A sötétzöld bűntudatvallás dogmatikája I.

TLTR: az eutók előállítása súlyosan természetkárosító és sok életet követel jelenleg is, ahhoz hogy mindenkinek legyen 30-szor súlyosabb károkat kellene okozni és lehet az sem elég; elterjedésük elviselhetetlen terhelést jelentene az elektromos hálózatoknak, és belvárosokban fizikailag is kivitelezhetetlen; használatuk komoly egészségügyi szövődményekkel jár, ráadásul szokatalanul durva tűzkárokat tudnak okozni, használtpiacuk működésképtelen, a szükséges környezet- és embervédelmi szabályozásukra szándék sem mutatkozik. Erőltetőik soha nem gondolták komolyan hogy mindenkinek lehet ilyen, bevezetésük kizárólagos célja (a karbon-terror részeként) szociális konfliktusok gerjesztése, a társadalmi olló nyitása és az emberek önrendelkezési jogainak felszámolása – az egész agyrém annyira paradox, mintha eleve arra lenne kitalálva, hogy lerántsák róla a leplet: ami a legrosszabb eset lenne.

…

Tartalomjegyzék:

1. A klímapszichózis pandémiája
2. Aperitif
3. Zöld jövő = véres jelen
4. Libernyákkapitalista védelmezőink
5. Sült zöldségek homályban párolva
6. Csukott szemű kilátások
7. Társadalmi konfliktus-tervezői szakirány
8. Feszültség alatti létformák
9. Duplagondol előretöltve; Az érzékelés: betegség. A halál: élet.
10. Elektromos koporsók
11. A megváltó M.I.

A klímapszichózis pandémiája

Hogy a kultúránknak, abban a formájában ahogy ezt eddig elképzeltük, cakkundkapp a médiával az élen, mostmár ideje búcsút vetnünk, fájdalmasan szemléltethető a “karbonsemlegesség” abszurdmód sikeres divathóbortján. Ha elkezdjük közelebbről megkaparni, mi is ez a pépesre marketingelt propaganda, ami a torkokon letolva az emberek millióinak – tegyük rögtön hozzá: segítőkész és jószándékú emberek millióinak – gondolkodását és döntéseit befolyásolja nap mint nap, nem találunk mást, csak az agyatlan baromság frivol luxusát. Egy picit is éberebb társadalomban nem is lehetne másképp értelmezni, mint egyfajta rituális öngyilkosságot, kétségbeesett önlejárató kampányt, ami csak azért halmozza a hazugságokat hogy végre lebukhasson. (Kezdve az elnevezéssel: hiszen a földi élet köztudottan szén-alapú: az élet-semlegességet választani az élet-igenléssel szemben csak [szilicium-alapú;] robotok stratégiája lehet.)

Meg kell adni, sajnos nincs könnyű dolga az önleleplezéssel, mert olyan hipermély álomkórba ringatták magukat társadalmaink – hagytuk, hogy álomkórba ringassanak minket – hogy innen síppal dobbal nagyharanggal is alig lehet éberséget kicsiholni. Ám az évszázadok óta gyakorolt nagynyomású agymosásba ezúttal az önellentmondások olyan új nagyságrendjét akarták belecsempészni, amit még a leszedált idegrendszerek többsége sem tud többé bevenni. És ami keresztbe megakadt a torkokon, azzal nem lehet mást csinálni, mint kiköpni egyben ahogy van. Csakhogy ez is fájdalmas dolog: felfogni valójában mit és főleg miért is akartak velünk megetetetni az nagyon szomorú – hiszen a fő célpontja e kulturális támadásnak közvetlenül maga az emberi életöröm.

Az emberek persze nem “maguktól” terjesztik ezt az ökörséget: a ‘világ nem létező fekete urai’ sok évszázadnyi manipulációjának az eredménye ez a szellemi rabszolgaság: hogy ilyen lehetetlenül sikeresen leszoktatták az embereket a gondolkodásról. És ez a homály nem csupán eszközük, de egyben céljuk is: hiszen az egész sötétzöld ideológia valódi célja – és ezzel gyorsan előre is bocsátom a konklúziót – h totálisan felszámolják az emberek és a nép szabad akaratát, és megvalósítsák évezredes álmukat, a tökéletes rabszolgaságot. A klímahiszti minden intézkedésének egyetlen valódi és közvetlen célja az emberek önrendelkezési jogának kizsarolása: vagyis a jogrend talapzatának szublimálása. Mivel azonban energetikailag ezt lehetetlen nyílt kényszer hatására elérniük szabad lelkekkel szemben, a fekete-mágia őslogikájának megfelelően minden ármányukkal azt célozzák, hogy az emberek olyan súlyos bűntudatot érezzenek saját létezésük felett, hogy önként mondjanak le a szabad élethez való jogukról. Mindennek a végeredménye pedig természetesen mi másban is testesülhetne meg a materialista elit szemében, mint hogy végre majd adót vethetnek ki a levegővételre is. 

Aki esetleg csak innen értesülne minderről annak nem lesz könnyű befogadni e bejegyzést – és kétségtelenül végtelenül sok jóérzésű embert vettek rá hogy higgyen ebben a féktelen hülyeségben. Ám a média és a politikusok által pumpált klímacélok követése olyan szürreálisan sötét szakadékba vezet, hogy ahhoz képest a lemmingek a túlélés mintaképei.

Szóval először is előrebocsátanám, hogy abban hinni h a világ egyetlen problémája h nincsen benne elég megértés, szeretet, megbocsátás és önkorlátozás, az maga a Spirituális Álvalóság. Akinek van ereje látni, hogy mennyi a vegytiszta gonoszság és kapzsiság a világban, az viszont nem fog meglepődni azon a törvényszerűségen h a davosi gyíkarcok épp a környezetvédelem zászlaját lobogtatva akarták volna elvégezni a természet – és az emberi kultúra – legnagyobb pusztítását. Naná! Hogy másként? Hiszen ez a démoni gondolkodás alaplogikája.

Ez az egész klímakreténség tehát a hazugságok hálózatának galaktikus szintje, az ellentmondások olyan sűrű szövete, hogy még a dimenzióit számba venni is időigényes. Bár a témát mérete folytán két bejegyzésbe tagoltam, a teljes rétegrend egyben nyer értelmet: az ideológiai, a fizikai, a biológiai, a pénzügyi, az energetikai, az időbeli, az egészségügyi, a szándékbeli, a szabályozási és az alkotmányjogi önellentmondások együttes súlya tárja fel a kulturális zsákutca falainak vastagságát. A kíméletesség jegyében elébb e mennyországnak hazudott szakadék mélységét mérjük fel (vagyis e bűntudatvallás megváltástanának ellentmondásait), és miután mindenki meggyőződhet róla hogy nem erre akar tovább menni, vesszük majd át miért nem is volt soha okunk efelé venni az irányt (vagyis milyen hazugságokra épülnek e dogmatika kinyilatkoztatásai) és hogy kik és miért lökdösnek minket mégis erőnek erejével.

Aperitif

Ha valaki már túl mélyen benne van, és esetleg túlzott ragaszkodást tapasztalna magában a klíma mindenáron történő megmentéséhez, és személyes identitása védelmében már előre felvértezte magát a soron következő tények befogadása ellenében, annak tisztelettel merem ajánlani előételként Michael Shellenberger ex-klímaharcos – illetve ‘ekomodernista’ – tömör előadását a 2018-as Budapesti TedX-ről, ahol a saját közvetlen tapasztalatairól beszél klímaaktivista korszakából. Szomorú egyértelműséggel megválaszolt alapkérdése: elpusztítjuk-e a természetet a klíma védelmében?

Zöld jövő = véres jelen

No és akkor.

Pár percre feltéve – de meg nem engedve – hogy az emberi CO2 kibocsátás ártalmas lehet a földnek, vagy akárcsak összefüggésbe hozható az éghajlat változásával, ami miatt ugye sajnos sajnos be kéne tiltanunk a robbanómotorokat és a gázzal való fűtést és áramtermelést (lehetőleg persze általában a fűtést és a zuhanyzást ugye..), vegyük számba milyen alternatíváink maradnak a túlélésre – feltéve h kevélységünkben a barlangba bújás és a lovasfogatok technológiai szintje felett szeretnénk továbbevickélni a következő évezredben. A “fejlett” országok propagandája szerint a megoldás közismerten az elektromos autókra való átállás illetve a napelemes és szélturbinás energianyerés; ám ezekkel két apróbb szépséghiba is akad. Az egyik, hogy legyártásuk elvileg sem lehetséges a kívánt tempóban és mennyiségben; ha egyáltalán. A másik hogy az előállításukhoz szükséges folyamatokat a természeti és emberi környezetet jelenleg legjobban pusztító tevékenységek között találjuk – és egymást közt szólva, a használatuk is igen káros.

A megújuló technológiák szentháromságának (nappanel, szélkerék, villanykocsi) érdekes közös jellemvonása, hogy szerkezeteik meglepően sok anyagot tartalmaznak. A szélturbinák (csak a turbinák) tömege 236 és 600 tonna között lavíroz, a teljes tornyok súlya szálanként 25 000 és 75 000 (!) tonna között ingázik (összehasonlításul: egy IFA max 6 tonnát bír). Ennek ugyan a 75%-a beton, és “csak” 200-500 tonna vasat-acélt használnak egyenként, de emellett is fejenként 20-60 tonna alumíniumot és 20-60 tonna rezet emésztenek fel. Ezeknek pedig ugye nem csak a kitermelése felfoghatatlanul energiaigényes, de a mozgatásuk az országokon keresztül sem kifejezetten környezetsemleges telekinézissel történik.

Az elektromos autókról is elmondható, hogy robbanómotoros rokonaikhoz képest 6-szor több ásványt szippantanak magukba (nem utolsó sorban rendkívüli tűzveszélyességük ellensúlyozására, lásd lejjebb), köztük dermesztően sok lítiumot, nikkelt, kobaltot, grafitot és mangánt. Emellett tartalmaznak a súlyra szelídebbnek tűnő, de nevükben árulkodó ún. ritkafémeket – főként neodímium, diszprózium és prazeodímium – amik kivételes (elektro)mágneses tulajdonságuk miatt kikerülhetetlenek.

Namármost ezeket valahogy mind ki kell lapátolni a földből, ami közismerten önmagában sem a legegészségesebb vagy biztonságosabb meló – a bányák térségében viszont néha kifejezetten emberek ezrei hiszik szentül, hogy ez az ő földjük, és nem az autógyártóké. És mit ad isten, ezek a bányák valamiért tipikusan olyan országokban vannak (Kongó, Kína, Chile, Argentína) ahol a nagy klímavédő és emberjogi aktivisták csak nyomokban fordulnak elő. Aki kevésbé jártas a bányászmogulok lelkivilágában, az a 2009-es Avatar című filmbeli Selfridge igazgató és Quaritch ezredes párosábol meríthet némi hátteret, akik mármár dokumentarista igyekezettel ábrázolják az ominózus szituációt. (Az mondjuk rejtély hogy miként engedélyezhették a Pentagonban hogy ilyen negatív színben tüntessék fel a klímavédelem igazi élharcosait, mert az alkotók nem hagynak kétséget: a filmbeli ‘unobténium’ ritkaméfre annak az elektromos közlekedésben betöltött jelentősége miatt vadászik a Selfridge által képviselt RDA Rt. – “Building Tomorrow” szlogennel!!:)) Vagyis a filmben a Navik a (XXII. századi földi) klímavédelem legmegátalkodottabb kerékkötői, akiket a hétköznapjaink újerkölcse szerint szinte kötelező leköpnünk – valahogyan ennek ellenére a filmben nekik szurkolunk, legálisan. A Navik földi illetve jelenbeli sorstársai viszont abszolút vesztésre állnak – aminek a média szerint örülnünk kellene, mert “ők írtják ki az unokáinkat”. 

Mi felvilágosult és progresszív nyugatiak tehát végtelen klímavallás-buzgalmunkban hogy “megmentsük a földet” például a lítium közel negyedét a Chile-Argentína-Bolívia határain fekvő Atacama övezet “védett” (nyihaha)  sósivatagaiból nyerjük ki rendkívül vízigényes eljárással (1 tonna lítiumhoz több mint 2 millió littyó víz kell – ami összvissz kb 17 db Teszlához elég). A világ egyik legszárazabb területének mondott sósivatagban ennek a mennyiségű víznek az elterelése a helyi Naviktól nemhogy a mezőgazdaságukhoz, de a minimális hidratáláshoz vagy tisztálkodáshoz szükséges vizet is megszüntette (növelve a járványoknak való kitettségüket is), a helyi folyók és tavak teljes kiszárításával. A saját telkeiket védeni próbáló lakosokat a rendőrség értelemszerűen letartóztatja, a többnyire eleve veszélyeztetett védett állatok rég elmenekültek. Emellett a bányák környékén a klímavédelem jegyében megszűnik a CO2 megkötését szolgálni képes zöld terület, cserébe komoly dízelüzemű munkagépek kezdik illatosítani a helyiek hétköznapjait. Bónuszként pedig kénsav kicsapódás és rádióaktív uránium búsás fizetségével háláljuk meg a helyiek kétségbeesett vendégszeretetét.

Hasonlóan “környezettudatos” a kobalt kitermelés iparága, azzal a csavarral, hogy a kobaltnak a puszta érintése is bőrirritációt okoz, belélegezve pedig asztmás tünetekkel bénítja a tüdőt – lenyelve izomsorvadást ad. (A név is innen ered: a feldolgozásakor felszabaduló halálos gázai nyomán kapta a gonosz manóról a keresztséget.) Erről persze ugye szegény bányászmogulok nem tehetnek, és értelemszerűen szabályozni sem akarhatják a kitermelés körülményeit, hiszen nekik nyílván a helyiek felszabadítása a fő céljuk: ennek pedig közismerten leggonoszabb ellenfele a csúnya szakszervezetek kialakulása, amik a szabad mozgást korlátozó kesztyűk és maszkok rabzubbonyát kényszerítenék rá a szabad dolgozókra. Ennek megfelelően Kongó kivételesen érett piacgazdaságában a “kotrók” 90% egyéni vállalkozó – hálátlanságukban mégis folyamatos légszomjra valamint fej-, végtag- és egyéb fájdalmakra panaszkodnak.  A bányászok átlagéletkora ettől nem teljesen függetlenül 25 év (minden nyugdíjpénztár álma) – bár mentségükre legyen szólva ez távolról sem csak a mérgezés miatt van. Ezt az adatot ugyanis nagyban “javítja”, hogy eleve sokan már 7 éves kortól bányásznak (a gyerekek kétharmada – 40 000 fő – az unalmas iskolapad helyett a bányák izgalmas világában koptatja az életet), ami a lehető legjobb biznisz mindenkinek, hiszen a gyerekeknek így lesz elég pénze iskolára (vagy kajára), viszont nekik csak fele szélességű tárnákat kell ásni. (Nonplussz ultra szinergia hogy az árvákra ráomló tárnákból végképp semmi konfliktus nem adódik, hiszen nincs aki sírna a halottak után.) Márpedig szintén a 25 éves átlagéletkort “szépíti”, hogy a tárnák igen gyakran beomlanak. Bár az esetek többségét nem jelentik be (részben mert eleve illegális tárnák, részben egyszerű költséghatékonyságból) a számítások szerint a munkások évi 1%-a veszik oda évente. 

(Gyors összehasonlítás: ha azokat az iskolákat hívnának környezetvédőnek, ahol évenként minden századik gyerek meghal, oda hány szülő járatná büszkén a gyerekét?)

View post on imgur.com

Libernyákkapitalista védelmezőink

Aki a média meséit hallgatja azt gondolhatná, hogy ennyi tragédia csak átmeneti lehet, hiszen biztos okos és kedves és gazdag emberek ezrei dolgoznak rajta hogy ez megszűnjön, és a helyi Navik oktatásával, szociális hálójuk kiépítésével esetleg szakszervezetbe tömörítésével foglalkoznak. A valóság pont fordítva van. A WEF-öleb CEGA (Centre for Effective Global Action – támogatói pl. a USAID, a Bill&Melinda Gates Alapítvány és a HP) közgazdászai által írt tanulmányban a kongói kobalt bányászatról a tények feltárását követően az első számú észrevétel (nem árt leülni.. ) hogy mivel családok ezreinek a megélhetése múlik a kobalt “kézműves” bányászásán, és mivel minden jövedelmkiesés a családoknál a gyermekmunka további fokozását ösztönözné, ezért nagyon kockázatos lenne számukra a kézműves bányászok iránti kereslet bármilyen csökkenése. Triviális nem? A szakszervezeteket a munkások érdekében tilos létrehoznia szegény jólelkű bányászmoguloknak. Ezért közgazdaságtani Nobel-díj jár minimum.

[Hármas számú meglátás: a gyermekmunka annyira kritikus és komplex jelenség hogy egyáltalán nem lehet átlátni milyen beavatkozásból nem lesz baj, így max elszigetelt beavatkozásokkal szabad kisérlezetni, de inkább semmivel – különben úgy járunk mint (biztonsági övek bekapcs) ha egy nem tesztelt gyógyszert adnánk be egy fertőzött társadalomnak. Nyáhú. Igen, Bill&Melinda Gates; igen, 2017-es tanulmány. Érdekes hasonlat, főképp hogy a teszteletlen vak cinákat utána vidáman rászabadították az emberiségre – a gyermekmunkát meg nem merték korlátozni azóta sem.]

A CEGA felkent szakértőinek bölcs intelmeire fittyet hányva a kobalt legnagyobb nyugati felvásárlói a Teslátót a Samsungon át az Apple PR részlegéig mind őrült felelőtlenséggel hirdetik mindeközben, hogy ők ter-mé-sze-te-sen nem ezektől az emberektől vásárolnak, mitöbb “komoly erőfeszítéseket” tesznek az állapotok javítására. Még az a szerencse, hogy a kobaltot helyben felvásárló (többnyire kínai) kereskedők nemes egyszerűséggel (és költséghatékonysággal) minden kobaltot egybeömlesztenek, uh a gyermekmunka csökkenését kockáztató felelőtlen PR-dumáknak hálisten semmivel sincs több alapja mint a húsvéti nyúlnak – amivel ettől még ugyanúgy tele van média.

Az emberben ugyan felmerülhet a kérdés, hogy miért pont ezt hívjuk környezetvédelemnek, de ez a szó földhözragadt értelmezéséből ered. A környezetvédelem szó konzisztens használata ugyanis megköveteli, hogy fennkölt értelemben legyen tartva: elsősorban annak a pártucat szupergazdag közvetlen környezetének védelmére kell gondolni, akik magánrepcsikkel ugrálnak egyik klímacsúcsról a másikra, fél nap alatt családok éves CO2 kibocsátásával szentelve meg lábuk alatt a földet ahol csak elszállnak. Az ő szívhangjuk pedig a tőzsdeárfolyamokkal szinkronizál, és így már logikus, ha a fegyvergyárak és a gyógyszergyárak világmentő projektjei után a legtöbb szenvedés a környezetvédelem nevében történik. Az elektromos átállás számára szükséges egyéb földi kincsekkel kapcsolatban mindenesetre általánosan megállapítható, hogy eszement károkat okoznak a helyi közösségekben és a természetben. Az elektromos hálózataink alapját adó réz bányászata semmivel sem kevésbé vízigényes technológia mint a lítiumé, és a technológiából adódóan ha lehet még mérgezőbb. Hasonlóan brutális környezetrombolással jár a szintén akksi-alapanyag grafit kínai valamint a cin indonéz bányászása, és meglepően sokan halnak meg a nikkel előállítása folyamán is. Mindezzel párhuzamban a “környezet-tudatosság” kifejezés is csak földhözragadt értelmezésben követelné meg, hogy a villanyautók reklámjában szerepeljen konkrétan hány fa- állat- és emberéletet követelnek kilométerenként – a média által kanonizált jelentése a ‘tudatos’ szónak ugyanis, hogy garantáltan egyetlen fillért sem költöttek gyártása során olyasmire, ami nem jár azonnali kesfló növekedéssel.

Sült zöldségek homályban párolva

Miután a hős bányamoguloknak sikerül kimenekíteni a különféle nyers ásványokat a sok hisztis Navi önző karmai közül, megkezdődhet a feldolgozásuk – hogy az autógyártáshoz használható alapanyagokat nyerjenek belőlük. Ezek többnyire rendkívül energiaigényes eljárások – és a “zéró-emissziós” propaganda üzenete ellenére az energiafelhasználás (amit, vajon ki hitte volna, esetenként energia-előállítás előz meg) jellemzően CO2 kibocsátással jár.

Hogy pontosan miként érdemes egy autó teljes életciklusát – a bányáktól a szeméttelepig – végigkövetni, és hogy hány kiló széndioxid termelésével jár, jelenleg fűtött módszertani viták tárgya, és az ennek rendezésére 2016-ban létrejött COMET (Coalition on Materials Emissions Transparency) érdekes módon még mindig nem állt elő megoldással. Igaz, ha figyelembe vesszük, hogy a WEF-es hálózat oszlopos tagjai alapították, azonnal gyanut foghatunk, miért is írtóznak olyannyira a konkrét számoktól. (Haladó konspirátoroknak: alapíthatták-e a COMET-et eleve azzal a szándékkal, hogy leállítsák a kisebb költségvetésű szervezetek számolási kezdeményezéseit?) Ha ugyanis fontolóra vesszük, hogy a bányákban csak kiemelten nagy dízel-fogyasztású erőgépek működnek, továbbá az ásványok feldolgozása döntő többségben olyan országokban (értsd: Kína) zajlik, ahol a berendezések üzemeltetéséhez szükséges villamos-energiát főként szénerőművekkel állítják elő, politikailag kissé nehezen kommunikálható eredményeket kapunk. Sok számítás szerint az elektromos autók összességében ugyanis – a már említett anyagigény és súlytöblettel arányosan – kifejezetten jobban terhelik a környezetet mint robbanómotoros testvéreik.

Német mérnökök számításai szerint (akik a teljes életciklusba az elhasznált akkumulátorok környezetterhelését is beleszámítják – jogosan) egy villanyautó akár 25%-al több CO2-t bocsát ki mint egy hatékony dízelautó. Az elektromos meghajtást leginkább támogató számításokra is igaz azonban (amik szintén csak 20-30%-os CO2 csökkenéssel számolnak (!) – hiszen szinte senki nem napelemekkel tölti a kocsiját, hanem este), hogy ezt csak a (remélt) 12 éves életciklus alatt érik el összesen: a legyártásuk viszont a következő 5-10 évben sokszorozni fogja a CO2 kibocsátást – 2030-ig egészen biztosan. (Ugyanez elmondható a napelemekkel kapcsolatban is, amik a tervezett 20 éves életciklusuk alatt ugyan minden számítás szerint visszahozzák a beléjük fektetett széndioxidot, a legyártásukhoz szükséges folyamatok (bányászat, poliszilikon előállítás, cellagyártás) azonban rendkívül energiaigényesek.) Tehát, a legoptimistább/elfogultabb számítások szerint is, maga az átállás a “klímasemleges” technológiákra eszetlen CO2 kibocsátással járna, és minél jobban sürgetjük, annál messzebb leszünk 2030-ra az előirányzott céltól. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a párizsi egyezmény aláírói mindemellett arra is megesküdtek, hogy a világ CO2 kibocsátása 2025 után már csökkenni fog (miközben addigra jó ha kiépülnek az általuk, ugyanazon egyezmény által, megkövetelt gyártókapacitások) akkor tényleg felmerül nem járnánk-e jobban, ha a képviselők választhatósági jogkörét kiterjesztenénk a lemmingekre is.

És ha már számolunk: a személyautók az összkibocsátás 15%-ért felelnek. Ha csak eutók lennének az egész kontinensen, és megengedjük hogy átlagosan elérik a 30%-os csökkenést a CO2 kibocsátásban a 10 éves életük végére, akkor érnénk el összesen 4.5%-al kevesebb CO2 kibocsátást. A párizsi egyezmény viszont 43%-os csökkenést akar 2030-ig — vagyis az álmaink 10%-ának reménybeli elérése érdekében áldozzuk fel a földi Navikat, lakhelyeikkel együtt. (És aki eljut a következő bejegyzésig: ezek valójában eleve rémálmok.) No persze oké, a nyomdafesték kibírja ha ezt hívjuk szuper tudatosnak és fenntarthatónak és környezetvédőnek. De ahhoz azért kell egy kis fantázia, hogy az európai politikusok (a több százezer fizetett bürokratával együtt) ennyire galaktikus távolságban lennének a valóságtól, hogy ezt az alsós matekot nembírták végigszámolni az elmúlt évtizedekben. Valószínűbb, hogy pont fordítva, éppen csak szerencsétlenül brandelték az eredményeiket: a “nulla kibocsátás” elnevezés eredete nyilván abból adódik, hogy ezen technológiák valós környezetterhelését a hagyományos tüzelőanyagokhoz képest egy nullával nagyobb számmal lehet jellemezni. Félreérthető Márkanév nemvitás, de hát mindenki hibázhat.

Csukott szemű kilátások

Namármost. Minden eddigi adat és folyamat a befejezett jelen területéről származott. A klímaaktivisták követelte jövő azonban teljesen máshogy néz ki – és még kevesebb zöld pigmentet tartalmaz. Ha ugyanis ezt a párizsi rögeszmét bárki komolyan akarná venni, akkor a fenti folyamatoknak alapvetően hatványozódnia kellene. Még a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) szerint is ‘rendkívüli kihívás’ komolyan venni a lefektetett célokat, pedig őket azért fizetik hogy kampányoljanak a világ elektromos átállásáért. 2022-es beszámolójukban kissé megszeppenten konstatálják, hogy a meghírdetett klímasemlegesség előfeltétele, hogy 2040-re lítiumból évente negyvenszeres (40), kobaltból és nikkelből húszszoros (20) mennyiséget varázsoljunk elő. Hasonlóan a mágnesekhez elengedhetetlen neodímium esetében, melynek a földből való kioldásához ammónium-szulfát és ammónium-klorid tonnáit használják fel a bányákban, a szükséglet a következő két évtizedben a 26-szorosára fog emelkedni.

Túl azon, hogy a legkevésbé sem biztos hogy a kritikus fémekből egyáltalán van ennyi összesen a földben, a kitermelés azonnali felpörgetése egyelőre csak még energiaigényesebb módokon lenne megvalósítható, esetenként nagyságrenddel szennyezőbb technológiákkal – például az óceánok élővilágának felbontásával. A termelés ütemének fokozódásával pedig értelemszerűen a járulékos növényi, állati és emberi szenvedés is 20-40-szeres növekedésre számíthat. Lelkesítő kilátások nemdebár? Mint mikor Quaritch ezredes 40 űrhajóval tér vissza a navik közé.

A növekvő kereslet miatt, illetve mivel új bányák nyitása és új feldolgozó kapacitások beindítása jelentős költségekkel járnak, roppant valószínűnek mondható, hogy az elektromos autók ára jelentős emelkedés elé néz a közeljövőben, még akkor is ha maga a technológia áramvonalasodik. Ebből adódóan minden állami támogatás mellett is elég reménytelen, hogy egyszerű munkásemberek számára realitássá váljon elektromos járgányok megvásárlása. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a villanyautóknak, az értékük jelentős hányadát adó akkumulátoraik gyors elhasználódása miatt, a hagyományos értelemben egyáltalán nem lesz használt-autó piaca, végképp kétségessé válik, hogy vajon hitt-e valaha bárki olyasmiben, hogy 2030-ra (vagy bármikorra) majd mindenkinek lehet elektromos autója. Mármint oké, hinni lehet bármiben, csak a vallás-szabadság eddig nem engedte meg népek kiírtását és az emberi & önrendelkezési jogok megsemmisítését – és jobb lenne ha ez így is maradna.

Itt érdemes tisztáznunk azt a kedves félreértést is, hogy az akkumulátorok elöregedése után a bennük lévő alapanyagokat fejlett társadalmainkban állítólag – végtelen környezettudatosságunk által fűtötten – kinyerjük és újrahasznosítjuk. A klímacélok jelentőségét látszólag a homlokukra tetováló politikusokban jellemzően még az ennek megvalósításához szükséges szabályozás szándéka sem született meg, és a világon összesen három országban (Japán, Németország, Kína) léteznek az aksi gyártókra vonatkozó rendeletek egy esetleges újrahasznosításra tekintettel. Szintén dedós állapotok uralkodnak a használt telefonok és egyéb aksik begyűjtését ösztönözni hivatott infrastruktúrális fejlesztések terén, nem csak kishazánkban: a legtöbben a “Tescós” begyűjtőkről sem tudnak (el is vannak rejtve sokszor), az ezek befogadó-kapacitásán túlmutató háztartási gépek (pl laptop, kenyérpirító) megfelelő gyűjtőpontra juttatása pedig jó esetben is kisebb tortúra – de sokszor pénzbe is kerül.

Mindezen hátráltató erőkön azonban messze túlmutat, hogy a lítium-ionos aksik újrahasznosításának technológiája is még gyermekcipőben jár – hiába töltenék lelkes kiscserkészek minden szabadidejüket a lítium aksik kikukázásával. Az ismert (fél)megoldások pedig vagy rendkívül energiaigényesek, vagy súlyosan vízigényesek, vagy rengeteg CO2 kibocsátással járnak, vagy meglehetősen drágák; leggyakrabban pedig ezek valamilyen kombinációja. A legnagyobb sikert nemzetközi téren a lítium kinyerése terén sikerült elérni, ami legprogresszívebb verziójában is tartalmaz olyan izgalmas lépéseket, mint például az aksik műanyagborításainak leégetése – ami ha magánemberekről beszélnénk a legsúlyosabb környezetszennyezésnek minősülne: de ez persze “más”. Ezekkel a módszerekkel együtt is a használt aksiknak jelenleg összesen 5%-át képes újrahasznosítani az emberiség – ami onnan nézve esetleg nyomasztónak mondható, hogy már most borítékolva van, hogy 2030-ra 1.7 millió tonna használt Li-Ion aksi fog az ölünkbe pottyanni (ezek már bevannak építve olyan autókba, amiket pár éven belül ki kell dobni). Hálistennek a média már tudja a megoldást: előre kell menekülni – gyártsunk addig is egy nagyságrenddel többet belőlük!

És akkor még mindíg nem merült fel h éjszaka és szélcsendben is tud bárki karbonsemlegesen világítani otthon, nemhogy vasalni – urambocsá kocsit tölteni.. Ahhoz ugyanis hogy minden napelemes háztartás képes legyen akárcsak 24 órára tárolni minden áramszükségletét a fentiekben tárgyalthoz képest legalább mégegyszer annyi akkumulátorra (és pénzre) lenne szükség – bár erre már becsléseket sem nagyon mer adni senki.

Társadalmi konfliktus-tervezői szakirány

De tegyük fel nagylelkűségből, hogy mondjuk a holdon vagy a marson már idén végtelen lítium, kobalt, nikkel, grafit, réz, mangán és általános ritkafém- mezőket fedeznek fel a hős asztronauták, sőt hogy az azonnal elinduló teherűrhajókat napelemmel fogják fellőni (hahaha), a helyi kitermelést napelemes robotok végzik majd, mitöbb hogy a feldolgozást is megvalósítják még geostacionárius űrállomásokon 2025-re és minden földi környezetterhelés nélkül egyszerre lesz elég aksink és elektromos autónk h jusson mindenkinek – továbbá természetesen egy intergalaktikus filantróp létforma végtelen pénzügyi támogatással mindezt elérhetővé teszi a közemberek számára is. Csodák csodája, ekkor még mindig nem fog működni a beígért meskete. Először is a jelenlegi elektromos hálózataink fényévekre vannak attól, hogy elbírják ezt a terhelést, nemhogy 10 évre: konkrétan azt is éppen hogy bírják amit most kellene, és kb 3.5 ezer milliárd forintba kerülne a teljes felújításuk csak Magyarországon.

Másrészt akinek nincsen saját garázsa az legálisan nem tudja tölteni az autóját a saját villanyszámlájáról: képzeljük csak el ahogy (ha mégis legalizálnák) a békásmegyeri lakótelepen mindenkinek lóg ki az ablakából egy vezeték a saját kocsijához, és egész éjjel azt figyeli hogy nem-e lopja valaki az áramot a kedves szomszédok közül. Harmadrészt aki az építőiparban dolgozik annak a jelenlegi villanyautók hatótávjai viccnek is gyengék. Mert oké, tegyük fel hogy a kamionosoknak dupla ennyi ideig fog tartani az útja, romló élelmiszert többet nem szállíthatnak (vagy még valószínűbb: kétszer annyi tartósítószert eszünk majd meg naponta), cserébe annyi szabadidejük lesz a töltőállomásokon, hogy mind felcsap másodállásban informatikusnak. De egy építkezésen ha az anyagszállítónak 3-4 óra kiesik napközben, azalatt munkások tucatjai kényszerülnek láblógatásra, ami nem csak végtelenül drága, de elviselhetetlenül frusztráló is lesz – nem utolsó sorban a tisztelt megrendelők számára. Nyilván a davosi közgazdászok majd jól megfogják mondani, hogy akkor mindig kell plussz egy autó (plussz egy soffőrrel) ami épp töltőn van – de ez kb annyira életszerű, mintha egy panellakás csőtörésekor a stressz levezetésére azt javasolnák kedvesen a családnak, hogy a munkálatok befejezéséig utazzanak el lenyugodni a bahamákra.

És ezzel el is jutottunk az alapkoncepció egyik pilléréhez (a kettőből), ami egy tudatos feszültség keltése a tehetősebb fehérgallérosok és a kevésbé eleresztett kékgallérosok között. Akárhonnan szemléljük ugyanis egyértelmű, hogy soha semelyik politikus nem gondolta komolyan, hogy mindenkinek legyen villanyautója. Ennek a technológiának az előnyei ugyanis csak akkor jönnek ki, ha 1: az autó nem elsődleges munkaeszköz, vagyis a tulajdonosa napközben alapvetően irodában vagy otthon ül (ahol esetleg közben is tud tölteni az aksi), 2: van saját kertje/garázsa ahol éjjel is tud tölteni. Ez nem mindenkire igaz – és, főleg az első, elvileg sem lehet igaz 100 év múlva sem. Ez a természetes munkamegosztásból eredő különbség magától senkit nem frusztrálna, de a rabszolgahordákról álmodó nemlétező hatalmi elit minden erejével táborokra szeparálja a népet akiket aztán egymás ellen uszít (ezer évek óta: divide et impera). Ezzel magyarázható az a naív szemlélőnek érthetetlenül igazságtalan logika is, hogy a mindenki által befizetett adókból támogatják államilag a csak a tehetősek által kifizethető elektromos autókat – tehát a szegényekkel fizettetik meg a gazdagok játékszereit (bár maga a szegény-gazdag ellenfogalmak is a szeparációs logika folyományai – önmagára természetesen senki sem szegény vagy gazdag skatulyákban tekint; vagyis ezek elsődlegesen ellenségképek).

És az is ezen keresztül válik érthetővé, miként merészelhették egyáltalán felvetni a dízelautók elkobzásának gondolatát Európában, mikor a magántulajdon szentsége is és a szabad mozgáshoz való jog is minden létező demokrácia és általában az emberi jogok gránittalapzatába vannak öntve. Az alkotmányjogi kár amit ezzel okoznak túlbecsülhetetlen – erre még visszatérünk a másik pillér kapcsán. (Addig is elöljáróban: természetesen a mesterséges intelligenciák berobbanását is ezért időzítették egyszerre az eutók bevezetésével, hogy vezényszóra ugyan olyan kiszolgáltatott lelkiállapotba kerüljenek az irodai munkások mint a kétkeziek.)

Feszültség alatti létformák

Ha pedig a filantróp ufók mégis adnának plussz egy autót mindenkinek (plussz egy sofőrrel), adnának mellé aksifalakat minden családnak (esetleg tükrökkel szerelnék tele a holdat hogy éjszaka is működjenek a földi napelemek), kicserélnék a teljes földi elektromoshálózatot egy teljes nagyságrenddel nagyobb kapacitásúra (az ehhez szükséges alumíniumot és rezet természetesen alkímiával előállítva h ne kelljen ebből is újabb bányák tucatjait bevájni az anyaföldbe), valamint minden egyes parkolóhelyre bekötnének egy 32 amperes gyorstöltőt (természetesen személyre szóló fogyasztásmérővel ellátva), akkor még mindig kétséges, hogy nem a kiírtásunkon dolgoznak-e ilyen lelkesen földöntúli jótevőink. Az elektromos meghajtású kocsik élettani hatásairól szóló kutatások ugyanis egészen gyötrelmes képet festenek – értelemszerűen kiérdemelve a maximális cenzúra figyelmes törődését.

Az új technológiáink által kibocsátott elektroszmog (EMF [ElektroMagnetic Field] – alapvetően RFR [Radiofrequency Radiation] illetve ELF [Extremely Low Frequency] formájában) szövődményeivel kapcsolatos web-keresések ezért látszólag szélsőségesen ellentmondásos eredményeket produkálnak, és akármennyi cikket lehet találni “az emberre teljesen ártalmatlan” valamint “az egészségre súlyosan ártalmas” álláspontokról is (kivéve persze hogy a gugli önzetlen keresője csak az elsőre adja a találatokat); eggyel mélyebbre ásva azonban érthetővé válik a szélsőséges szakértői szembenállás oka. A (nyíltan totális világhatalomra törő) WHO által elismert hivatalos álláspontot – vagyis az EU illetve a nemzeti kormányok szabályozásának “szakmai” talapzatát – 30 éve ugyanis az ICNIRP nevü szervezet monopolizálja (International Commission of Non-Ionizing Radiation Protection), ami túl azon hogy nem győzi mantrázni hogy semmilyen EMF nem árt senkinek soha, és mindenki rémhír terjesztő aki rosszul lesz a kocsijában vagy a mikrójába bújva, olyan eszetlenül anti-tudományos tevékenységet folytat, hogy a szakértői visszaélésekkel általában foglalkozó tudás-szociológiai tanulmányok kedvenc orvosi lova. Ugyanis a teljes szervezet alapvetően 14 emberből áll, akik egyrészt mind volt iparági szereplők (nem orvosok), másrészt olyan szigorúan zárt jachtklubbot alkotnak, hogy csak azt tekintik tudományos eredménynek amit ők maguk publikálnak: vagyis publikációik referenciái között kizárólag saját korábbi írásaik szerepelnek. Az ál-tudományos kuruzslás definícióit olyan tisztán testesítik meg, hogy arról még az Európai Para két képviselője is írt egy közel 100 oldalas tanulmányt – láthatóan következmények nélkül. És miközben ők diktálják hogy milyen szabályozás (=szabályozatlanság) legyen az egész világon EMF területen, büszkén hírdetik a honlapjukon, hogy az általuk terjesztett információk és irányelvek (kötelező..) betartásából következő károkért semmilyen felelősséget nem vállalnak. El kell olvasni háromszor hogy elhiggye az ember.

Mindeközben a terület valódi (értsd: peer-rewied, fokozattal és orvosi szaklapokban publikációkkal rendelkező) szakértőinek csoportosulásai kétségbeesetten kérelmezik újra meg újra hogy a WHO vegye figyelembe az eredményeiket, vagy kötelezzék az autógyártókat legalább a különböző EMF sugárzások mérésére saját gyártmányaikban. Az ICNIRP hatékony altatómunkája nyomán ugyanis jelenleg még valós adatok sem állnak rendelkezésre hogy mit kéne/lehetne optimalizálni, hiszen az elektroszmog kérdése nem létezik az azt kibocsátó eszközök előállítói szemében. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy a gyártók vagy a kormányok meghamisítják a villanyautók (vagy a mobiltelefonok) sugárzási mérőszámait, vagy kötelezik az orvosokat hogy fennhangon mantrázzák h ezek a vakcinák zautók teljesen biztonságosak: egyszerűen soha nem is írták elő senkinek hogy készítsenek hatástanulmányokat ezek használatának egészségügyi következményeire mielőtt teleszórták velük a városokat. Ez még akkor is kimerítené a nürnbergi kódexben – illetve a helsinki-i nyilatkozatban – tiltott emberkísérletek feltételeit ha amúgy vélhetően nem lenne komoly egészségkárosító hatásuk; de sajnos összehasonlíthatatlanul súlyosabb szövődményekkel járnak, mintha esetleg “nyomokban diót” tartalmaznának.

A talán legnagyobb EMF szakérői csoportosulás ügyködése az International EMF Scientist Appeal kérelmekben testesül meg, amikben 2015 óta próbálják rávenni az ENSZ, a WHO és az UNEP, valamint a tagállamok vezetőit 18 különböző nyelven hogy valamivel kevésbé felelőtlen döntéseket hozzanak az emberek egészségét érintő alapkérdésekben – pont akkora sikerrel, mint a pandémia alatt a vakcinák veszélyeire és a gyógyszergyárak által elkövetett emberkísérletek törvénytelenségére figyelmet felhívni próbáló orvosok. (Az EMF-Sci folyamodványok amúgy a nyilvánosság – különösen a gyerekek illetve szüleik – alaposabb tájékoztatásáért is esedeznek a témában, de szívmelengető naivitással szeretnék elérni azt is, hogy az EMF témájú médiahírekben lehetőleg fel legyen tüntetve a megkérdezett ‘szakértő’ pénzügyi érdekeltsége az iparágban.) Szintén jelentős hadállás az elektroszmog vs. emberek frontján a BioInitiative tagjainak munkássága, akik 2007 óta készítenek meta-elemzéseket az EMF vonatkozású mindenféle tudományos publikációkról, a kumulatív eredményeket pro és kontra ultratömören összegezve: alapvetően 1000-szer (ezerszer) szigorúbb szabályozást javasolva.

A nemzetállami cenzorok immunrendszere még az első riport nyomán kétségbeesetten megpróbálta lesöpörni őket az asztalról, természetesen pont azzal vádolva őket amit ők (a vádlók) követnek el (ami minden rágalmazó egyetlen stratégiája): vagyis hogy egyoldalú és szubjektív az elemzésük. Mivel az azóta is rendszeresen frissített adatbázisuk mostanra minden egyes altémában egyenként átlag 3-400 cikk összegzését tartalmazza (70-90%-ban káros hatásokat kimutatva), 2009 óta a cenzorok inkább próbálnak nem is tudomást venni róluk – és a tények (újerkölcsül: “dezinformáció”) elviselhetetlen súlyáról. A hivatalos EU-Bizottsági kritikája a tudományos eredményeknek még így is elég árulkodóra sikeredett, mert az “ellenérvek” között szerepel az vallomás is, hogy az ő saját eredményeik nagyon eltérnek a nemzetközi kutatásokéitól, és “ha lehetne hinni a riportnak az EMF lenne az oka számtalan betegségnek.” Ha nem tudnánk hogy direkt le akarnak bukni azthihetnénk valami szürreális szillogikai forradalmon ügyködnek.

Duplagondol előretöltve; Az érzékelés: betegség. A halál: élet.

Mivel az ICNIRP-et illetve a WHO-t ért temérdek szakmai kritikától és kérelemtől függetlenül is, az interneten számtalan személyes beszámoló található az elektroszmog káros hatásairól (elsősorban fáradékonyság, fejfájás, szédülés, memória és koncentráció blokkok, végtagfájdalmak, alvás-gondok, hangulatingadozás – hosszú távon persze karcinogén hatásokkal), az ilyen beszámolók alanyait a WHO a biztonság kedvéért még 2004-ben – a tőle megszokott guláglogikával – “elektrohiperérzékenynek” (EHS) bélyegezte. Vagyis mindezen beszámolók oka a WHO-robotok szemében egy lehetőleg pszichoszomatikusnak skatulyázott, de legrosszabb esetben is az általános gyógyszerérzékenységtől megkülönböztethetelen jelenség, ami tehát alapvetően független a külső körülményektől, és az alany pszichéjében lévő betegség (magyarul: hisztéria). Pedig nem kell sem orvosi, sem fizikus diploma ahhoz, hogy bizonyítani lehessen, hogy ezek a szövődmények nagyon is valós következményei az elektromágneses tereknek: akinek forrt már fel a füle egy másfél órás beszélgetéstől, vagy zsibbadtak le a kézfejei egy több órás klaviatúraszonett nyomán pontosan tudja, hogy minden kütyünk komoly sugárzást tol felénk. És mivel a mitokondriumoktól a szíven át a teljes idegrendszerig minden szinten elektromossággal vezérli magát az emberi test, józan paraszti ésszel is alig hihető h ne lépnének fel időnként interferenciák.

Aki pedig picit is belegondol, hogy egy elektromos autóban milyen iszonyú erős elektromágnesek pörögnek fél méterre a soförtől (valahol 300-600 Volton, 6-700 Amperrel (!)), miközben az egész fémszerkezet egy fordított faraday-kalitkaként borul az utasokra minden sugárzást rájuk zárva, annak nem kell orvosi hatástanulmányt olvasnia hogy elkezdjen feszengeni egy ilyen elektromos koporsóban. Tipikus démoni logika, hogy ha egyre többen kezdenek így hangosan feszengeni a mérgezésüktől, akkor magát a feszengést és ellenkezést kell betegségnek tekinteni – amire természetesen újabb szuper drága gyógyszereket és terápiát lehet felírni, amik még jobban leszedálják a felébredni próbáló rabszolgareménységeket. És temészetesen pont ez történik: 2020 óta a WHO tanácsadói (értsd: a gyógyszergyártók) szerint az EHS “idegrendszeri rendellenesség” egy új alattomos világjárvány ami emberek millióit érinti. Leírom mégegyszer, mert nomrális ember ezt nem akarja elhinni: a világ legfőbb egészségügyi szervezete szemében az a beteg aki figyel a teste jelzéseire, aminél nincs is veszélyesebb jelenség: “a new insidious worldwide plague involving millions of people”.

És ezt a legtudatosabban és legközvetlenebbül az idegrendszerek kifüstölésére és népírtásra berendezkedett sáskahadat hívjuk gyógyítóknak és orvosoknak és orvostudománynak, akiket szénné fizetünk az adókból – és akik épp át akarják venni a világkormány szerepét. Na húzzanak is szépen vissza a pokolba ahonnan jöttek.

(És távolról sem az elektromos autók a veszélyesek egyedül, hiszen például egy mikrohullámú sütő is komoly sugárzással bír – tipikusan a lakás egyik legforgalmasabb helyiségében, amit sokan közvetlenül körbeállnak. Mindenki kedvenc mobiltelefonja is, ugyan kisebb erejű jeleket bocsát ki, de a legközvetlenebbül támadva az idegrendszert: az emberek vagy közvetlenül az agyukhoz szorítva használják, vagy a kézujjvégeikkel bökdösik, ami az egyik legnagyobb gócpontja az idegvégződéseknek. Ha tudatosan arra akartak volna fejleszteni egy terméket, hogy minél közvetlenebbül befolyásolja az emberek bioáramköri egyensúlyát sem lehetett volna hatékonyabb testen kívüli eszközt kifejleszteni – bár (távirányítós?) pészmékerrel és agybeültett GPS-el még fogják fokozni a hadjáratukat nagyon is nyilvánvalóan. Mindenesetre akit nem hagy teljesen hidegen hogy mekkora elektroszmogot pumpál magába napi sok órán keresztül, az a következő mobilvásárlásnál kedve szerint optimalizálhat eme függvény mentén is — mondjuk ezen link alapján.

Elektromos koporsók

És ha valakinek sikerült egy ultramasszív energiamezővel leszületnie ami valóban képes ellenállni minden modern ártalomnak – vagy, esetleg, annyira eltompult már h nem érez semmit a teste könyörgéséből – annak még mindíg érdemes elgondolkodnia az elektromos autók tűzbiztonsága körüli kérdéskörön, ami önmagában egy jogalkotói ámofutást takar. A lítium-ionos akkumulátorok ugyanis egészen szokatlan módon veszélyesek – még ha az esetszámot tekintve kedvezőbb is az arányuk a robbanómotoros autókhoz viszonyítva. A fő probléma két másik okból adódik: egyrészt a kiváltó okok, másrészt a következmények terén.

Míg a hagyományos autók körüli tűzesetek elsősorban balesetekhez köthetők (ha nem is abban a formában ahogy a hollywoodi filmekben mutatják – azonnali robbanással), és másod és harmadsorban is közvetlen használatuk során tud csak keletkezni, addig az elektromos járgányokban a tűz gyakorlatilag bármikor keletkezhet. A legijesztőbb, hogy az ismert esetek 50%-ban kifejezetten a töltőre rakva, a garázsban gyulladnak ki – bár az sem megnyugtató, hogy mivel az ütésre rendkívül érzékeny technológiáról van szó (amit, ahogy fentebb láttuk, a gyártók kétségbeesett mennyiségű acél-páncélzattal próbálnak kompenzálni), esetenként egy járdára való felütközés is tüzet tud okozni; csak sajnos nem azonnal. Akár túltöltés, akár a burkolat sérülése, akár mélykisülés, akár szoftverhiba, akár a környezeti hőmérséklet emelkedése indukálja, az akkumulátorok ha elérik a 60-100 fokos hőmérsékletet, egy alapvetően visszafordíthatatlan láncreakcióba futnak. Mivel azonban ez tipikusan nagyon lassan indul be, sokszor semmi jele nincsen hogy már vészhelyzet van – bár a gyártók természetesen számtalan szoftveres megoldással próbálják időben kimutatni ezt.

Ez a túlmelegedésből fakadó láncreakció az ún hőmegfutás (thermal-runaway), ami az elektrolitok meggyulladásából fakad, és ahogy a neve is utal rá, cellán belül a jelenlegi technológia szintjén megállíthatatlan – és ha beindul a hőhatás miatt a szomszéd cellákra is szükségszerűen átterjed. Ugyanis – szemben a hétköznapi tüzekkel – egyáltalán nem igényel a környezetéből oxigént, mert az anód és katód bomlásából bőven elég keletkezik. Emiatt a kigyulladó elektromos autókat oltani sem lehet a hagyományörző vízipisztolyokkal – egyetlen “bevált” módszer, ha az egész autót beledobják egy vízzel teli konténerbe, ahol van esélye kihűlnie a teljes rendszernek. Mivel azonban ilyen medencék még nem állnak rendelkezésre minden garázs, bevásárlóközpont, töltőállomás és az autópályák mellett végig, bátran mondhatjuk, hogy egyelőre a tűzoltóknak ötlete sincs hogyan kell eloltani a lángrakapott eutókat – viszont tízszer annyi vizet már most is eltudnak hozzájuk használni, a nagy környezetvédelem jegyében.

Márpedig egyszerűen otthagyni egy teljes aksipakkot hogy csak égjen ki nyugodtan, főleg ha relatíve feltöltött állapotban voltak a cellák, nem hozza azt a kedves tábortüzi hangulatot amit esetleg remélnénk. Egyrészt mert meglepően sok mérgező gáz keletkezik az égésüknél (CO2 mellett főleg a robbanásra kíválóan alkalmas hidrogén, metán, etán, etén, propén), másrészt mert a hőmegfutás láncreakciója elérheti az 1600 °C -ot, ami elég komoly hatást gyakorol a környezetére. És például ha van a közelben másik elektromos autó – például egy parkolóházban vagy egy teherhajón – akkor tutira felgyújtja azokat is. A legvadabb dolog az egészben, hogy az egyszer már kigyulladt autók esetében esetleges sikeres oltásukat (kihűtésüket) követően sem lehet egyáltalán megállapítani, hogy mennyire végleges a tűzszünet. Temérdek beszámoló van fent a neten tűzoltóktól, hogy egy eutó napokkal vagy hetekkel később gyullad ki újra – előről kezdve a teljes láncreakciót, amíg egy csepp töltés is marad az aksikban. Kivéve persze ha vízzel teli konténerben tárolják attól kezdve – de csak édesvízi jó, mert ha sós víz kerül egy elektromos autóba, például egy tengerparti hurikán hatására, az amúgy jótékony ízfokozó könnyen időzített bombává változtatja a viharban külsőleg sértetlen kocsikat is.

[Ez a fokozott tűz és robbanásveszély az egyik oka annak, hogy az akkumulátorok értékes fémeinek újrahasznosítására nem tud megszületni a várva várt technológia. Bár a média elképesztő optimizmussal kántálja, hogy a “piac biztos talál rá megoldást nemsokára” ha ilyen alapvető érdekekről van szó, a valóság árnyalattal összetettebb mint egy keresleti függvény görbéje – különben teleportot és lézerkardot is árulnának ugye. Mivel az emberek a legritkábban kezelik hímestojásként a kukába öntött tárgyaikat, és így a kiguberált aksikról senki nem tudhajta milyen ütések áldozatai, sem hogy mennyire lelkiismeretesen vannak csontig merítve (aminek előnyeit a környezet és a jövő megmentésén állítólag fáradhatatlanul dolgozó zöldpolitikusok megintcsak elfelejtették a lakosság orrára kötni), és az aksik legóvatosabb felbontása közben is könnyen keletkezhet egy láncreakciót beindító kisülés (vagy szabadulhatnak ki mérgező gázok) , az újrahasznosítást végző cégek igyekeznek még a sima csavarokat is robotokkal kihajtani belőlük.] 

Gondolná-e vajon egy jószándékú állampolgár, hogy az Európai Unió biztosan végzett előzetesen hatástanulmányokat az eutók kötelező bevezetését megelőzően azok veszélyességét illetően? Kivizsgálta-e a magyar kormány a lehetséges kockázatokat mielőtt az adófizetők pénzét ezek támogatására fordította? Hajlandó-e bármelyik országban a politikai vezetés figyelembe venni a tűzvédelmi szervek egyre türelmetlenebb ajánlásait? Vannak-e bárhol olyan előírások, amik mondjuk legalább a nyílvános parkolóházakban igyekeznek védelmet nyújtani a többi autós tulajdona felé? Hihetetlennek kéne lennie, de pontosan ugyan azt a helyzetet találjuk, mint az EV-k elektroszmogjával kapcsolatban: a felelős politikusok és környezetvédők – jelenleg még – játszi könnyedséggel átugranak ilyen apró kellemetlenségeken.

Pedig a – valódi – szakértők itt is meglepően egyhangúan nyilatkozzák, hogy például “A zárt garázsokban történő elektromos autó tárolásnak és töltésnek aránytalanul nagy életvédelmi és anyagi kockázatai vannak.” Mi következik ebből a szabályozási oldalon? Hát természetesen, hogy a parkolóházaknak kifejezetten kötelező befogadni az elektromos autókat, sőt (ingyenes) töltőhelyet biztosítaniuk számukra. Ha nem árulták volna el közben legfelül, hogy úgyis mindenkitől el akarják venni az autóját nemsokára a szabad mozgáshoz való jogával együtt, az ember azthinné hogy megőrültek. Még szerencse hogy ilyen nyílt kártyákkal játszanak a végjátékban a gyíkarcok.

A megváltó M.I.

Hogy mindezen fenti tényeket az eutókkal kapcsolatban az újságírók miért nem hajlandók tudomásul venni és leközölni nehezen megválaszolható – és mindenképp kompromitálja a teljes média iparágát, és így alapjaiban kérdőjelezi meg társadalmaink berendezekedésének fenttarthatóságát. Hiszen mindeddig csak az utcán heverő információk elemi egymásralapátolásáról volt szó. Akinek esetleg az állítások bármelyik része meglepőnek vagy újszerűnek tünt volna, esetleg gondoljon bele még előre, a tudományos nyelvbe elrejtett technikai információk, amiket a következő bejegyzés próbál kivesézni, milyen valószínűséggel vannak még nagyobb homályba rejtve előlünk.

Akárhogyis, a karbonterror megváltástana akkora baromságok sokaságát tartalmazza, hogy ezzel az egész őrülettel le fognak bukni nemsokára. Persze nem a média váratlan feltámadása miatt, hanem mert a gyakorlatban lesz teljesen kivitelezhetetlen az eutók legyártása, a fent sorolt okokból. Az igazi veszély ugyanakkor, hogy erre (is) minden bizonnyal felkészültek a fekete nagyurak, és a várható népharagot nem a média ellen fogják irányítani, ami jól láthatóan tökéletesen a markukban van amúgyis. A megváltástan következő lépcsőfoka – leggonoszabb esetben – problémaként a politikusokat fogja megjelölni, és a képviseleti demokráciák illetve a nemzeti parlamentek működését: amik “inkompetenciájukból” fakadóan ilyen csúnya szakadékba sodorták bele az ártatlan embereket.

Precízen kimódolt előkészületeiknek megfelelően a New York TImes hasábjain már el is kezdték szivárogtatni, hogy a demokrácia, óh minő tragédia, sajnos sajnos “nem alkalmas” az emberek kormányzására, mert az emberek túl hülyék hozzá. És bár jelenleg csupán egy véletlen generátor beiktatása mellett érvelnek, elég egyértelmű hogy a “gépi megoldás” gondolatmenet valódi kifejlete a Mesterséges Intelligencia bevetése lesz, ami majd “tévedhetetlenül” fogja “megmenteni” szegény emberiséget a saját szabad akaratától. Ezt már Asimov pontosan eltervezte hogyan érdemes csinálniuk.

Idáig természetesen semmilyen körülmények között nem engedhetjük őket eljutni – ezt azonban csak úgy lehet megakadályozni, ha a nép gyorsított ütemben kezd felébredni, és minden erejével elkezdi védeni az emberek szabad döntéshez és általában minden típusú önrendelkezéshez való jogát.

Itt az idő;)

—————————————————————————————————————————–

Ezek voltak tehát a klímapszichózis dogmatikus megváltástanának  gyakorlati ellentmondásai. Remélve, hogy mindezen műszaki és emberi zsákutcák hajszolása mostmár nem tűnik olyan határtalanul lelkesítőnek az olvasók számára, a következő bejegyzésben rámerek térni arra, hogy milyen elméleti ellentmondások tarkítják a propagandát, és miért eszement agyrém eleve az a “tudományos” “érvelés”, ami a CO2 csökkentését követendő célul tűzte ki. Vagyis mi a baj a bűntudatvallás dogmatikájának kinyilatkoztatásaival.

---

Borítókép: Fenyegetően fellépő jövőautók; Ötödik elem – 1997 – Luc Besson