A tudat hatalma

A spirituális tanítások közismerten nagy megegyezést mutatnak abban, hogy a tudat hatalma nem ismer határokat. A hinduista ’siddhi’ fogalmától, a keresztény ’A hit hegyeket mozgat meg’ kitételen át, az agykontrollos ’programozás’ gyakorlatáig: az ezoterikus gondolkodásnak ez az egyik alappillére. A gondolat és a képzelőerő teremtő hatalommal bírnak, és előbbre valók az élettelen anyaghoz képest.

Ugyan a közgondolkozásunkban ez homályba borul, valójában a modern fizika elméletei is teljes egészében osztják ezt a meglátást. Kis túlzással éppen azért született meg a ’klasszikus’ (másnéven newtoni) fizika elnevezés, hogy elhatárolhatóvá váljanak azok a modellek, amik még nem képesek kezelni a tudatot fizikai (!) entitásként. Már Einstein relativitáselméletében is megjelenik a szubjektum, hiszen ebben az idő múlása (egy addig totálisan objektívnek gondolt minőség) közvetlenül függ attól, milyen gyorsan mozog az, aki mérni próbálja. De a kvantum-fizika születésétől kezdve már a modellek elengedhetetlen paraméterévé válik a kísérletet végző jelenléte.

Elsőként Werner Heisenberg vezette le matematikailag 1927-ben a róla elnevezett határozatlansági relációt, ami kimondja, hogy minél többet tudunk egy részecske impulzusáról, annál kevesebbet tudunk a helyzetéről – és fordítva. Ugyanilyen fontos az ezzel sokszor (eredetileg még Heisenberg által is) összemosott – de Niels Bohr által sikeresen elkülönített – megfigyelési-hatás, mely szerint egy részecske megfigyelése közvetlenül hat az adott részecske viselkedésére. Persze a makroszkopikus fizika világában gyakori esemény, hogy egy paraméter mérésétől egy parányit megváltozik a paraméter értéke: pl. ha megakarjuk mérni az autó kerekének nyomását, közben óhatatlanul elszökik egy kis levegő (vagyis csökken a nyomás). Sőt a pszichológiából is ismert jelenség, hogy az emberek egész másképp viselkednek ha tudják h megfigyelik őket, pl. amikor előítéletességet vagy szexuális viselkedést vizsgálunk (hirtelen „erkölcsössé” válnak). Mégis; az elemi fizikai entitások esetében – ahol végtelenül apró és tudattalan dolgokat vizsgálnak – ez döbbenetes horderejű felfedezés volt.

A kvantum-fizika eme ’misztériumát’ a tankönyvekben leggyakrabban a módosított kétrés-kísérlet-tel szokás demonstrálni. Az eredetileg a fény hullám-részecske kettősségének paradoxonát bemutató kísérletben amíg egy monokromatikus fénynyaláb (pl. lézer) útjába egyetlen rést helyezünk, a rés mögötti ernyőn szétszórt fény keletkezik – ami a fotonok részecske természetére utal; míg ha két párhuzamos rést nyitunk, az ernyőn sötét-világos sávok váltakozását látjuk – ami a fény hullámtermészetét bizonyítja (bár ha tudjuk mérni kiderül h ezek is diszkrét récsecskeként csapódnak be). [Ezt kis jóindulattal otthon is ellenőrizhetjük, ha egy nyári napon a redőnyünknek csak 1 illetve ha csak 2 csíkját engedjük le az ablakunkon – a redőny árnyékában az előbb említett minták fognak kirajzolódni.] Ugyanakkor, ha egy felszereltebb laborban úgy módosítjuk a kísérletet, hogy mindkét rés mellé odahelyezünk egy részecskedetektort, hiába marad nyitva mindkét rés, az ernyőn ismét szétszórt fényt kapunk. Ennek pedig az egyetlen fizikai (matematikai) magyarázata, hogy a fotonok érzékelik h mérik őket – és ettől „összezuhannak” a részecske állapotukba.

 

(Ennél is sokkal hátborzongatóbb a Wheeler féle késleltetett választás jelensége, ahol ha az egyik rést becsukjuk miután áthalad rajta a foton, de még mielőtt az az ernyőbe csapódna: ismért szétszórt fényt kapunk. Ennek egyik (bár Wheeler által nem osztott) értelmezése szerint a fotonok visszemenőleg változnak át, mintha eleve részecskeként mentek volna át a réseken. Mivel ez azt jelentené, hogy a megfigyelés következményei időben visszafele hatnak, a kvantum-fizika ezzel azt a szellemvilági tanítást is alátámasztani látszik, hogy az idő egyáltalán nem létezik. De erről majd később..   hihihi;)

Mindennek tudatában talán nem olyan meglepő, hogy a kvantumfizika úttörői közül sokan megtértek valamilyen valláshoz. Hiszen, ahogy Max Planck fogalmazott: az anyag kutatása egyértelművé tette, hogy az önmagában nem létezik, csupán egy erő van, ami az atomok részecskéit rezgésbe hozza és egyben tartja. „Ezen erő létezése mögött feltételeznünk kell egy tudatos és intelligens szellem (spirit/geist) létezését. Ez a spiritusz a mátrixa minden anyagnak.” (Az anyag természete c. előadás az olasz Florence-ben 1944-ben.) Hasonlóképp Heisenberg szerint tudomány és vallás szétválaszthatatlan, Schrödinger egész életében nagy érdeklődést mutatott a hinduista Vedanta filozófiák iránt, David Bohm együtt dolgozott a tudat forradalmát sürgető Krishnamurtival és többször személyesen találkozott a Dalai Lámával, Wheeler a princetoni Unitárius egyház társ-alapítója volt, Wolfgang Pauli pedig külön parapszichológiai tanulmányokkal is foglalkozott, a róla elnevezett Pauli-hatás nyomán.

(Amúgy hasonlóan katartikus következményekkel járt a kozmológiai kutatásokból ismert Nagy Bumm elmélet születése, hiszen váratlan erővel bizonyította a hinduista teremtéselméletet; vagyis, hogy az idő és a tér is minden átmenet nélkül keletkezett a „semmiből” (!!). Igaz a tudományos írásokban ritkán térnek ki rá, hogy ez a „semmi” elvileg sem nagyon lehet más, mint egy univerzális tudat. Pedig a fénysebességnél gyorsabb kommunikáció jelenségére (ahogy az pl. Einstein-Podoslky-Rosen féle kvantum-összefonódásban tapasztalható) is ez adna magyarázatot – hiszen e kvantumok végtelen távolságból tudnak egymásról.
Persze h az ősi jógik miként tudták mindezt részecskegyorsítók nélkül, pusztán meditáció által belátni, az elég izgalmas – ízlés szerint: megalázó.. – kérdés.)

Mindezek fényében kultúránk két állandóan felbukkanó paradoxonjára érdemes felfigyelnünk – amennyiben képesek megvilágítani a ránk boruló homály természetét. Az egyik, hogy állítólagosan a „tudomány” nevében mennyi kereszteshadjárat folyik a spiritualitás kutatások ellen. Kezdve azon h még a legfontosabb tudományos szervezetek (mint pl. az amerikai National Science Foundation) is milyen tekintélyelvű kirohanásokat jelentetnek meg a parapszichológiával foglalkozó tudósok ellen (lásd erről bővebben A parapszichológia Janus-arca fejezetet ’A tudomány határai’ /Kutrovátz-Láng-Zemplén, 2008/ című könyvben), egészen addig, hogy az olyan scientista mozgalmak mint pl. a magyar Szeptikusok Társasága mennyire elvakultan bélyegzi áltudománynak még magát a tudományfilozófia diszciplináját is – ami többek között épp a tudományok és áltudományok elválasztásának akadémikus kérdésével foglalkozik.
Vajon kinek olyan fontos h megszégyenítsen mindenkit aki a lélek erejéről akar komolyan társalogni?

A másik paradoxon a spiritualitáson belül tapasztalható. A New Age felemelkedése óta az ezotéria hívői ugyan szinte automatikusan elfogadják, hogy világunk elsődleges építőköve a tudat, de szürreális módon ragaszkodnak hozzá, hogy teremtő ereje csak jószándékú megnyilvánulások esetében érvényesül. Pedig a gondolatoknak nyilvánvalóan akkor is hatalmuk van ha romboló természetűek: amikor irigyek és féltékenyek vagyunk, amikor átkozódunk és becsmérelünk, vagy ha épp úgy haragszunk valakire h csak úgy villámlik a szemünk. Hiába akarják ezt mindenáron letagadni a modern ezoterikusok, előkedvvel kántálva h ’a rossz szándékok nem érhetnek célba’. Ez bizony sötét vakság – ami a minket elborító ördögi manipuláció ijesztő folyománya.

Pajtások! Vigyázzunk a gondolatainka!! Ne ártsunk vele se magunknak, se másoknak. Mert sokkal könnyebb mint legtöbben gondolnánk☹

Felhasznált média:

• from ‘Frame of Mind’ series by agsandrew
• from Atomic series by agsandrew
• https://www.youtube.com/watch?v=qCmtegdqOOA (by http://toutestquantique.fr/ & databurger)
• Sacrament for the Sacred Dreamer by Cameron Gray
• Baloocartoons/2008
• I am a Scientist – by The Dandy Warholes (2003)