A töpörítő frekvenciák számtalan formában tudják áthatni napjainkat, és az érintettek szempontjából bátran mondható, hogy az egyik legmeghatározóbb gátló erő saját életükben. Lehet teljesen személyes és közvetlen vagy akár médiaháborúvá dagadó – ahogy lehet bizonyíthatatlanul implicit, és ordenáré módon explicit egyaránt. Ide tartozik a lekezelő modortól kezdve a csúfolódáson át a rágalmazásig, hírbe-hozásig, összeesküvésekig a mások elgáncsolására irányuló szemétségek jelentős része. Bár kezelésük távolról sem mondható egyszerűnek, tudatosítani létezésüket és felismerni működési logikájukat önmagában is sokat könnyíthet életünkön.
As soon as you’re born they make you feel small
By giving you no time instead of it all
Till the pain is so big you feel nothing at all
– John Lennon: Working Class Hero –
Bár a töpörítés eredményeként jelentkező ’kisebbségi komplexus’ elég ismert fogalomnak mondható a köznyelvben, a pszichológia nem foglalkozik (nem tud foglalkozni) ennek a nyomasztottság-érzésnek a frekvenciális eredetével. Pedig mindig konkrét ember áll mögötte, akit ártó szándék vezérel. Leginkább vegytiszta irigység. Az alapszcenárió kivétel nélkül mindig ugyan arról szól: a küldő – felsőbbrendűségi komplexusában – át akarja venni az áldozat helyét, és ezért igyekszik őt kipöckölni onnan. Szerencsétlenségünkre ez a stratégia szinte mindig beválik; évezredek óta.
mér?
Személyes töpörítések
Ennek vannak szinte mindannyiunk számára ismert formái, amit már a szülők és a tanárok is szinte elkerülhetetlenül tolnak „szeretteikre”: ezek a hibáztatás és megalázás technikái. Pedig fontos lenne tudatosítanunk hogy hibáznia igenis joga van mindannyiunknak. Gyerekként plánesőt. Hiszen másképp egyszerűen nem lehet tanulni. (Ami nem jelenti hogy a felelősséget ne kéne vállalnunk: a hibákat természetesen ki kell javítanunk.) Ezt viszont éppenhogy hátráltatja a hibáztatás intézménye, hiába gyakorolja agyatlanul minden nevelő – hiszen gyökerestül kitépi a kedvet minden próbálkozástól, vagyis kudarckerülővé tesz minket. Azzal meg lőttek is a fejlődési lehetőségeinknek egy fél életre.
hello
vaz
(Hogy mért olyan eszetlenül nehéz nem visszaélnie a felnőtteknek azzal h ők időben már picivel korábban levonták az adott tanulságokat, az további elemzést igényel – egyelőre fogjuk arra h csontig ivódott beléjük a saját bőrükön elszenvedett sok rossz példa. Meg feltehetően az áthelyezett agresszió is befigyel..)
Ha ez a fajta személyes töpörítettség az ügykörünk része karmatikusan (és ezzel azért jópáran vagyunk így), a jelenség végig-kísérheti egész életünket, a legváratlanabb helyeken felbukkanva. A házmestertől a főnökig, a sorban mögöttünk állótól a hétvégi továbbképzés oktatójáig: bármikor beszólhat valaki hirtelen amitől egyszerre egészen szerencsétlennek érezzük magunkat. Elfog minket egyfajta szűkölés és kiszolgáltatottság érzet, kétségbe esünk és leizzadunk – ízlés szerint. Valami homályos eredetű bűntudat kerít hatalmába, hogy vmit elrontottunk amit nem kellett volna. Ilyenkor ettől a frekitől alapvetően lebénulunk; gyak visszaregresszálunk az oviig, megszűnik minden lélekjelenlétünk, és esetenként teljességgel lefagyunk – hogy majd órákkal később ocsudva háborogjunk h mért nem vágtunk vissza frappánsan így vagy úgy. (Aminek egyébként, amíg jobbra nem vagyunk képesek, abszolúte van energetikai jelentősége: úgyhogy legalább utólag bátran játszuk le magunkban mindig hogy hogyan kellett volna vagányan reagálni!!)
Mivel ez a töpörítő frekvencia az energiamezőnk teljes beroppanását célozza, aki érzékeny az ilyesmire könnyen tettenérheti a támadást többek között az erőcsakrájában is. Ezzel a frekvenciával van összefüggésben számos hasfájás és gyomor-idegesség (pl. szereplés előtt), de mutatkozhat émelyedés és hányinger formájában is (akár “inger nélkül”). Mivel a finom-érzékelés mindíg időben jelentkezik, az ilyen típusú rosszullétek általban még az adott töpörítő személlyel való tényleges találkozás előtt jelentkeznek, hogy legyen időnk felszívni magunk – mégha persze az emberek többsége nem is érti hogy mit próbál súgni a teste. Szóval ha a gyerekünknek fáj a hasa reggelente, szuper nagy valószínűsége van hogy vagy a tanárnénik-bácsik, vagy a kedves osztálytársai ellenszelében kell helytállnia odabenn. Hasonlón felnőttként is érdemes – pláne a hirtelen keletkező hasi fájdalmakat – jószándékú figyelmeztetésnek venni, és lereagálni az adott személlyel kapcsolatban; még mielőtt a vészcsengő kétségbeesésében gyomorfekéllyé vagy hasnyálmirigyrákká fajul.
vaz
vaz
Ha ilyen ügyeink vannak, akkor ennek (mint minden rendes ügykörnek) a felszámolása elképesztően komoly lélekmunkálatokat igényel. Tudatosítanunk kell, hogy sokkal büszkébbnek kell lennünk önmagunkra – amit persze közismerten csak kimondani könnyű. (Kivéve akiknek nagyobbsági komplexusuk van: de hát az egy másik ügykör;) Át kell látnunk, hogy a kisebbségi érzés kívülről pumpálódott belénk – szóval lehetőleg visszamenőleg is küldjünk vissza minden töpörítő frekvenciát az energiamezőnkről amit életünk során kaptunk. Érezze magát az rosszul aki másokban akarja a rossz érzést kelteni! Annál is inkább, mert aki hibáztat (vagy rágalmaz, vagy fenyeget stb.) az jellemzően éppenhogy elkövetője annak amit a másikra akar rákenni. Hiszen ő nincs a helyén! Senkinek sem lehet joga arra h elbitorolja másvalaki „trónját”!
vaz
Szóval az óvodások által ösztönösen alkalmazott visszaküldés alaplogikája („Az a hülye aki mondja!”) a legcélravezetőbb itt is. Ha esetleg már tartunk ott a lélekjelenlétben hogy képesek vagyunk verbálisan reagálni egy ilyen támadásra, fordítsuk vissza a frekvenciát a küldőre – ő mit képzel magáról hogy számonkér?? Ne adjuk át az irányítást a saját energiamezőnkben senki másnak – jogunk van jólérezni magunk a bőrünkben!:)
neh
babusgató frekik
Egy különösen alattomos – de nem kevésbé gyakori – formája a személyes töpörítésnek, amikor valaki a segítségét ajánlja fel nekünk a tevékenységünkben. Ennek a keresztény kultúrkörben hajmeresztően mély hagyománya van, és veszettül sikeres marketingje: mintha az erkölcsi piedesztálokat direkt a segítségnyújtók alá építettük volna. Pedig nem olyan nehéz átlátni, hogy segítséget csak azzal az előfeltételezéssel lehet nyújtani valakinek, hogy ő egyedül alkalmatlan a feladata elvégzésére. Ennél megalázóbbat elképzelni sem lehet egy önbecsüléssel rendelkező ember számára. Hát még ha a szakmájáról van szó.
(Mindezt persze megint főleg magamnak mondom, aki minden pultosnak és kisiparosnak naív buzgósággal ajánlkoztam segédkezni egész életemben, legkésőbb a vásárolt áru becsomagolásánál – míg fel nem fogtam a tekintetükben a jogos felháborodás kényszeredetten lecsavart lángját..:s Nopersze mondhatnám hogy „de hiszen jószándékból tettem!”; és még igaz is lenne – csak mai fejemmel ezt súlyosbító körülménynek látom:/ Törődjek bazmeg a magam dolgával! Van mit tenni bőven..)
Hogy infantilis illemszabályaink szerint még hálát is kéne éreznünk a „megmentőnk” irányában, az sajnos annak a vakító bizonyítéka, hogy kultúránk egész erkölcse a töpörítő frekikre épül az utolsó csavarig. Nyilván ha mindezt ’tekintélynek’ vagy ’hatalomszomjnak’ hívjuk kevésbé hangzik meglepően – de azért kínosan távol áll a természetes állapottól. És ennek nem lehet máshogy véget vetni, csak ha többet nem hagyja magát megfélemlíteni senki – különösképpen ha semmi oka sincs rá. Soha ne toleráljuk ha valaki megkérdőjelezi a saját képességrendszerünket! Az új korszak akkor kezdődik el igazán majd, ha többé nem adunk helyet az ilyen szélhámosoknak.
vaz
A hierarchia születésevaz
A dolog kulturális mélységébe bepillantást nyerve már nem meglepő, hogy teljesen konrétan az anyatejjel szívjuk magunkba a töpörítést. Gyakorlatilag ezt hívjuk gyereknevelésnek, hogy megalázó segítségnyújtásban részesítjük a gyermekeinket (meg felváltva kioktatjuk őket), megtagadva tőlük h képesek saját döntéseket hozni a legelemibb dolgokban, hogy mikor éhesek, mikor álmosak, mikor fáznak (illetve h képesek egyáltalán észlelni ha hibáztak). Tény h a megszégyenítés mellett az anyáskodás káros hatásai sem teljesen ismeretlenek a pszichológia tudománya előtt, leginkább „gyámolítás” néven vannak számontartva (bár egyszersmind „gyámoltalanítás” néven is futnak magyarul, nehogy túl könnyen átlássunk a szitán:). De ez arcpirító módon senkit nem tart vissza attól, hogy ezt a debilizáló babusgatást hívjuk szeretetnek (meg persze az aggódást, ami közel ilyen démoni lélekméreg). Pedig ennél jobban elvileg sem lehet visszaélni a nyelvvel! Cserébe innen már logikus h az autoriter diktátorok automatikusan apa-figurákká válnak, akik „jóságos cár atyuska” köntösben gyilkolhatnak minket halálra – természetesen a saját érdekünkben. Ha ezt hívják szeretetnek, akkor csak abban reménykedhetünk, hogy gyűlölni fognak minket a szüleink (meg a haverjaink): úgy legalább kapunk esélyt rá h felnőtté váljunk ebben a gagyi világban.
Aztán még a szülők nem értik mért nem akar elköltözni otthonról a 30 éves kisbabájuk.
heh
Nyilvános töpörítés
A töpörtyűgyártás másik alapesete a nyilvános megszégyenítés, ami megint sokaknál már oviban elkezdődik, de számtalan módon virágzik a nagyvilágban is. A kiröhögés és kicsúfolás kishazánkban sajnos természetesnek gondolt gyerekkori élményeit az angolszász irodalom „bullying” néven egy ideje ugyan elkezdte az őt megillető súlyos kategóriába sorolni (számos esete BTK-s), valódi megoldást még nem talált rá. Ez onnan nézve nem is meglepő hogy társadalmaink teljes szerkezetét kéne újragondolnunk hozzá, de legalábbis a szülők prímér kötelességeit és jogait a gyerekeikkel szemben. Viszont a felnőttek körében virágzó rágalmazó és lejárató kampányokat, a mindenféle munkahelyi áskálódásokat, rosszindulatú sejtetéseket és nyilvános bosszúhadjáratokat a nyugati demokráciákban is az élet elkerülhetetlen részének tekintik sokan. Mintha a szabad vélemény-nyilvánítás lényege a hazudozáshoz való joggal lenne egyenlő.
Az újságírásnak keresztelt feketemágián belül önálló iparágak épülnek a lejárató és bűnbakgyártó kampányokra, és az ebből táplálkozó bulvármédia a legkeresettebb fogyasztási cikkek egyike az információs kapitalizmusban. Fáradhatatlanul hergelni és álságosan szervezkedni a nálunk jobbakkal szemben, abban bezzeg nem vagyunk lusták, a fene egye meg. Ráadásul kétségbeesetten képzettek ebben már a legkisebbek is (nem is véletlenül betegeskedik mindenki annyit az óvodákban, ennyi sötét kisördöggel a fejekben:/ ) És mint általában; a felnőttek semmivel sem kevésbé irígyek vagy gonoszak mint az óvodások, csak kevésbé őszinték, és sokkal dörzsöltebbek. Ártatlan bociszemekkel uszítani a főnökséget a nálunk szorgosabb kollégák ellen, az lassan már uncsi is. Egy jó kis szaftos botrány kirobbantása, az az élet igazi értelme, nem igaz? Vallásos buzgalommal űzzük ezt a szellemi piromániát, a szuperdestruktív „Barnuljunk a bozóttűzben!” életérzéssel. Aztán ember legyen a talpán aki utólag kideríti ki gyújtotta az első szikrát!
huh
Hasonlóan a ’politika’ szavunk jelentéstartománya is mintha kifejezetten erre korlátozódna, hogyan lehet kigáncsolni a másikat, és bármin besértődve összeesküvéseket szőni a mindenkori hatalmon-lévők ellen. Árulás, hátbaszúrás, sárdobálás, álhírterjesztés, mocskolódás, puccs-kísérletek.. – erről szól a napi sajtó, szekértábortól teljesen függetlenül.
Az ezek ellenében alkalmazni próbált alkotmányos lehetőségek közismerten eredménytelenek – ha nem kifejezetten tovább rontanak a helyzeten. Hiszen a helyreigazító cikkek ürügyén újra belehet dobni a köztudatba h (hamisan állítottuk hogy:) XY MEGERŐSZAKOLTA AZ ANYUKÁJÁT. Az eredeti cikkek levételére pedig így sincs kötelezve senki, hiába van bírósági végzés róla hogy hazugság minden mondata. A helyreigazításban újraközölt linkek pedig újratépik a sebeket. Na persze, hiszen a hírdetők érdeke szentség!
Bár a gumicsontra éhes média alkalmazottaktól nyilván fölösleges elvárnunk, hogy pont ők lássanak józan elmével a rágalmazások mögé, azért ép ésszel triviálisan látható, hogy ezekben kivétel nélkül egy sikertelen ember támad egy sikeres embert. Színtiszta irigység és tudatos károkozási szándék, hogy a másikon taposva kerülhessen legalább egy pillanatra a rivaldafénybe. A 15 évvel ezelőtti állítólagos szexuális zaklatások felhozása minden jöttment színésznőcskétől, akiknek pont akkor tolul mindig az emlékezetébe a rémes élmény mikor rájönnek h már leágazóban van a karrierjük. És amúgy mért is nem mondanak nemet soha az életben? Mért nem állnak ki saját magukért, mért másokat ugráltatnak utólag? Legalább ne hazudnák hogy azért mentek színésznek mert szerepeiken keresztül emberi példamutatással akartak hasznosak lenni a társadalom számára. Meg akkor minek köszönik meg önként és lelkesen minden Oscar átadón előtte 10 éven át a sok támogatást amit kaptak az „elkövetőktől”?
Lassan csoda ha az időjárás-jelentésekben nem találunk kipécézett bűnbakot.
muh
neh
Mivel az ilyen hadjáratok áldozatai tipikusan teljesen ártatlanok (de legalábbis kevésbé bűnösek mint az újságírókat – is – ujjaik köré tekerő hisztis ál-áldozatok), a váratlan hátbaszúrástól általában csak elsápadnak, levegőt sem kapva a feléjük irányuló gonoszság láttán. Amit persze a vérben forgó szemű csürhe újabb bizonyítéknak tekint, hogy mitől is ijedt volna meg ha nem attól hogy lebukott. És ebben viszont már van egy kis igazság, mert elvileg tényleg az az egyetlen igazi megoldás, hogy lazák maradunk és kiröhögjük a hazugokat – de hát épp ez ennek az ügykörnek a lényege, hogy a töpörítési frekvenciák legelső hullámgörbéi azonnal lefagyasztanak.
Mindazonáltal, legalább elméletben, érdemes tudatosítanunk, hogy a rágalmazásokkal szemben energetikailag ugyan az az egyetlen működő megoldás, ami zaklatások esetében: egyszer (egyszer!) kell határozottan kijelenteni hogy ebből semmi sem igaz, és utána békén hagyni az ügyet, h belülről eleméssze magát a leleplezett hazugság. (A zaklatásoknál ezt ugye a jog is leköveti; ha egynél több alkalommal tiltakozunk h hagyjanak békén, automatikusan átminősül a zaklatás „konfliktussal terhelt párbeszéddé”. Ott pedig már nehéz feljelentést tenni..) Hiszen minél többet ismételjük az igazunkat, annál hiteltelenebbé válik..
Nem vitás h a bosszúszomj ettől még önmagában nem fog lelohadni, sőt amint rájön az áldozat hogy vesztésre áll megkezdődik a nagy toborzás. Elkezdi felsorakoztatni maga mögé az összes barátot és üzletfelet (kit becsapva, kit hergelve, kit zsarolva – kinek mi a gyenge pontja) és első blikkre csak még súlyosabbá válik majd hirtelen az ügy. De ennek már kár bedőlni: hiszen a toborzásba fektetett energia egyenesen arányos azzal, mennyire tudja biztosan h vesztésre áll. Nyilván a megfélemlítés a célja, ami esetenként roppant ijesztőre sikerülhet valóban. De ilyen esetekben nagyon fontos átlátnunk a felszínen: a kétségbeesett kürtölés és kampányolás egyszerűen a haláltusa jele. Ha nem dőlünk be a lufi árnyékának kipukkad nemsokára.
(Emlékeztessük magunkat: a tudat hatalma végtelen, és éppen a félelmeinken keresztül vonzzuk be a vesztünket. Ha elkezdünk aggódni: hirtelen lesz is mitől. De ameddig belső büszkeséggel képesek vagyunk szemébe röhögni a démonoknak, addig teljesen tehetetlenek velünk szemben! ..mondjuk nem árt sokat gyakorolni ezt a hozzáállást – még a parton;)
mih
méh
Nyilván a legtöbb ilyen méregkeverő alapvetően egy gyáva féreg, aki még az uszítást sem meri nyíltan felvállalni. Úgyhogy a fenti eset sajnos még mindig a tisztább – és ritkább – verzió, amikor legalább kimondatik a (hamis) vád. A legelterjedtebb megoldása az áskálódásnak hogy csupa elejtett homályos utalással, elejtett szavakkal és ráutaló sejtetéssel („én nem mondom h ő volt”) szítják a hangulatot, és készek bmelyik pillanatban megbotránkozva kikérni maguknak hogy ők bármit csináltak volna. És aki még nem tapasztalta a saját bőrén elsőre talán elhinni sem tudja, de leggyakrabban kifejezetten a legjobb “barátok” állnak az áskálódások mögött – akik elég bennfentes infó birtokában vannak ahhoz, hogy legyen lehetőségük (és idejük!) alaposan előkészíteni a lejárató hadjáratot.
Ilyenkor bizony résen kell lenni, várni a feltárulkozó alkalmakra, és mindig azonnal felszínre hozni a mentáltérben lappangó feltételezéseket, h „szóval azt mondod hogy ezt csináltam?”. Erre ugyanis alamusziságukban kénytelenek kimondott szóval letagadni h ők ilyet nem állítanak, amivel részben hatástalanítják saját aknamunkájukat.
Emellett legalább ugyan ilyen fontos, hogy lehetőleg soha ne hagyjuk hogy a jelenlétünkben áskálódjanak mások ellen. A ’vétkesek közt cinkos aki néma’ logikája ugyanis energetikailag teljesen helytálló megállapítás, vagyis saját immunitásunk gyengítjük minden esetben amikor szabad utat engedünk magunk mellett ennek a frekvenciának. Nem szabad engednünk semmilye zsarolásnak, attól félve h biztos nekünk is van vaj a fejünkön. Inkább vállaljuk a felelősséget az elkövetett tetteinkért, mint hogy tovább tetézzük a helyzetünket mások életének kerékbetörésében való szerepvállalásunkkal. Ennek karmikusan elég komoly következményei vannak – akkor is ha “csak poénból” megyünk el tüntetni egy lejárató kampány mellett.
A félelem eleve nem vezet sehová. Abban hinni meg h ‘nem zörög a haraszt ha a szél nem fújja’ különösen naív dolog – főleg ha erről egy ventillátor gyár tulajdonosa akar meggyőzni minket. Szóval próbáljunk nem besegíteni mások megsemmisítésébe. Csapjunk le minden ármánykodásra magunk körül azonnal! Nem érdemes megvárni amíg egyszercsak mifelénk fordul a szabadon engedett töpörítő freki.
nef
moh
Az ilyen típusú összeesküvések persze a legmagasabb szinten is meghatározóak. Ha belegondolunk, hogy minimum Egyiptom óta közvetlenül erre az elnyomó frekvenciára épülnek a társadalmaink, minden hagyományunk, erkölcsünk és vallásunk.. Ha belegondolunk hogy milyen elementáris erővel nyilvánul meg a mások eltaposásának igénye minden óvodában, és milyen végtelenül álságos technikákat alkalmaznak minden politikai párt-kampányban is.. Hát akkor semmi kétségünk nem lehet felőle h a transznacionális hatalmi játszámakat csak még hevesebb tűzzel játszák a résztvevői. Ebben az értelemben józan belátással nem lehet kételkedni „háttérhatalmak” létezésében, és nagyon is aktív manipulációs gyakorlataikban.
És logikusan (az áskálódó kisemberekhez hasonlóan) ők is ugyan úgy próbálnak a háttérben maradni, tehát nyilván titkos társaságokba tömörülnek, vagy legalábbis féltitkosakba – a szabadkőműves páholyokkal az élen. Hatalmuk nagyságát éppen az bizonyítja legjobban, hogy képesek a leleplezésükre irányuló erőfeszítéseket is következetesen hatástalanítani azzal a (maga nemében amúgy sajnos zseniális) technikával hogy rájuk sütik h ezek csak „elméletek”. Pedig jelentős többségük nem összeesküvés elmélet, hanem igenis összeesküvés tény.
muhh
mér
A naív konyhafilozófiával szemben az igazságtalanul megvádoltak sápadtságával szemben éppen a valódi manipulátorok szokták könnyedén felölteni a nyugodtság maszkját, és tudnak szemrebbenés nélkül belehazudni a kamerákba. Ahogy az áltisis tanárnénik is a csak a legritkább esetben büntetik meg a balhéknál pont a tényleges felbújtókat, közemberként mi is is szinte garantáltan az ál-áldozat pártjára állunk, és a valódi áldozatot hibáztatjuk majd; hiszen a médián keresztül mi is csak a lassan építkező konfliktus végső kicsapódásánál kapjuk fel a fejünket – mint a tanárnéni az udvari verekedésnél. Ha ért már minket valaha ilyen féle igazságtalanság, vagy keveredtünk “kabát lopási ügybe”, próbáljunk vhogy egy picit óvatosabban ítélkezni a napi szintű lejárató kampányok bűnbakjai felett. Gondoljuk végig ki is az aki összességében jól járna ezzel az egésszel – a saját magunkkal való szolidaritás nevében legalább!
…
Pajtások!
Sose engedjük át a helyünk másoknak! Senki se vehesse el a jókedvünk, és sose tűrjük ha hibáztatni akarnak minket – még akkor sem ha esetleg tényleg követtünk el hibákat. Legyünk büszkék arra akik vagyunk! (De azért mi se hibáztassunk másokat;) Ismerjük fel ha mégis összetöpörítenek minket, azonosítsuk az elkövetőket, és fordítsuk vissza rájuk a vádjaikat! Ne feledjük: a kulcs a lazulás!:) Amíg pedig máshogy nem sikerül, legalább utólag: küldjünk vissza rájuk mindent amit ránktoltak!
Ne akarjuk hogy babusgassanak minket, és a saját érdekünkben próbáljunk minél kevesebb segítséget elfogadni másoktól – akármilyen jószándékúnak is tűnjék a “megmentőnk”. Sőt, esetleg próbáljunk felháborodni, ha valaki kéretlenül a segítségével tolakszik. Emellett lehetőleg mi se babusgassunk se gyereket, se felnőttet egyáltalán.
Ne engedjük senkinek h kicsúfoljon vagy rosszindulatú pletyka tárgyává tegyen – se volt szerelmnek se üzlettársnak. Mondjuk ki mindíg – egyszer – hangosan hogy a vádak hamisak! Bízzunk bátran a saját igazunk erejében, és ne rettenjünk meg az alaptalan hazugságoktól!
Ne gyártsunk bűnbakokat, ne engedjünk teret a környezetünkben terjedő áskálódásoknak, és ne üljünk fel a médiában terjedő lejárató kapmányoknak sem! Legyünk résen, és mindíg kérdezzük meg magunktól, hogy kinek állhat érdekében az adott uszítás. Van elég botrány a napi sajtóban hogy boncolgathassuk vajon ki a toborzó a háttérben. Ne álljunk be semmilyen hőbörgésbe lehetőleg még lélekben sem, nemhogy fizikailag! És a leleplezést célzó oknyomozásokra se süssük rá azonnal h “elmélet”; csak mert “túl gonosz” és “túl ravasz” emberek kellenek hozzá hogy igaz legyen. Az emberi irígység és bosszúszomj hegyeket képes megmozgatni:(
…
Bár a bolgyó egészét érintő korszakváltással kapcsolatban nem mernék túl határozott dolgokat állítani, annak az embernek a személyes életében, aki képes lerázni magáról az őt töpörítő frekvenciákat, garantáltan korszakváltásról beszélhetünk!:)
hfh
fgh
Borítókép: A szívkirálynő a Tim Burton féle Alice in Wonderland (2010)-ből
Szárbaszökkentő 