a saját életük elől, és arra is most kell rájönniük h ki a férjük, ki a feleségük, meg kik ezek az aprónépek mindenhol. Hogy a családon belüli erőszak egyetlen hónap alatt ennyire megemelkedett mutatja mennyi feszültséget sepertünk eddig a szőnyeg alá. És bár aligha segíti bmi jobban a spirituális fejlődésünket mint ha a valódi párunkkal élünk, tekintettel a jelen házasságok milyen rémítő arányban bekötések eredményei, a közeljövőben szaporodó válásoknak bátran szabad örülnünk majd. Triviálisan a gyógyító tisztítótűz kategóriája – féregtelenítés.
A szőnyeg alá söpört dolgok felszínre hozása persze szószerint is helyet kap végre. Mert bár van aki képes sorozatnézéssel és főzéssel kitölteni a rászakadó otthoni időt, aki észnél van most nekiáll minden rég-halogatott nagytakarításnak és lomtalanításnak. A pangó energiák megmozgatása és a (test&lelki) kanapék felemelése megintcsak önmagán messze túlmutató jelentőséggel bír otthonunk – egyszersmind énünk – felfrissítésének jegyében. Ráadásul a takarítás általában is az egyik legkiválóbb módszer alapos lélekmunkálatok (=meditáció) gyakorlására, hiszen fizikaiban is érzékelhetővé válik mennyire „lelkiismeretesen” nézünk be minden növényalá, könyvmögé, karniskarra. Meg h csak portörölgetésre telik tőlünk, vagy tudjuk addig dörzsölni/kefélni a felületeket amíg a rárakódott összes sötétséget lemosva minden ismét csillog és illatoz. (Nem mintha a ’takarítás mint energetizálás’ közismert fogalom lenne hazánkban – de az új korszakban még eleget fog mélyülni h mit értsünk azon a szón h tisztaság.[1])
Saját tárgyi környezetünk rezgés-szintemelkedésénél is jelentősebb fejlemény a társas érintkezések korlátozása kapcsán kialakuló vadiúj energetikai világrend. Bár az előző korszak materialista gondolkodásában szinte semmi jelentőséget nem tulajdonítottunk a személyes auránk védelmének, sőt a démoni illemtan kötelezett minket h jöttmentekkel pusziszkodjunk és kezetrázzunk, erről az értelmetlenül veszélyes szokásunkról most varázsütésre leszoktunk. Hiszen az egészségünkre nézvést a legkevésbé a fizikai vírusok jelentik a problémát: hanem a mentáltér kórokozói. Minden gondolatunkkal adott frekvenciákat bocsátunk ki magunkból a közvetlen környezetünkbe, és ezekkel folyamatosan fertőzzük egymást (is). Már egy zsúfolt buszon utazva, vagy kituddja kiután ülve a taxiban is, kivagyunk téve mások „belső” sötétségének. Az érintésvédelemre fittyet hányó puszik és ölelések azonban végképp súlyos lenyomatot hagynak a saját frekinken. A pandémiától viszont az energiamezőnk intaktságához elengedhetetlen karnyújtásnyi távolság betartása egyszerre törvényi előírássá lett. Muhh! Ennél szellemvilágibb hatékonyságot elképzelni sem lehetne;) Mostaztán a legillemtudóbb / érintésfüggőbb állampolgár energiamezejének is van végre lehetősége fellélegezni, és a mentál-karmok és frekvencia-szigonyok automatikusan elkezdenek kilökődni a saját-terekből.
A materialista pszichológusok persze kétségbeesetten próbálnak „emlékeztetni” minket h nincs fontosabb a társas érintkezésnél, és „természetes” hogy rosszul viseljük a magányt. De a lelkét vmennyire is ismerő ember nem tud magányos lenni – hiszen körülveszi a szellemvilág. Ha vki rosszul viseli h magára maradt, annak egyetlen magyarázata lehetséges: hogy egy energiavámpírral van dolgunk. Nyilván aki eddig minden csápjával szivattyúzta az életerőt az áldozataiból, az most majd’ bele őrül a magányba. Itt az idő felismernünk kik a valódi lélekszintesek, és kik nem azok. A rezgésszintemelkedés immanens következménye, hogy elkezd szétnyílni az olló az anyagbaragadt frekik és a valódi spiritualitás frekijei között. Ébredjünk! Most kell meglovagolni a spirituális dagály hullámait.
És ahogy ez a ’szosöl disztenszing’ lehetővé teszi személyes energiamezőinknek a tisztulást, úgy közös tereink is nekivágtak a gyógyulásnak. Bár vidéken kisebb a jelentősége, a nagyvárosokban hömpölygő emberáradat mentáltere fokozottan ragacsos a sok sötét kószától és gondolattól. Már az egyfőrejutó elme-vírusok száma is itt nagyobb (stressz, sóvárgás, irígység..), de ami a karmikus higiénia szempontjából sokkal súlyosabb, hogy egy nagyvárosban nagyságrenddel több a másokra irányuló gondolat mindenkiben (eleve a szembejövők számossága okán). Márpedig ez a sok szutykos frekvencia óhatatlanul lenyomatot hagy az aszfalton és a házak falán mindenütt – úh bőven van most mit kifújnia a szélnek az elhagyatott közterekről. És kis szerencsével a váratlan home-office forradalom talán hosszútávon is tehermentesíti picit utcáinkat a gondolatvírusoktól.
És van még egy politikailag kifejezetten inkorrekt következménye a szellemvilági beavatkozásnak: a migránskérdés önfelszámolódása. Az Európa határain veszteglő négymillió menekültet a „szeressük egymást gyerekek” álspiri homályában semmilyen más ürüggyel nem lehetett volna már távoltartani a kontinensünkről. Pedig ha az energetikai összekuszálódás káraival nem is számolunk, csak az eltartásuk (1000Ft/fő/nappal számolva is) horribilis gazdasági teher lenne bmelyik társadalom dolgozó rétege számára – aminél persze egy nagyságrenddel többet kapnak. Ez senki másnak nem lehet feladata – csak nekik maguknak, mégpedig a saját hazájukban. Egyáltalán nem kell ahhoz utálnunk vkit h ne akarjunk összeköltözni vele. Az új korszakban világossá fog válni előttünk, hogy egymáson próbálni segíteni karmikus szeppuku. Mindannyiunknak meg kell tanulnunk felelősséget vállalnunk saját magunkért, és nem a szomszédba rohangálni ha felrobbantjuk az otthonunkat. És ami elsőre nehezebbnek tűnik: meg kell értenünk h nem hajolunk le a kútba-esettekért, mer tutira lerántanak magukhoz. El kell zárnunk végre ezt a sajnálatenergia-csapot, és abbahagyni a sopánkodást. Mindannyian magunk tehetünk arról milyen gödröt ástunk magunknak – uh egyedül is kell tudnunk kimászni belőle. Ez a felnőtté válás lényege.
Felcseperedés
A korszakváltás az új generáció számára megintcsak fontos változást hozott az iskolák átalakulásával. Messziről talán úgytűnhet csupán átültetésre került minden eddigi gyakorlat az online világba, de ez a szerepek mélyreható újrastrukturálódásával jár(t) együtt. A gyerekek önállósága napok alatt szárbaszökkent; az emilek és mindenféle applikációk használatától kezdve a házik és leadandók határidejének betartásán át az egyéni felkészülésig egyszerre minden felelősség az ölükbe hullott. Nemmintha ne lennének szülők akik megpróbálják ezt megakadályozni, és inkább fogukat összeszorítva saját munkájuk mellett is kézivezérléssel bábáskodnak porontyaik felett egésznap. És persze a webre csatlakoztatható eszközök számának is függvény egy háztartásban, h mennyi önállóságot lehetséges elvileg biztosítani a csemetéknek az online térben való boldoguláshoz. De a kitartó gyámoltalanítás költségei, a gyerekek folyamatos otthonléte mellett, hirtelen az egekbe szökött. Figyelni mikor lesz online-óra legközelebb, felcsatlakozni a videó-konferókra, felhasználóneveket és jelszavakat kézben-/fejbentartani, telepíteni és regisztrálni.. – most csak az a csöppség nem kezdi el megtanulni akinek direkt tiltják a felcseperedést. Hiszen legkésőbb felső tagozattól kezdve ezt minden gyerek megtudja tanulni könnyedén. És ez nem csak az interneten ad némi magabiztosságot nekik, mert ez az otthonosságérzet kisugárzik az élet minden területére.
Ha semmi más nem változott volna a magyar közoktatásban, mint h az adott órák témáját mostmár előre közlik a tanulókkal h saját kiváncsiságuk mentén előzetes kutatómunkát folytathassanak, már korszakváltásról beszélhetnénk. Mert ezzel nemcsak csökken a gyerekek kiszolgáltatottsága az órákon, ahol eddig teljesen váratlan területekkel taglózhatták le őket a tanárok, de automatikusan interaktívabbá válik a tanítás. Hiszen a gyerekek végre szinte akaratuk ellenére is saját kérdésekkel és infomorzsákkal rendelkeznek az óra témájával kapcsolatban, ami óhatatlanul sokkal demokratikusabb viszonyokat teremt a tanításban.
És ami emellett még meghatározóbb: a távoktatás kicsavarta a tanárok kezéből a személyeskedésre és sárba-döngölésre alkalmas minden eszközt. Ezek közül is kiemelendő a feleltetés fekete intézménye, ami jószándék esetén is ellehetetleníti az objektív értékelést, de itthon kifejezett örömmel alkalmazzák a nyílvános megaláztatás fegyvereként. No nemmintha a diákok nem próbálnák ugyanúgy folyamatosan berántani a tanárokat az érzelgősségbe a ‘tanárúrkérem azúgyvolt’ siketelésekkel. De a személyes energiamezők szétválasztásával ez az út is lezárult. A virtuális osztálytermek számonkérési formái sokkal kevesebb teret adnak a kettős mércék alkalmazásának, és a gyakorlatban automatikusan igazságosabb osztályzást eredményeznek. Márpedig az igazságosság nem öncél – a legprimérebb előfeltétele h elkezdjük visszaadni a gyerekeknek a tanulás örömét. Hiszen ők már az új korszakhoz tartoznak – engedjük kivirágozni őket!
(Amúgy az értelmi és érzelmi dimenziók szétválasztódása a felnőttek világában ugyanilyen fontos fejlemény: az optikai szálon keresztül sokkal nehezebb eltekerni a főnök figyelmét egy kivágott mosollyal vagy dekoltázzsal. Egyszerre totál objektívvé válik h kész az az excel vagy sem. Nagydolog!)
..
Nna és akkor a legfontosabb előnyök elhadarása után pillantsunk picit bele mit kell mindezekkel párhuzamosan megtanulnunk elengedni – és miért.
Színház az egész – eddigi – világ
A rajtunk végigsöprő tisztítótűzzel kapcsolatban látnunk kell, hogy konkrétan is, de főként szimbolikusan: elsősorban a színházak összeomlásánaklehetünk szemtanúi. Az eljövendő korszakban ugyanis nincs többé helye a látszatvilágoknak és álvalóságoknak, amik elterelik figyelmünket a hétköznapjainkról. Valójában pápá van mindennek ami nem tud építeni, csak piócaként szívja a társadalom pénzét és idejét. A hóldkóros kóválygás a színházi félhomályban nem mehet tovább: fel kell ébrednie mindenkinek és hasznossá tennie magát. Be kell látnunk, elvont mesevilágokba ringatni másokat picit sem produktív: sem nemzetgazdaságilag, sem spirituálisan.
A színházak megroggyanásából adódóan alábbhagy a ragyogása a celebvilágnak és a kiválasztottság-kultusznak is. (És velük remélhetően a média teljes pletyka-iparágának, az ordenáré csámcsogásával a semmiről, meg a mániájával h mindenkiből vagy hőst vagy bűnbakot generáljon. Mer mitől is „hős” egy ápoló aki a munkáját végzi? És a zöldséges mér nem? Kész dedó.) A megszólított előadóművészek nem véletlenül emelik ki rendre ugyanazokkal a szavakkal, h a pénzkiesésnél is jobban zavarja őket az elsöprő „feleslegesség érzése”. Tökéletesen érzik a bőrükön a korszakváltást – amit ennyire tűzközelből megélni persze rémes lehet; rövidtávon biztosan. De azért így egymást közt szólva, piacgazdasági értelemben eddig sem volt kiváncsi rájuk a kutya sem: egyetlen színház sem élt meg soha a közönségéből. Az se volt véletlen. És ha belegondolunk ráadásul milyen szellemvilági időzítéssel született decemberben az új színháztörvény, talán megérthetjük h egyszerűen eljött az idejük. Menjenek békével.
A színházak deszkavilágának megroppanása mellett azonnal bezártak a mozik is. És ha Hollywoodot korai lenne is még temetnünk, nem árt tudatosítanunk h az a kiválasztottság-tudat gócpontja. A sok pizsamás bosszúálló aki a törvény felett áll és jól lelő mindenkit akire haragszik? A fertőző agykárosodás dajkameséi. A multiplexekkel együtt pedig lehúzták a rólót a kényszeres fogyasztás modern templomai is: a plázák. Még mielőtt elkezdett volna fogyni bkinek a pénze, máris lehetetlenné vált unalomból tékozolni felesleges dolgokra – szép! És józan távolságból nézve ez megintcsak kifejezetten lelkesítő koporsószeg a marketingesek által gerjesztett divatőrületek és kivagyisági versenyek, a kirakatbábúk és szemkápráztató cicomák világának. Mert a rivaldafénnyel táplált figyelemvámpírság létformáitól is itt az ideje búcsút intenünk. És velük párhuzamosan a lihegő egó egyéb dimenzióinak: a mások vizslatásának debil görcse és az összehasonlítgatások irigy és kapzsi szorítása is engedni fog minden területen.
Az élsportnak, ha mi is úgyakarjuk, most szintén befellősödik – és vele a mások legyőzésének vérszomjas mentálvírusa is hátraarcot vehet az életünkből. Az acélos akarat, a feszült idegek, a diadalmámor iránti pusztító sóvárgás.. Hisz az élsportolók végülis nemtöbbek az önmagukkal és ellenfeleikkel egyaránt megbocsáthatatlanul kegyetlen gladiátoroknál. Hiába fröcsög kevesebb vér egy modern olimpián mint a római cirkuszok ünnepi gyilkolászásain, pontosan ugyan az a fájdalmasan értelmetlen és destruktív erőfitogtatás az egész. És nem csak tudatosan eltereli a figyelmünket a hétköznapok megoldandó problémáiról, de az önhittség elidegenített vágyálmait ülteti helyettük az agyunkba, melyek gátolják az együttműködés és közös építkezés minden formáját. Miért pumpálnánk továbbra is ezekbe a zsebdiktátorokba a pénzünket?
Az eljövendő időkben megkell szépen tanulnunk valahogy átállni testileg és lelkileg is a hajlékonyság, a lágyság és a tolerancia üzemmódjaira. Ahhoz h szabadon áramlani tudjanak az energiák rugalmas érhálózatra és ellazult idegszálakra van szükségünk; egyéni és társadalmi szinten ugyanúgy.
A mesegyárak és a stadionok mellett nagy galibában vannak a vendéglátósok is, akikbe szintén itt lenne az ideje picit kevésbé csimpaszkodnunk. Ők ugyanis összességében modern korunk legalattomosabb függőségének, a zabálásnak az intézményi fenttartói. Bár ennek a betegségnek még a felismerési fázisában sem tartunk társadalmilag, a munkamorál szempontjából alig akad károsabb szenvedély mint a kajálás. Önmagában is temérdek értékes óránkat emészti fel minden nap, de ha hozzászámoljuk a vele kapcsolatos gondolatokat, a beszerzést és az előkészületeket is, az ébren töltött idő lehetetlenül nagy részét töltik ki – különösen ha vki a „tudatos” (muhhaha) táplálkozás divatőrületének rabja.. Emellett a teljesen értelmetlen mennyiségek elfogyasztása rémesen elnehezít és ellustít minket, megintcsak az önfeledt alkotás és építés szekerei elől rabolva el minket órákra.
És akkor még nem is beszéltünk a kocsmák világáról, ami az alkohol-mámor álvalóságába süllyeszti a fél országunkat. Ki hiszi társadalmilag károsnak ha a fele csődbe megy? De a vendéglátóipar elveszettségét az álvalóságok bugyraiban már abból is láthatnánk, hogy az itt dolgozók magától értetődőnek tekintik, hogy a szolgáltatásuk valós árán felül további 10-20% borravalót is kikunyizhatnak áldozataikból. Ugyan melyik értékteremtő szakmában elvárás h többet fizessen a megrendelő mint ami a számlán szerepel? Vagy hogy felárat kérjen a szakember azért mert kedvesen mosolyog a munkája közben?! Kajadílerek és piabárók agyalágyult presszió gépezetei. Ne sirassuk feleslegesen ha kissé megritkul az állományuk.
És végezetül azt is érdemes előre átlátnunk, hogy ha karcosan is hangzik, de aki rátermett a feladatára, azt ez az átalakulás alapvetően megfogja erősíteni. Egyrészt most tengernyi kókler otthagyja eddigi szakmáját, akit eddig is kizárólag csak a pénz érdekelt az egészből. Így akinek valóban hivatása amit csinál, az iparági tisztulás után automatikusan sokkal nagyobb bizalomra számíthat a megrendelőitől. Emellett a munkavállalók is jobban megfogják becsülni h van melójuk; és a főnökök is jobban fogják tisztelni azt aki dolgozik. Összességében tehát sokkal értékesebb munkakapcsolatok fognak kialakulni. És ahhoz h újraépítsük a társadalmunkat, az ilyen magasabb rezgésszintű együttműködéseknek hatalmas jelentősége lesz számunkra.
Pajtásaim!
Örvendjünk!:) Alapvetően minket szolgál mind e változás – használjuk ki a különleges lehetőségét e leszületésünknek! Ne válasszuk a félelmet – lazán és rugalmasan alkalmazkodjunk a változásokhoz! Engedjük el az álomvilágokat, földeljük le magunkat, és takarítsuk ki életünkből az idegen energiákat. Hagyjunk fel az egymásba csimpaszkodással testileg és lelkileg egyaránt; legyünk önállóak, és vállaljunk felelősséget magunkért. Felejtsük el a másokkal való versengést és a mások megmentésének kényszerét egyaránt! A saját gondolatainkra figyeljünk inkább, és óvakodjunk a mentálvírusoktól – az illemet meg küldjük vissza a pokolba. Ne henyéljünk, ne csüggedjünk – lovagoljuk meg bátran a változás hullámait! És tanuljunk meg valóban együttműködni másokkal – hiszen egy egész világot kell újraépítenünk nemsokára.
Borítókép: Home Alone 1990. Kevin végre egyedül lehet otthon.
[1] Nna, takarítás mint nemzeti húzóágazat?:) Drága Miniszterelnökúr, fontoljuk meg!
Szárbaszökkentő 