Mesterséges Intelligencia vs. természetes intelligencia

A mesterséges intelligencia képességei a képek és hangok manipulálására mostanra elérték azt a szintet, amikor távolról sem csak poénok gyártására vagy pitiáner párkapcsolati bosszúkra alkalmas, de képes megsemmisíteni a teljes multimédiai spektrum hitelességét. A deep fake technológia az idei választási kampányokban már kikerülhetetlen problémát fog okozni a közvetett tájékoztatás (és tájékozódás) terén; ha csodával határos módon végül nem is nyúlna hozzá semelyik politikai aktor lejáratási céllal, a kétely elkerülhetetlenül beszivárgott a társadalomba: vajon hihetünk-e még egyáltalán annak amit egy képernyőn látunk? A kiberterrorizmus mostmár távolról sem “csak” a banki titkokat vagy egy város infrastruktúrájának működését fenyegeti – a teljes digitális valóságunk szövete hekkelhetővé vált. Mindez váratlanul, sok-sok évszázados hátrálása ellenére (épp mikor már szinte teljesen lemondtak róla) hirtelen ismét előtérbe helyezi az intelligencia természetes formáját. Vagyis az emberi idegrendszer elsődleges és alapvető funkcióját: a frekvenciális finomérzékelést.

Mert hogy is közelít az M.I. a teljes emberi kultúrához? Finomnak épp nem mondható léptekkel.. :

1. Tudásszociológiai gyorstalpaló – a valóságok helytartói
2. Az információs monopólium születése
3. A tudományos forradalom tudásszociológiai forradalma
4. Ezek hülyék..
5. A tudományos káosz világrendje
6. Az M.I. tudás-szociológiája
7. Ezek emberek..
8. Okok az optimizmusra
9. A természetes intelligencia erősödése

Tudásszociológiai gyorstalpaló – a valóságok helytartói

A mai értelemben vett emberi kultúra születése – vagyis a “paradicsomi állapotok” elhagyása – közmegegyezés szerint elsődlegesen a társadalmi munkamegosztás születését jelenti. Részben már eleve a földművelés, különösen azonban a városok építése minden tudásunk szerint együtt járt valamilyen társadalmi szerveződéssel, ahol nem volt mindenki építész, nem volt mindenki kőműves, és nem volt mindenki mecénás. Az írott történelem megjelenése pedig már definíció szerint egy kulturális munkamegosztás intézményesülésének a jele, ahol az írástudóknak elsődleges feladata a jegyzetek készítésére irányul, és többé nem vesznek részt (vagy nem ugyan annyira) a fizikai javak termelésében. Bár okunk van feltételezni, hogy eredetileg még az írás is a termelést segítő könyvelési feladatok segítésére jött létre (a “szent rend” számontartására), legkésőbb mikor elkezdik szövegesen rögzíteni egy város törvényeit, megjelenik a tudásszociológiai hierarchiában a “valóság értelmezőinek” a kasztja: vagyis a tágan értelmezett papság.

Annak ellenére, hogy a természeti világban nyilvánvalóan lehet tájékozódni intézményesült papi kaszt segítsége nélkül is (az idegrendszer antennáitól függetlenül, már a mítoszok és a népmesék is a világ és az emberi viszonyok értelmezését, sőt a legfontosabb összefüggések kiemelését szolgálják – az ún. természetvallások pedig anélkül tudnak teljes világ-magyarázatokkal szolgálni hogy egy-egy helyi sámán buzgolkodásánál többre szükség lenne), történelmünk tanúsága szerint bonyolult munkamegosztás mellett tendenciózusan egyre komolyabb hatalmat ragadnak magukhoz a papok. Ennek nem szükségszerű, de legalábbis nem kizárólagos oka a papság egyre mélyebb áhítata saját fontossága iránt – bár a hatalmat, amit a világ értelmezésének kizárólagos joga biztosít, nehéz túlbecsülni. Túl azon, hogy meg kellett tanulniuk ellenállhatatlan meggyőző erővel fellépni a parasztság felé, hogy adjanak nekik a terményekből akkor is ha nem segítettek még szüretkor sem, legalább részben arról is szó van, hogy nyilván nagyobb esélye van olyan kultúráknak (városoknak) a növekedésre, ahol az emberek egységes világképet követnek, és mindenki “érti” hogy miért és hol kell részt vennie az elsőre nem feltétlenül átlátható emberi struktúrában. Tehát a papság távolról sem csak a különféle vallási rituálék kidolgozásáért és levezényléséért, hanem a teljes szakrális, kulturális, és gazdasági rend biztosításáért felel: ő biztosítja a pándimenzionális munkamegosztás ideológiai talapzatát. Övé a teljes valóságértelmezés előjoga: szükségszerűen mindenre tudja a magyarázatot, és elvileg sem tévedhet.

Cinikusan megfogalmazva: az ő feladata a társadalmi munkamegosztásban, hogy mindenkinek minden körülmények között el tudja magyarázni, miért menjen el dolgozni holnap is.

A tudásszociológia ‘határszituációnak’ nevezi azt a speciális pszichológiai állapotot, amikor a társadalom egy tagja váratlanul – tipikusan közeli hozzátartozó halálakor vagy egyéb személyes trauma folytán – “elveszti a hitét”, “összezavarodik”, és többé semmi értelmét nem látja a létezésnek. (A Mátrixból nézve persze “felébredés”, vagy legalábbis “felészlelés”: amikor valaki “rájön” hogy “ez az egész” egy kamu.) Egy szakavatott karbantartója a “szimbolikus értelmi világoknak” képes kezelni az ilyen eseteket, és olyan narratívával szolgálni (például a gyászmise alkalmával) ami újból megerősíti hitükben az érintetteket.

Egy ilyen határszituáció ritkább verzióját ábrázolja az Annie Hall című film egyik kezdőjelenetében a fiatal Woody Allen a pszichológusnál, amikor nem akar többé iskolába menni, hiszen számára többé “semminek nincsen értelme” miután megtudja, hogy tágul a vliágegyetem.

(Nyilván súlyosan torzítja az egész történelemről alkotott tudásunkat, hogy a történelemmel eleve definíció szerint kizárólag az írástudók, vagyis a mindenkori papság foglalkozik, akinek hivatalból maga felé húz a keze – szóval ha kiderülne, hogy a törikönyvekben esetleg túl van misztifikálva mondjuk a papság “nélkülözhetetlen” szerepe a “fejlődő” kultúrákban, vagy a társadalmak “szükségszerűen” hierarchikus jellege, sőt eleve az írott történelem dicsősége az íratlan idők “barbár” világához képest.. – nos, talán nem érdemes különösebben meglepődni;)

A valóság értelmezésére szakosodott társadalmi kasztoknak a működése mindaddig relatíve békés természetűnek (az emberi idegrendszerrel kompatibilisnek) mondható, amíg a szabad akarat természetével és a szellemvilági renddel összhangban politeista (több istent hívő) vallásokat reklámozott. Ez ugyanis lehetővé – sokszor szükségszerűvé – tette különféle látásmódok és értelmezések  párhuzamos jelenlétét a társadalomban. Vagyis esetlegesen ütköző érdekek esetén is tudták a hitrendszerek automatikusan segíteni az együttműködés kialakulását, amennyiben “sikerült” a papságnak a szituációt két isten közötti konfliktus feloldásáról szóló történettel párhuzamba állítani. A politeizmusok ebben az értelemben tehát szügségszerűen befogadó vallások, vagyis nyitott kultúrát tükröznek, ahol az egyéni véleményeknek és általában a szólásszabadságnak természetes helye van. A többistenhit lényege ugyanis az univerzális szabadság és egyenrangúság: a nézőpontok és az emberek között egyaránt. (Nyilván ezen belül azért alapvetően hadigazdaságra épülő társadalmaknak “hasznosabb” volt vérszomjasabb és csalfább panteonnal rendelkezni <görög, római>, míg a nagyobb részt belső kereskedelemre épülőknek az egymás hatásköreit picit jobban tisztelő isteneknek áldozni <egyiptom, india>. Ugyanakkor ilyen belső logikáknak a megléte nem feltételez semmiféle cinikusságot a papok részéről, és minden okunk megvan feltételezni, hogy egy mai hívőnél nagyságrenddel erősebb “hite” (tudása!) volt a régebbi korokban mindenkinek – főleg hogy maga a kétely egy tudományos termék.)

Az információs monopólium születése

Hogy a valóság betűkké tömörítését hiábavaló erőlködésnek tekintő kultúrák milyen hosszan virágoztak az írott történelmünket megelőző évezredekben azt nehéz bizonyosan megállapítani. Az viszont történelmi tény, hogy Egyiptomban a főpapság egy részén teljesen elhatalmasodott a hatalom program elmevírusa, és menthetetlen ámokfutásba kezdtek a monoteizmus megalkotásával. Ez természetesen totális és ösztönös ellenállásba ütközött a nép részéről, akiket Ehnaton minden erőlködése ellenére sem volt képes az egyistenhit tiszteletére megépített Ahet-Aton városába telepíteni. Sőt az őt követő fáraók Ehnaton uralkodását és átfogó naturalista reformjait egyöntetűen tévedésnek és a teljes feledésre méltónak tekintették. A kudarcból azonban sokat tanult kedvenc főpapja, Mózes, aki ördögi tervet kieszelve addig kergette kiválasztott követőit a sivatagban, míg mindenki meghalt akinek élő emléke volt a politeizmus világáról, hogy utána tiszta lappal alapíthassa meg a zsidó vallást. (Tehát a gyermekek átnevelését szüleik világképének ellenzésére és “érzékenyítésüket” egy addig abszurdnak tekintett gondolatiság befogadására nem a woke, nem Marx és nem Mao találta ki – ez a világot mindenáron “jobbítani” akaró szabadkőműves mozgalom ősi alapstratégiája. Csak amíg nincs ott a netflix a gyerekek zsebében, feltünőbb módszerekkel lehetett csak ezt elérni.)

A monoteizmus – dacára Jézus minden próbálkozásának – szükségszerűen az intolerancia vallása. Nem tűr ellentmondást, nem visel el alternatív véleményt, nem bírja a kritikát – kivéve persze a teljesen irreleváns kérdéseket. A monoteizmus születésével ezért szükségszerűen együtt jár az “eretnekség” fogalmának a születése. Az egyetlen istent szolgáló papság feladata pedig többé elsődlegesen nem a teljes társadalmi együttműködés ideológiai feltételeinek a megteremtése, hanem ellenkezőleg: az ellenségkép gyártás. Vagyis a kirekesztés elméleti és pszichológiai alapjainak a biztosítása, a neki engedelmeskedő katonák (a “kiválasztottak”) egybentartására. Ennek megfelelően forr ki a bűn (és az erkölcstelenség) mai fogalma és stigmája is, aminek orvoslása többé nem az istenek és a karma feladata, hanem minden “jó” emberé egyöntetűen. A boszorkányokat el “kell” égetni, a hitetleneket meg “kell” téríteni – a kirekesztéshez megalkotott gyűlölet és félelem elmevírusainak futtatása pedig a társadalom minden tagja számára elfogadottá – sőt “erkölcsössé” – válik a “tökéletes gondolati rendet” (a tudatok fegyelmét) megbontani szándékozó minden eretnekkel szemben.

A vallás többé nem csak szép és tanulságos történetek és útmutatások halmaza, hanem parancsolatok és dogmatikus kinyilatkoztatások hadrendje. Mindennek a “social engineering”-nek köszönhetően, az egy isten, egy király, egy párt, egy igazság stb logika mentén az adott társadalom működése tökéletes hierarchiába szervezhető, ahol maximális fegyelem és uniformizált viselkedés mellett bármikor bevethetők az alattvalók az aktuálisan bűnösnek vagy eretneknek minősített (a társadalmi stabilitást potenciálisan csakugyan veszélyeztető) aktorokkal szemben. Nem vitás, hogy mint minden katonai szervezet, sok előnnyel bír egy ilyen hierarchia. A katonák (vagyis a hívők) személyes szabadsága, önismerete és önkiteljesítése, boldogsága és lelki üdve viszont szigorúan nincs benne ebben a célfüggvényben.

A monoteizmus születésével társadalmainkban megjelenik az Információs Monopólium, és ez lesz a legfőbb szervező erő: az egyénnek (illetve személyes idegrendszerének) többé nem nagyon van beleszólása abba, hogy mi a “jó” és mi a “rossz”, és saját zsigereinek jelzéseivel akár teljesen ellentétes álláspontok elfogadására idomítják. Ebből adódóan az idegrendszerek blokkolásának egészen káprázatos mértékei megvalósíthatók egészen elenyésző társadalmi feszültségek mellett – mégha a lélek visít is odabenn. Kellően fegyelmezett (“jól szocializált”) hívők készek a szenvedést és a szegénységet erkölcsösnek és jónak látni, az önmegtagadást erénynek, a saját testük puszta működését istentelennek, a gyilkosságot hősiességnek, az őszinteséget pedig illetlenségnek – esetleg megbocsáthatatlan istenkáromlásnak. Az információ természetes áramlása megszűnik, az idegrendszerek szuverén antennáit lekapcsolják (mmint a hívők, maguknak), az egyéni nézőpontok irrelevánssá vagy egyenesen veszélyessé válnak, sőt maga a személyes észlelés és szuverén valóság-értelmezés tabukat döntöget: minden tudás és információ egyedül felülről áramlik, és csak az hiteles amit a papság képvisel. (Tekintettel arra hogy amúgy az elmevírusok esetenként tökéletes hatékonysággal hekkelik az edzetlen idegrendszereket, elvileg nem lehetetlen érvelni egy ilyen monopólium létrehozása mellett; hiszen aki nem érzi belülről hogy pl. ölni rossz annak is érdemes ezt az eszébe vésni – más kérdés hogy lehet-e az ilyet egyáltalán még lélekszintesnek tekinteni, és hogyan kerül a társadalmunkba eleve.) 

Az elme leválasztását a szívről nem a monoteizmus kezdeményezte, a teológia már politeista verziójában is filozófiát termel. Sőt narratívát a valóságra már a mítoszok is gyártanak, ám ott elvben csak a már megélt élettapasztalatokat segítenek jobban megérteni és összefoglalni a hallgatóságnak. Az intézményesített vallások ezzel szemben előírásokat tartalmaznak a “helyes” életvitelt illetően; esetenként lehetetlen aprólékossággal szabályozva az emberek minden napját és minden évszakját a “szükséges” rituálékkal, az egyes felöltendő ruhadarabok és a kimondandó szavak szintjéig (“Köszönj szépen a bácsinak!”). Ezeknek a kimódolt eseményeknek a szükségességét viszont valahogy alá kell támasztani, amihez a liturgia szükségszerűen elvonatkoztat az idegrendszer által érzékelt itt_és_most közvetlen jelenéről (ami tisztán megélve maga a teljesség, ahogy az angol mondja: ajándék [present]), és a szív észlelése helyett az elme virtuális valóságában alapozza meg a cselekedetek és döntések okát. Az idegrendszer közvetlen jelzéseit elkezdi felülbírálni az elmélet, a tetteket innét fogva “meg kell ideologizálni” – vagyis a zsigerek adta tájékozódás az ember számára másodrendűvé válik, és megszületik a “hivatkozási alap” intézménye, kinek mit miért “kell” tenni (“Azért mert azt mondtam!”). A cselekedetek oka többé nem tapintható. (Ez az elvonatkoztatás az itt_és_mostról érzékelhető a hierarchia szó etimológiájában, mely eredetileg ‘hier arché’, vagyis szent eredet jelentéstartalommal bír.)

Az elme leválasztásával a szívről, vagyis a személyes idegrendszer szuverenitásának beszántásával, pedig megkezdődik az emberek elidegenítése saját maguktól, ahol a személyes tapasztalata az embernek saját valóságát illetően irrelevánssá kezd válni – amit természetesen csak masszív szocializáció segítségével lehet elérni. Az elme teljes elszabadulása a testtől, és az önelidegenítés társadalmi kikényszerítésének felpörgetése azonban a tudományos világkép hatalomátvételével veszi kezdetét.

A tudományos forradalom tudásszociológiai forradalma

Izgalmas dolog azon mélázni, hogy a monoteizmus újabb és újabb formáinak születése csupán a papok belső hatalmi harcainak a következménye, esetleg fordítva, egy társadalom növekedéséből következik hogy egyre nagyobb papi kasztot tud kényelmesen ellátni és ennek a felszívására oszlanak több csúcspontba a szakrális vezetők, esetleg teljesen más szervezeti vagy kulturális okok állnak a háttérben, vagy eleve nincs is értelme összehasonlítani a különféle korok és tájak skizmáit egymással. Az azonban elég egyértelműnek tűnik tudásszociológiai szempontból, hogy az egyház-szakadások eredő okai között gyakorlatilag sosem szerepelnek teológiai és dogmatikai jellegűek – ezeket inkább utólag biggyesztik rá a marketing részlegért felelős csuhások. [Az Anglikán egyház létrejöttét például egészen személyes okokkal szokás magyarázni – VIII. Henriket “a pápa nem engedte elválni Katalintól” miközben új feleséget akart – a Reformációt pedig Luther “személyes meggyőző erejével” és kérlelhetetlenségével. Tekintve ugyanakkor hogy e két súlyos csapás a katolikus egyházat közel ötszáz év stabilitás, és háromszáz év béke után alig egy évtizeden belül érte (miközben ráadásul VIII. Henrik hevesen bírálta Luther nézeteit:) még egész naív tanulóként is felvetődhet bennünk, hogy itt esetleg valami sokkal mélyebb megbomlása történt egy egyensúlynak; még messze mielőtt bármit tanulnánk akárcsak a Medici és Fugger bankárcsaládok hatalmi törekvéseiről az adott időszakban.]

Ami azonba az egészen kivételes tudás-szociológiai fordulatot jelenti a nyugati kultúrában, az a tudomány kialakulása a XVII. században. Bár az akadémia világa – önmagában árulkodó módon – sértésnek tekinti, ha őket egy vallási intézményhez hasonlítják, tudás-szociológiai szempontból nem lehet vitatni, hogy a nyugati kulturális munkamegosztásban ők veszik át a világ értelmezésének felelős beosztását, amit addig a papság képviselt. Ők válnak a mindenség szakértőivé, a ‘szimbolikus értelmi világok’ helytartóivá, és attól kezdve igényt tartanak rá, hogy a ‘végső válaszokat’ ők szolgáltassák. Bár a hivatalos duma szerint csupán az ész tisztasága és a puszta tények logikája vezérli gondolkodásukat, minden párhuzamos érvelést és tényt tiszteletben tartva: a gyakorlatban a tudomány a legkevésbé a “tudományos nyitottság” elve alapján működik, ahogy ezt az előző pár posztomban a gyógyszergyárak vagy a klímakutatás nagyhatalmi összefonódásaival kapcsolatban jelöltem. (És ahogy természetesen például a spanyol inkvizíció sem a jézusi szeretet és megbocsátás nevében, meg a pedofil papi molesztálások sem a cölibátus elvének megfelelően folytak. Aki bedől a marketingeseknek az meg is érdemli.) A hatalom program elmevírusának rabságában a felkent tudósok ugyanannyira képviselik a “tudományt”, mint mondjuk a Borgia vagy Medici pápák a “kereszténységet”.

A legviccesebben árulkodó párhuzamot a tudomány és az egyház között (amint arra Berger-Luckmannék hívják fel a figyelmet ‘A valóság társadalmi felépítése’ c. szuperkönyvükben) az orvosok szolgáltatják, akik tipikusan szintén fehér csuhában, és szintén latin nyelven prédikálnak, szintén a pokol/halál fenyegetésével kényszerítve engedelmességre az embereket. A papi áldás monopóliumát kiterjesztve magától értetődően saját joguknak tekintik eldönteni ki szülhet (és mikor..), ki dolgozhat és mit, kinek lehet jogosítványa és meddig, ki utazhat el másik kontinensre, ki maradhat otthon az iskolából vagy a munkahelyről, ki jogosult segélyre stb stb. Még a gyóntatópapoknak kijáró titkosszolgálati zsarolópotenciálra is igényt formálnak újabban, hiszen az orvosok számára mindenki teljes kórtörténete automatikusan elérhető az EESZT-én, ahol a személyes adatokat és a magánéletet védő minden alkotmányos jogunkkal ellentétben az adatbázis létrehozói eredetileg furimód defaultból nyilvánossá tették ezeket minden magyar állampolgár esetében. (És akkor még az orvosoknak a plandémia óta felturbózódott pozíciójáról nem is beszéltünk.)
[És itt most nem az a kérdés hogy mindez jó-e vagy sem: csak hogy szembeötlő a párhuzam a papi kaszt és az orvosi kaszt társadalmi jogosultságai között az információs monopóliumban.]

Ezek hülyék..

Bár a tankönyvekben és a mesefilmekben a tudósokat előszeretettel marketingelik kiváncsi és érdeklődő személyiségeknek, az akadémia világának kohézióját szükségszerűen ugyan úgy a kirekesztés adja mint a vallásoknak – és mint a valóság helytartói ebből nem is engedhetnek. A stratégiát azonban kétségkívül finomhangolták, és – tagadhatatlan szociálpszichológiai bravúrral – a monoteista vallások ellenségképének alapját képező “ezek bűnösök” dogmáját lecserélték az “ezek hülyék” axiómájára. Ez ugyan nagyrészt kivette a kezükből az évezredeken át evidensnek tekintett nyílt erőszak alkalmazását (inkvizíció, boszorkányégetés, keresztes háborúk stb – bár azért Semmelweist a biztonság kedvéért agyonverték), mivel azonban a tudomány születésétől kezdve (vagyis a Royal Society 1660-as alapításától) szinte kizárólag az írott szó erejére épített, ebből az univerzumból a kirekesztésre tökéletesen elegendőnek bizonyult, ha valakit nem engedtek publikálni a saját berkeikben: definíció szerint ugyanis (mindmáig) tudós az, aki tudományos folyóiratokban publikál. Mindenki más hozzánemértő laikus, áltudós, kuruzsló… Amióta ráadásul kizárólag pályázatokon lehet pénzt szerezni még a legcsóróbb bölcsészeti kutatásokra is, amik persze teljesen folyamatosan megújításra szorulnak, azóta a nyílt erőszak alkalmazásának ősi hatékonyságával bőven vetekszik az anyagi ellehetetlenítés is.

[Ehelyütt talán nem árt röviden utalni rá, hogy bár a tudomány a saját kialakulását a ‘felvilágosodás’ meg az ‘ész diadala’ meg a ‘fejlődés’ szlogenekkel szokta lefesteni, tudás-szociológiai értelemben pontosabb, ha egy – a maga nemében letagadhatatlanul zseniális – puccsként tekintünk az eseményre, amiben a királyok és a papság évezredes szimbiózisát az arisztokrácia meghekkelte. Nézőpont kérdése hogy éppen a katolikus egyház dicsőségére vagy tragédiájára, de az ő felügyelete alatt a nyugati társadalmakban a munkamegosztás a kapitalizmus megjelenésével egy olyan szélsőséges “hatékonyságot” ért el, ahol a szupergazdagok egyszerűen kilicitálták a valóság helytartóit a pozicióikból. (Talán még izgalmasabb lenne ezt az egész társadalmi átalakulást a pénz és a váltók megjelenésének technikafilozófiai elemzéséből levezetni, de erre egyelőre nem vállalkozom;) Amit a már említett Borgia és Medici családok a papság intézményével műveltek mindezt tökéletesen ábrázolja: egyszerre volt jele annak, hogy a valóság őrzői többé képtelenek ellátni feladatukat és a kognitív rend megbomlott (VI. Sándor pápa, definíció szerint elvileg hithű cölibátusként, saját fiát püspökké avatta 15 évesen :D ), és segített megalapozni a váltást a tömegek felhergelésével az egyház ellen. Mivel az egyre gazdagabb arisztokráciának elviselhetetlenül szűk maradt az egyházak által engedélyezett mozgástér a XVI. századi erőltetett egyház-szakítások után is, főleg hogy az isten meg az erkölcs nevében állandóan belepofáltak miből lehet és miből nem lehet pénzt csinálni, illetve ki ellen lehet “szent háborút” vívni, egy valóban zseniális tervvel álltak elő: ahelyett hogy az ezredévek óta fentálló szakrális-politikai dichotómián belül próbálták volna tovább tágítani a kereteiket, a teljes megközelítést elvetették, és lemondva az istenek áldásáról, mind a papoknak, mind a királyoknak fityiszt mutatva, önmagukat tették meg saját valóságuk őrzőivé. Az arisztokrácia egyik felét kinevezték tudósoknak akik az ész nevében végre bármit megkérdőjelezhettek ami útban volt, a másik felét pedig kinevezték kapitalistáknak, akik végre bármiből elkezdhettek pénzt kicsavarni az ész és a fejlődés (!) nevében. (Bővebben lásd: Shapin&Shafer kimerítő értekezését a Leviathan and the Air-pump-ban.) (Nem képezve tárgyát jelen gyorstalpalónak azért megemlíthető, hogy nem kifejezetten véletlen, hogy ennek az új politikai/gazdasági paktumnak a megszületését időben minden “fejlett” országban szorosan követte a nemzetállamok születése, ami számos fontos pozitívuma mellett is értelmezhető a skizmák újabb generációjának.)

Mindez talán nem csak azt segít megérteni, a tudomány születésekor a nyílt erőszakot miért pont az anyagi ellehetetlenítés váltja fel, de azt is hogy itt eredetileg egy különösen exkluzív Yacht Club tagjairól volt szó, ahol a kiközösítés és lenézés agyparazitáit a tagok a vérükben hordozták.]

Ahogy Esterházy Péter írja az arisztokrácia eme lényegi aktusáról:
“A fiú jelenléte nem zavarta különösen a rokont, személyzeten átnézni, ez még csak gőgnek sem számított.”
(Harmonia Cælestis, Második könyv, 34)

Mivel a tudományos világunk kohéziójának alapja az “ezek hülyék” axióma, a kirekesztést biztosító hangvétel többé a “valóságot” egzisztenciálisan fenyegetők ellenében nem a fizikai megsemmisítésre irányuló dörgedelem, hanem a mentális alkalmatlanságot bizonyító lenézés és becsmérlés. Ebből adódóan a tudós-papok legfőbb fegyvernemévé a gúny válik. A fizikai terror helyét átveszi az idegrendszer számára ezerszer kegyetlenebb lelki terror világa, és a társadalom malterjává a töpörítő frekvenciát teszik. Az egyház követőit – és bárkit aki ellentmond a “felvilágosodott ész”-nek – tehát egyszerűen a párbeszédre méltatlan idiótáknak tekintenek: tanulatlannak, elmaradottnak, primitívnek vagy babonásnak becézve őket. (Nem véletlenül a tudománytörténet hemzseg, sokszor a legsikeresebb tudósok esetében, az ellenfeleiket személyes lejáratásokkal megsemmisítő karrieristák történeteitől (tipikusan Newton és Pasteur, de Mendelejev vagy akár Edison..) A tudományvallást követő “tökéletes hívő” ezen mentalitását kétségbeejtően tökéletesen formázza meg Scheldon az Agymenőkben, aki nemes egyszerűséggel mindenkit idiótának tart magán kívül – amin azért lehet annyit röhögni mert minden tanult ember személyesen ismeri ezt a hozzáállást. (Az külön bravúr Chuck Lorre-ék részéről, hogy az információs-monopólium katonáinak idomitását olyannyira programozásnak tekintik, hogy a tökéletes katona (Scheldon) alapvetően magát is robotnak tartja – amire természetesen büszke.)

Bár tudás-szociológiailag tekinthető egy “szimbolikus értelmi világ” robosztussága (életképessége) mértékének, hogy mennyi és mekkora belső ellentmondást képes elviselni, azért kissé ijesztő belegondolni, mekkora gombócot nyeletett le velünk a felvilágosodás ezáltal, hogy a tagság fegyelmét az ellenszegülők kifigurázása és nevetségessé tétele árán tartotta egyben. Hiszen a tankönyvekben éppen azok papolnak az “érzelemmentes tudomány”, az “objektív megfigyelők” és a “személytelen tények” hadrendjének szentségéről, akik a teljes valóságértelmezésünk alappillérévé a személyeskedést tették. A tudományos önreflexió mértékéről ez el is árul mindent: egy “harcos ateista” létezésének belső ellentmondásnak kéne lennie a rendszerben, és mégis ők írják a tankönyveket.

Mindazonáltal a kirekesztő töpörítés kiméletlenségére elengedhetetlen szüksége van a tudománynak, hiszen az “objektivitás” bűvöletében képtelen bárminek a létezését elismerni ami nem mérhető, bármilyen objektívnek is tűnjön a létezése egy élő ember számára. Így a tudomány semmit nem tud kezdeni a szeretet, a hit, az öröm, a hála, vagy akár a félelem és a fájdalom lényegéről, hiszen mérni ezeket lehetetlen, a minőség pedig önmagában nem tudományos fogalom; a magára maradt elme virtuális birodalmának stabilitását a számok merevségéből próbálja építeni. (Azért a pszichológia próbál néha statisztikákat vezetni például a magukat hívőnek vallók szubjektív életminőségéről :D) Hasonlóan totálvak a lélek, az energiamező, a frekvenciák, a finomérzékelés vagy a mentáltér jelenségeire, hiába hétköznapi tapasztalata minden élő embernek. Igaz, ezek létezésének letagadására – megintcsak elvitathatatlan zsenialitással, és döbbenetes szervezőerővel – fantasztikus progaganda gépezetet üzemeltet, amit úgy hívunk hogy ‘közoktatás’. Hiszen minden iskolai tantárgy lényege, hogyan lehet a szellemvilág és a lelkek teljes birodalmát letagadva kimagyarázni a valóság legalább egyetlen szeletének létezését pusztán az anyagba merítkezve – minden éteri összefüggést tudatosan figyelmen kívül hagyva.

Nem véletlen, hogy a közoktatás a szabadkőművesek mániája a világon mindenhol, mert enélkül az erőszakos agymosás nélkül nem működtethető a kapitalizmus “elég hatékonyan” – hiába próbálták a francia enciklopédisták ezt elérni minden bájukkal és fondorlatukkal. Szisztematikus töpörítés és akkurátus lelki terror nélkül a tudomány-vallás nem fenttartható, mert az idegrendszer ledobja magáról. (Magyarországon a biztonság kedvéért a közoktatást Mária Terézia főboszorkány páholya a közegészségügy átkával egyszerre zúdította hazánkra; az idegrendszerek elleni teljes pályás letámadást értelemszerűen az “abszolút felvilágosodás” jegyében foganatosítva.) Ebből következik, hogy minél tovább jár valaki a közoktatás intézményeibe, tehát minél jobban idomított a tudomány/kapitalizmus vallásra, annál nagyobb benne a gőg és a pökhendiség. Aki pedig nem “tanulta” meg velük együtt a “helyes” válaszokat a valóságunk szerkezetét illetően, az végtelen megvetésre érdemes, akire közösen kell köpnie a jókisfiúknak és jókislányoknak.  (20 év felsőoktatás után átnyergelve az építőiparba, kínos felismerés volt ráébredni, hogy amit legjobban sikerült belémnevelniük az egyetemeken az a “tanulatlanok” (tehát a kevésbé szétidomítottak) ösztönös lebecsülése volt:s Ezúton is szeretnék bátorítani minden diplomátlant hogy sose szégyelje hogy nincs annyira szénnéidomítva! Tuti hogy sokkal élesebb az idegrendszere;)

Az alsó osztályoknak valójában ez az elsődleges szocializációs feladata, hogy alaposan megismertessék a gyerekekkel a töpörítést és a megaláztatást, illetve az ezektől való rettegést – a tantárgyak mindehhez igazából csak a körítés. (“The Medium is the Message”, ugyebár.) És a sikeres agymosás eredményeképpen persze nem csak az “alufólia-sisakosok” meg a “laposföldhívők” meg az “oltástagadók” érdemlik ki a közmegvetés szent és dicső aktusát minden engedelmes hívőtől, de például az “ördög” vagy a “gonosz” szavak használóit is erkölcsös dolog nyilvánosan meghurcolni. (“Hitgyülisek!!”)

Bezzeg az ufók, az aztán tudományos kutatást igénylő jelenség, akármekkora pénzért, nemdebár?

(Ennek a tudás-szociológiai fordulatnak a logikája mentén amúgy relatíve jól értelmezhető az aktuálpolitkai szekértáborok harci morálja és fegyverzete is, ahol a progresszív és értelmiségi vonalon mozgók inkább az “ezek debilek” vitriolos gúnyrajzait ontják magukból, míg a konzervatív vidék képviselői az “ezek elvetemültek” lemezt pörgetik.)

A tudományos káosz világrendje

A tudományos világkép unikumai között megkerülhetetlen jelentőségű az ún. szeparációs igény: hogy mindent felosszanak, elszeparáljanak önmagától, részekre szedjenek, parametrizáljanak, méricskéljenek, analizáljanak. Ezt tudományosan úgy mondják, hogy redukcionizmus: mindent leredukálni a legkisebb atomjára (kvarkjára), és onnan, “az elemi építőkockákból”, visszaépíteni az “egészet”. Mint azt Walter Russel kedvesen megállapítja, egy ilyen stratégiának a világ megértésében annyi haszna van, mint a Mona Lisa üzenetét a festékrétegek egymásra rakódott atomjainak vegyértékeiből kalkulálni.

Az összefüggések tagadása azonban ösztönösen fakad a tudományos forradalom azon kiindulópontjából, hogy önmagát teljesen szuverén létezőnek tekintve, lemond a papság áldásáról – amivel szükségszerűen lemond minden összefüggések összefüggéséről, a papság által (közvetetetten..) képviselt természeti világrend harmóniájába való illeszkedés igényéről. Ebből az összefüggéstelenségből adódóan persze a tudományok többségének művelése elviselhetetlenül unalmas már általános iskolás szinten is, de doktori fokozathoz a zabhegyezést multidiszciplináris tevékenységnek felmutató csőlátás szükséges az elemzett szerző egyetlen félmondatának tipográfiai jellegzetességét az egyik vessző-ív parciális deriváltjának filozófiai magasságaiban fellelni – és kétséget kizáró alapossággal minden oldalról szőrszálanként bizonyítva, végül azt nagylelkűen a köz javára bocsátani. (Azért nem ingyen természetesen.) Mindebben picit hátborzongató, hogy Francis Bacon, a tudományos puccs ideológiai apja (megosztott gyámságban Descartes-al) maga hirdeti teljes nyíltsággal az 1600-as évek elején, hogy a jó tudós mechanikus egyhangúsággal és minden fantázia nélkül kell hogy ássa a kútját kérlelhetetlen kitartással; és ezzel mégsem sikerült elriasztania a paraszti észt nélkülözőket e tevékenység büszke űzésétől. (Sokáig engem sem..)

Mivel tehát a tudomány alaplogikája hogy összefüggések nincsenek – csak “véletlenek”, hihihihihihihi – a világot maga körül következetesen és kétségbeesetten egyre bonyolultabbnak és bonyolultabbnak érzékeli. Hiszen minden lépésével egyre mélyebbre ássa magát az anyagba, növelve a szemfedő vastagságát amit a valóság és önmaga közé épít. Bár a tudományos akadémiák egészen misztikus tehetséggel tarhálnak ordenáré pénzeket az államoktól (vagyis a “plebsz” adójából) részecskegyorsítókra, quantumszámítógépekre, űrteleszkópokra és fuziós erőművekre, az elmúlt háromszáz évben a csilliárdos költségvetésükkel megállíthatatlanul taposták a társadalmakat az egyre mélyebb tudatlanság felé. Az élet értelmének kutatását felfüggesztették, és büszkén hírdetik hogy az élet értelmetlen; nem csak a lélek létezését próbálják letagadni, de mostanra a szabad akarat létezését is elvitatják; az elmevírusok létezését elvileg is tagadják már Descartes óta, cserébe együttérzést követelnek még a sorozatgyilkosokkal is; a test és a tudat öngyógyító képességeit minden erővel próbálják kimérgezni az emberekből; a tudományosan termelt szeméthegyekbe pedig lassan konkrétan belefulladunk. És mit adtak nekünk cserébe a “rómaiak”? Leszámítva az ételérzékenységeket, az allergiákat, a biológiai fegyvereket, a GMO-t, a PFOA-t, a rovartáplálékot, a műhúst, a szteroidokat, a hormonkezelést, valamint a depressziót, a kiégést, a magányt és az elidegenedést, a rákot, Hollywoodot, a plasztikai sebészetet, a mesterséges intelligenciát, a plandémiát és a fogyasztói társadalmak kielégíthetetlen kaparását a “még több” iránt – nna mit adtak? Hát természetesen az atomháborút.

Wot násá csudjésznyájá tyéchnyiká – ahogy a szovjetek mondták szerényen.
(~Lám a mi csudás szovjet technikánk.)

Nem kérdés, hogy a kellően beidomított hívők elkerülhetetlenül és ösztönösen tiltakoznak az ilyen felsorolások ellen, minél több évet járt valaki iskolába annál jobban: ezek csak “kivételek”, “tévedni” emberi dolog, ők legalább “próbálkoznak” satöbbi satöbbi. Nyilván semennyire nem működne a társadalmunk ha a valóság karbantartói nem végeznék a dolguk, és biztosítanák a kognitív rendet minden hívő fejében előre minden eretnek meglátással (támadással) szemben. Aki akarja azonban láthatja: az hogy mostanra a gyógyszergyárak és a fegyvergyárak kéz a kézben irányítják a teljes világpolitikát, nem “véletlen”, és nem is a rendszer korrumpálódása folytán következett be. Ez maga a rendszer. Ez a 400 éve bekódolt logikája a tudás-szociológiai puccsnak, amit a szabadkőműves arisztokrácia kitervelt a ‘tudósok <3 kapitalisták‘ lélektelen paktumával az egyház hatalmának – és a természeti rendnek – a megbontására.
[A hevesebb vérmérsékletű hívők kedvéért: nem, ez nem azt sugallja, hogy az egyház nem volt korrupt, vagy hogy mindent jól csinált volna. ]

A luciferi felvilágosodás másik meghatározó unikuma a szeparációs kényszer mellett a felelősség előli féktelen menekülés. Nem mintha az egyházak vezetői nem a népet okolták volna vétkeikért minden random sáskajárás vagy napfogyatkozás alkalmával, de ott legalább mindig lehetett tudni személy szerint ki celebrálja a miséket, és ki szenteli meg a királyokat megkoronázásukkor. Ahogy azonban a szabadkőművesek a számonkéréstől való (jogos) rettegésükben kidolgozták a parlamentáris demokrácia rendszerével (ahol a képviselők között eleve prolasztódik a felelősség) párhuzamosan a mentelmi jog intézményét, úgy a tudósok is cirkuszi akrobatikával csikicsukiznak a leíró (pozitív) és előíró (normatív) szemlélet között: bőszen osztogatják a parancsokat az államoknak milyen szabályozást vezessenek be de-nagyon-sürgősen (IPCC, WHO, ICNIRP), majd mossák nagyranyílt bociszemekkel a kezeiket hogy ők semmiről nem tehetnek és csak a tényekről beszélnek. Mikor fog az IPCC felelősséget vállalni azért hogy csődbe vitte Európát? Hát soha. Az információs monopólium új verziója ugyanis egy fantom-hierarchia, ahol engedelmeskednie mindenkinek kell, de senkit sem lehet számonkérni, mert olyankor hirtelen senki nem ül a piramis csúcsán. Erre megint az orvosok világa a legegyértelműbb példa, ahol a műtétek előtt a már félájult áldozattal iratják alá, hogy ő viseli a felelősséget az álmában őbenne mások által végrehajtott műtét minden következményéért. Elsőre azthihetnénk hogy ez abszurd – és lélekszintes számára valóban az, de ettől még előre kódolt immanens alaplogikája a tudományos társadalmaknak ahol élünk.

Mégis hányan mentek börtönbe az emberiség ellen elkövetett bűnökért, amiért finanszírozták az atombombát? Vagy hogy ledobták? Vagy hogy kiszámolták az egyenleteket hozzá? És vajon melyik fizikatanár kér elnézést mindezekért a gyerekektől a kollégái nevében? Egy ilyen kérdés a legfelháborítóbb dolog egy “valódi tudós” számára: mégis mi köze lehetne a károkhoz elvileg is?! Hisz ő csak a jót szolgálja!! És ahhoz köze is van ugyebár, kéri is az apanázst érte.

E két unikum ötvözeteként pedig, az elidegenítés önálló szintjeként, kialakult az információ elérésének is a mesterséges káosza. Míg az egyházak korában egyértelmű volt, hogy ha bárkinek kérdése van a helyi lelkészhez kell fordulnia (és “nehéz kérdés” esetén is legfeljebb a hierarchia következő szintjére irányították tovább), a tudományos társadalmakban egyáltalán nem triviális, hogy adott kérdéshez kinél érdemes választ keresni? Az orvostudományon belül önmagában közmondásos hány félrekezelést sikerül foganatosítani míg a páciensnek sikerül eljutnia pont ahhoz a “specialistához” aki ismeri az adott tünetegyüttes “valódi” okát és gyógymódját (gyógyszerét). De ha mondjuk a kis Woody Allen kérdését vesszük az Annie Hall-ból: ez most kozmológiai, vagy termodinamikai, vagy pszichoanalitikust igénylő, vagy pedagógiai kérdés? Csomószor még az sem egyértelmű hol a határ adott szövettani kérdésben a fizika, a kémia, a biológia vagy a pszichológia között – ami persze onnan nézve egyáltalán nem meglepő, hogy eleve egy vak feldarabolás eredménye ezeknek a diszciplínáknak a különválása.

Akárhogyis, a sajnálatosan sikeresen elért célja a tudományvallás lélektelen vállalkozásának a saját világunktól való tökéletes elidegenítés: annak az érzetnek a keltése, hogy elvileg sincs olyan ember, akinek esélye lenne megérteni mi történik vele – és körülötte.

Az M.I. tudás-szociológiája

Azt a felvetést, hogy a Mesterséges Intelligencia megjelenését a társadalmaink szövetében érdemes lehet önálló tudás-szociológiai fejleménynek – az információ újfajta monopóliumának – tekinteni, talán innen, az elidegenítés szempontjából a legkönnyebb megízlelni. Itt már nem csak arról van szó ugyanis, hogy egyetlen ember nem lehet képes arra, hogy minden összefüggést átlásson, hanem eleve az embereknek nincs esélye átlátni a világ bonyolultságát. Hasonló a szintlépés, ha a számonkérhetőség felől vizsgáljuk. Az M.I. forradalma kapcsán ugyanis a felelősség kérdése már nem csak megválaszolhatatlanná, de szinte eleve feltehetetlenné válik. Ki a hibás amikor a Google-maps szakadékba vezeti a sofőröket? Amikor az önvezető autó balesetet okoz? Amikor a gyártósori munkást feldarabolja a takarítórobot? Amikor a ChatGPT hamis önéletrajzot állít össze valakiről?

A mérnök? A felhasználó? A politikus? A tulajdonos? Az áldozat?

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a leszületés lényege, és minden lélek önkiteljesítésének az alapja a minél teljesebb felelősségvállalás (a tetteinkért, szavainkért, gondolatainkért stb.) nem lehet nem látni mindennek a folyamatnak a definíció szerint ördögi jellegét. Mert bár Asimov óta kétségbeesett erőkkel tolják ránk az érzékenyítő woke propagandát hogy “a robot is ember” és “sajnálatunkra méltó” entitás, azért akinek nem ment el még teljesen az esze (pontosabban aki nem adta még el teljesen a lelkét) könnyen felismerheti, hogy a robotok nem természettől való létezők. Idegrendszer híján pedig elvileg is esélytelenek a természetes intelligencia alapját képező finomérzékelésre, és általában a frekvenciális tájékozódásra a teljes spektrumban.

Ha a tudás-szociológiai “fejlődés” szintjeit abból a szempontból elemezzük, hogy mennyi beleszólást engedélyeznek az egyénnek a saját életét (is) érintő kérdések eldöntésébe (mennyi teret adnak a szuverén idegrendszerek működésének), egy monoton csökkenő függvény rajzolódik ki. A hierarchikus vallások is persze monopolizálták már valamennyire az információt, de egyfelől magától értetődőnek tekintették, hogy mindenkinek lehetséges személyes kapcsolatot létesíteni a szellemvilággal (istennel, angyalokkal) és a papok csupán “közvetlenebb” kapcsolatot ápolnak velük mint a plebsz, másrészt amikor megjelenik a Szentírás mint hivatkozási alap az is még elvileg hozzáférhető minden alattvaló számára (még ha írni-olvasni nem is tanítanak meg mindenkit, meg persze latinul..). A tudományos gondolkodás talán legfőbb innovációja, hogy maradéktalanul felszámolja az alapvető emberi jogot az “igazsághoz” való közvetlen hozzáféréshez, és elvitatja az elvi lehetőségét is annak, hogy valaki a központilag előírt oktatási rend megkerülésével is hozzáférhessen az “információhoz”. (A gyakorlati lehetőségét persze nem zárja ki, mert jobban jár az ösztönös zsenik büszke felkarolásával mint száműzésükkel.) Ez ugyebár immanens logikája a tudománynak, hiszen ha nincsen lélek és nincsen isten akkor nyilván nem lehet kapcsolat sem a kettő között. Annál érdekesebb azonban, hogy a tudományos forradalom szülőatyjai (különösen Descartes), messze túl a lélek és a szív jelentőségének lekicsinylésén, mekkora erőfeszítésekkel bizonygatják, hogy az idegrendszer és általában az emberi érzékszervek is megbízhatatlanok, és emiatt nem szabad bíznunk a megérzéseinkben – és általában a jelen-ben. Elképesztően precizen tisztában voltak vele mit akarnak elérni és milyen áron. És persze ezzel szoros összefüggésben értelmezhető a “személytelen tudomány” ideológiája is, ami kívánatosnak állítja be a tudós lélektelenségét, és a kutatókat a monoton szeletelésre buzdítja. A mesterséges intelligencia térhódításával azonban az információ mostmár nem szimplán monopolizált, de még csak nem is emberi kezekben van összpontosítva hogy mi miért történik. Mmint természetesen az informatikusok szintjén igen, de többé örökre elrejtve a laikusok számára áttekinthetetlenül bonyolult (több dimenzióban idegen nyelvű) algoritmusok mélyén, hogy valójában milyen szempontok szerint és milyen szándékkal. Annak eldöntése pedig, hogy esetleg hekkelték-e a közelmúltban az amúgy megbízhatónak tekintett algoritmust végképp irreális feladat egy átlagember számára.

[Amint már próbáltam jelezni, a legkevésbé sem véletlen, hogy a 3 nagy eposzunk a nyugati kultúrában (A csillagok háborúja, A gyűrűk ura, A mátrix) tökéletesen egységesen ábrázolják “A nagy harcot” amit a lelkek vívnak az ördögi erőkkel szemben, és elképesztő népszerűségüket abból merítik, hogy tökéletesen precízen írják le a valóságunkat, amit a kollektív tudatalatti akkor is ösztönösen érzékel ha megfogalmazni nem bír. A klónok, az orkok, a robotok (és amúgy a szintén lehetetlen népszerűségnek örvendő zombik) közös algoritmusa az individuális jelleg totális hiánya, a tökéletes kiszámíthatóság, a kíméletlen pusztító kapacitás, és a vak engedelmesség. Ők az álom hadsereg minden hatalomőrült hierarchia számára. Mindez a természet, a lélek és általában az élet szabad (és egyenjogú) burjánzásának az ellentetje: a lefagyasztás, a leszabályozás, a kimerevítés – vagyis a halál. Definíció szerint démoni dimenziók.]

Ezek emberek..

Az M.I. (tervezett) hatalomátvételével az információ monopóliumának egy radikálisan új szintje próbálja megvetni a lábát a társadalmainkban, ami a korábbi verzióknál sokkal látványosabban és arcátlanabbul idegrendszer ellenes – és emberellenes. Az egyházi “ezek vétkesek” valamint a tudományos “ezek hülyék” kirekesztési potenciálja ugyanis eltörpül az “ezek emberek” ellenségkép feketesége mellett. Ennek a fajta kiátkozásnak a pszichológiai súlyát alig lehet túlbecsülni: és távolról sem csak a laikusokat érinti. Nyilván az is kissé megalázó egy önérzetesebb ember számára hogy mostmár a számítógép mondja meg hogy hogyan “akartunk” elköszönni az sms végén, milyen könyvet “akarunk” megvásárolni, mi a következő uticélunk, kinek “akarjuk” címezni a leveleinket és mit “akartunk” írni benne, meg milyen kérdést akartunk feltenni “valójában” az interneten. Ezek a szolgáltatások kétségkívül tudják időnként kényelmesebbé tenni a hétköznapi feladatok kivitelezését, de ennek a kényelemnek nagyon komoly ára van. (A holivúd által évtizedek óta következetesen a láblógatás hódolatára edzett nemzedékek számára szinte már elmagyarázhatatlan, hogy a “kényelmes” hagyományosan szitokszónak minősült, hiszen többnyire minden kényelemért komoly lelki árat kell fizetni, túl a kényelem pénzügyi árán. Pedig ez még a legkisebb dolgoknál is igaz, kezdve mondjuk a süppedős fotelbe olvadás és egy falócán való ülés közötti választás hatásával a gerinc energetikájára.) Már az is irtó gyanús kéne legyen miért ingyen adják mindezt a szolgáltatást a közismerten legkapzsibb nagytőkések – pedig elvben közkézen forog a válasz, hogy magát adja el érte cserébe mindenki.

Az “ezek emberek” kiátkozási ideológia igazi súllyal – és ezért az igazán súlyos társadalmi következményekkel – a szakértői közösségekben jelentkeznek, ahol egészen pusztító hatást fejt ki a szakértők önbizalmára, és így intuitív képességeik használatára. Satinder Gill fejti ki esettanulmányaiban, hogy tipikus jelenség, hogy azok a legtehetségesebb szakértők, akiket éppen kivételes képességeik (“közmondásos tévedhetetlenségük”) nyomán választanak ki hogy segítsenek az informatikusoknak megalkotni egy egy szakértői programot, már a tesztelési fázis vége felé elvesztik ítélő-képességüket, és képtelenek bízni saját döntésükben többé ha egy számítógéppel állnak szemben. Hiába tudják pontosan, hogy a számítógépet mindenre ők tanították, a processzorok átláthatatlanul gyors komputációja önmagában meggyőzi őket arról, hogy a gép “biztos okosabb” mint ők. Mindez azért elképesztő, mert e tesztelések során az “ezek emberek” ideológiai nyomását látszólag senki nem képviselte személyesen, és valahogy mégis betöltötte a teret. Mintha önmagában a számítógépek “zümmögése” ontotta volna magából ezt a dermesztő frekvenciát – persze nem lehet kizárni a kóderek vagy a megrendelők implicit gőgjét sem. (Nyilván ezeknek a személyes kudarcoknak előfeltétele, hogy e neves szakértők valójában semmit ne tudjanak arról hogyan működik az intuitív képességük, és mit csinál az idegrendszerük valójában – sőt tipikusan átestek a kognitív pszichológusok valamelyik lélektagadó leckéjén arról, hogy az emberi agy valójában egy számítógép.)

Okok az optimizmusra

Bár elég szomorú fegyvertény a sátánista erők mellett, hogy e féktelenül emberellenes stratégiát a mesterséges intelligencia becsatornázásával szinte nulla ellenállás mellett tudták véghezvinni, és a társadalmi immunrendszerek gyakorlatilag meg sem nyikkantak mostanáig ennek a brutális támadásnak a kereszttüzében; azért minden okunk megvan feltételezni, hogy ezzel a végsőnek szánt csapással a lelkek ellen, oly hosszú idő után a gyíkarcok váratlanul a saját lábuk alól rántották ki a talajt. Nyilván nincs még eldöntve semmi, és szuper fontos lenne hogy még rengetegen felébredjenek mihamarabb – akik pedig felébredtek ne sopánkodással pazarolják az időt hanem elkezdjék végre rendesen használni a szájukat: annak mondva a nemeket akiket érint. Az ébredést pillanatnyilag mindenesetre akaratuk ellenére nagy erőkkel segítik a robotstratégák, akik szánalmas mohóságukban annyira elkapkodták a záróakkordnak szánt végjátékot, hogy ezzel az utolsó 20 évvel képesek felborítani a sokezerévyni tervezést.

A szeparációs logika szerint persze az események egymástól függetlenül történnek, és mindent önmagában kellene értelmezni, az optimizmusra azonban leginkább épp azért van okunk, mert a világpolitikai támadások együtttesen sokkal kevésbé hatásosak a végső elidegenítés elérésére, mint egyenként lettek volna. Érdemes tehát sorra vennünk pár, az M.I. támadásától látszólag teljesen független eseményt, amik mögött láthatóan ugyan az a wannabe világkormány áll, akik minden erejükkel próbálják felszámolni az emberek önrendelkezési jogait, illetve a nemzeti és egyéni szuverenitást. Ezek között az egyik legfontosabb, hogy a Párizsi klímaegyezménnyel az európai gazdaságot gyorsítópályán vágták tönkre az EU vezetői, és az autóipar eszement felszámolásának erőltetésével a közember számára is egyre átláthatóbbá tették egyszerre a klímahiszti külső ellentmondásait (gazdaságellenességét) és a belső ellentmondásait (miszerint nincs környezetszennyezőbb mint az általuk “környezetvédőnek” titulált akkumulátorok és hőszigetelések és napelemek kémiai kotyvasza). A kettő együtt pedig erőteljes kakaskukorékolásként hat arra az álomvilágra, hogy a tévében bemutatott szakértők szava bármit is érhet, illetve hogy a vezetők egy fél centivel is messzebb látnának, nemhogy a nép látósugarán, de akárcsak a saját orrukon. Márpedig ezekre épült az a mese, hogy az állampolgároknak nem érdemes a nagypolitikával foglalkoznia, hiszen a politikusok úgyis szolgálják őket. Kényelmesnek tűnt persze, hogy elég a saját boldogulásával foglalkoznia mindenkinek mert amúgy minden rendben van, de ennek a kényelemnek akkora ára volt, hogy akaratuk ellenére már mostanra tömegeket rázott fel álmukból, akik hirtelen aktív politizáláson kapják magukat.

Ugyan ez mondható el az Ukrán (vagy az Izraeli) háborúval kapcsolatban, aminek a nyugati térfélen ugyan még mindig végtelen erős propagandája van, de az atomháború réme azért képes kijózanítani sokakat a sajnálatenergia elmevírusának hatalma alól. Ráadásul Ukrajna napról napra közelebb jut a kapituáláshoz, hiába véreztette ki tarhálásával mostanra az európai nemzetállamok tartalékait. Itt is önmagában a gazdasági kényszer hatására kénytelen lesz egyre több nemzetállam kihátrálni Ukrajna finanszírozása mögül, és akarva akaratlanul beismerni, hogy rossz döntés volt beszállni a szomszédok határvitájába. Sajnos könnyen lehet hogy sok politikus inkább totális csődbe viszi az országát mint hogy beismerje hogy elvileg tévedhet, de azért nagy az esélye hogy lesznek kivételek.

Szintén ide illeszkedik a plandémia csődje, ami ugyan a széria-oltások áldozatainak az idegrendszerében sokszor maradandó károsodást okozott, de annyira azért nem bénította meg a társadalmakat, hogy végtelen mennyiségű pert ne kezdtek volna zúdítani a gyógyszergyárak fejére, akik hétről hétre egyre több kínos vallomásra kényszerülnek a bíróságokon a világon mindenhol, hogy igen nem tesztelték, igen tudták hogy nem hatásos, igen tudták hogy veszélyes – de azért tolták a kampányukat ezerrel. A dolog odáig fajult (mint amúgy minden összeesküvés szükségszerűen egy idő után), hogy mostanra a lebukott gyógyszergyárakat a még nem lebukott versenytársaik is nyíltan támadják, hogy miattuk megingott az emberek bizalma az orvostudományban. Hála istennek, tegyük hozzá gyorsan.

És akkor ezek mellett persze már van jelentősége annak a most még csak halkan észlelhető gazdasági nonszenznek, amit az M.I. tervezett bevezetése jelentene. A munkamegosztás szempontjából nézve ugyanis önmagában egyértelmű a belengetett újrarendeződés abszurditása. Ha 1776-ban egyértelmű volt a futószalagra-töredezett munkafolyamatok “hatékonyságával” elkerülhetetlenül együttjáró kíméletlen embertelenség (ahogy azt Adam Smith maga vázolta fel a munkamegosztást népszerűsítő sikerkönyvében), az 250 évvel később fokozottan igaz az M.I. által ígért jövőképre. Olcsónak olcsó lesz minden, ez nem vitás. De milyen áron? A WEF klubtagság nyilván bepisil örömében hogy mekkora “fejlődés” és “hatékonyságnövekedés” érhető el az emberi tényező kiiktatásával, hiszen így nem csak a szakszervezetek de minden pisiszünet, hétvége és betegszabadság “költsége” is örökre kiküszöbölhető a termelésből. Nemzetállami szempontból azonban kissé gyanús lesz csakhamar, hogy tulajdonképpen akkor mi lesz az emberekkel – és ha mindenkit gépek helyettesítenek egyáltalán miből lesz pénzük megvenni a termékeket?

Mindezek eredményeképpen a politikusok elszámoltathatósága egyre fontosabb törekvésévé válik sokaknak a világon, politikai pártoknak, ügyvédeknek és magánembereknek egyaránt. Ahogy ez az erőszakos elidegenítés a saját életünktől egyre elviselhetetlenebbé válik, és ahogy egyre nyilvánvalóbbá válnak kétségbeejtő következményei, lépésről lépésre – ha minden jól megy – egyre többen ébrednek rá az alkotmányos önrendelkezési jogok jelentőségére, és ha kissé megkésve is, végre igyekeznek érvényt szerezni minden lehetséges bíróságon a valós jogaiknak. Például csak ha Németországban – egy hagyományosan a jogot kiemelten tisztelő népnél – követjük az oltás-károsultak köré szerveződő ébredő mozgalmat, orvosokkal, gyászolókkal, a teljes AFD-vel és AUF1-al, nem nehéz arra jutni, hogy a nyári választásokat követően olyan perzuhatagot fognak a plandémia idején a döntéseket hozó (többnyire SPD) miniszterekre és bizottságokra zúdítani, hogy eruópában minden politikus örökre kénytelen lesz felfogni, hogy többé nem tehetnek akármit büntetlenül. És amint megindul a politikusok elszámoltathatósága, és valódi ellenzékek valódi médiafelülettel elkezdenek tudni szóhoz jutni, a népfelség elve erőre tud kapni. És ha minden jól megy ezt csakhamar követni fogja az újságírók elszámoltatása, majd a tudósok elszámoltatása – amint hajlandó kiszámolni a  társadalom, milyen lehetetlen kárt okoznak a teljesen folyamatos riogatással és pánikkeltéssel pár nyamvadt kattintás érdekében. Hiába altatják, debilizálják és nihilizálják ugyanis a népet évezredek óta, minden jel arra mutat hogy egyre többen rájönnek csakhamar, hogy a politikusoktól nincs értelme félni: éppenséggel a politikusoknak van oka félni a nép általi elszámoltatástól. (Vagy akárcsak attól, hogy a nép felháborodásában mondjuk egyetlen rövid hétig nem vásárol és nem dolgozik, hogy pár napra kiessen az állami adóbevétel. Zokognának.)

A természetes intelligencia erősödése

Mivel a leszületésünk lényege hogy megtanuljunk felelősséget vállalni magunkért (és örömet lelni önmagunk határtalan kiteljesítésében), minden ébredő, aki elkezdi kinyitni a száját, és a kényelmesnek tűnő punnyadás helyett aktív részt vállal a közvetlen környezete alakításában, elkezd közelebb kerülni önmagához. Az ébredés folyamatában, a felelősségvállalás mértékével arányban, az ember szükségszerűen nekikezd idegrendszere fejlesztésének is. Egyre közelebb kerül saját lelkéhez, és elkezd megtelni élettel.

Márpedig az idegrendszerek egészen döbbenetes erejű transzformátorok, amik a frekvenciális tér teljes spektrumát képesek befogadni, a jelenlévők “kisugárzásától” és szándékától kezdve a mentáltér olvasásán át a közvetlen jövő érzékeléséig. Ezeket a legtöbb ember valamilyen mértékben folyamatosan űzi, azonban mivel az iskolában iszonyatos erőszakkal próbálják kitagadni mindenkiből ezen természetes és ellenállhatatlan jelenségeknek a létezését, a legtöbb ember (különösen pedig szegény diplomások) próbál nem tudomást szerezni mindezen képességéről, legrosszabb esetben is “véletlennek” tekinteni a jelenségeket. Pedig nagyon gyakori eset, hogy mondjuk a reggeli indulásnál megakad a szeme valakinek az esőkabátján, vagy akaratlanul kézbefogja az esernyőjét, mielőtt az elméje megmagyarázza hogy ez hülyeség hiszen napos időt jósolt a meteorológia – és csak kis részüknek rémlik fel legalább mikor az esőben caplatnak hazafele, hogy “pedig majdnem elhoztam az esernyőt”. A legletagadhatatlanabb esetekre hálistennek még megmaradt az intuíció fogalma, melyet relatíve legálisan lehet használni a “megmagyarázhatatlanul” hozzánk került tudás forrására, és esetenként még a “megérzés” (esetleg “női megérzés”) kifejezést is szabad ráaggatni az amúgy majdmindenki számára közismert jelenségekre. Viszont amint sikerül valakinek felismernie, hogy jé hiszen tényleg én is ezt csinálom, már neki is kezdett annak az undorító idegrendszeri blokknak a leoldásához, amivel “felvilágosult” kultúránk homályosítja az utat saját magunkhoz. És ha egyetlen leszületés alatt nehéz is annyit közeledni önmagunkhoz, hogy maradéktalanul visszatérjenek az emlékeink előző életeinkről (sok száz év önelhagyás azért nem múlik el nyomtalanul), kellő munkával és lelkesedéssel a tiszta és pontos tájékozódást a saját személyes életünkben nem nehéz elérni.

És ez az a folyamat, amit az M.I., és különösen a deepfake média, létrehozóinak szándékával homlokegyenest szembemenve, gyorsított pályán tud kikényszeríteni mindenkiből aki valóban fel akar ébredni, mert a materialista érzékszervek egyre kevésbé alkalmasak arra, hogy megkülönböztessék a valóságot az álvalóságoktól. Márpedig érdemes minél hamarabb elkezdeni felfigyelni az idegrendszer jelzéseire, mert nagy sebességgel fejlesztik a homályt körülöttünk. Aki azonban megtanul a szívére hallgatni, és figyelni a belső kényelmetlenségre a disszonáns jelek nyomán, azt többé nem lehet olyan egyszerűen összezavarni némi pixelkavalkáddal: az egészséges idegrendszer ösztönösen tudja mi a valóság. (Kifejett formájában kb. úgy mint a Düne könyvekben a Bene Gesserit-eknél a “teljes Igazmondás képessége”, ami által mindig tökéletesen tudják a másik hazudik-e.) És még akinek mindeddig nem is tünt fel az újságírók milyen ordenáré torzítással közvetítik a világ történéseit, a deepfake hírek ígérete minden bizonnyal köztük is sokukban fogja elindítani az ébredés folyamatát.

Akárhogyis, meglátjuk nemsokára.

Aki fel akar ébredni, most igazán meg van rá az esélye.

---

Borítókép: A mesterséges intelligenciának állított templom belső oszlopai a Teremtő című filmben; (sajnos és persze ez a film is az érzékenyítésről szól, ahogy Asimov óta minden robotos dajkamese szegény szegény robotokról akik sokkal emberségesebbek az embereknél. Az erőszakellenesség nagyon szép benne, de a többi menjen szépen vissza az alkotókra); The Creator – 2023 – Gareth Edwards