Hogy mi minősül helyes cselekedetnek és mi helytelennek, arról még a nyugati társadalmon belül is elég nagy vélemény-különbségek találhatók. Persze tudás-szociológiailag egy döbbenetesen heterogén kultúrában élünk, ahol vhogy teljesen megfér egymás mellett a játékelméleti döntéselmélet (ami a „várható hasznot” „maximalizálja”) a következmény-etika (ahol csak akkor vagy bűnös ha elkapnak) és a tízparancsolat dogmája is (ahol kizárólag a Biblia pontos betüzgetése az iránymutató). Mindezen külső kapaszkodók mellett pedig nyomokban azért megtalálhatók a befelé figyelést preferáló spirituálisabb módszertanok is, ahol hivatalosan elismert támpontnak minősül a belső érzetek alakulása, vagyis h mennyire érezzük magunkat jól egy adott cselekedet függvényében. Mindezek látszólag a teljes elvi spektrumát lefedik a „helyes” cselekedetek értelmezési tartományának.
Annál borzasztóbb belegondolni, hogy ’a másokon való segítést’ alapvetően mindegyik elmélet követendő cselekedetként értelmezi. Nemtudom mennyi esélyem van tisztázni ezt egyetlen bejegyzésben, de a karma törvényeinek szempontjából ez a felfogás közvetlenül a fekete-mágia bölcsője. (Nyihaha – hát nem is fértem bele egy bejegyzésbe, utólag kiderült:D) Nem elsődleges célom h minél alaposabban belegázoljak az olvasóim lelkébe, de ezt a problémakört nagyon fontosnak tartom a felszínre emelni.
(Amúgy az tuti h aki megsértődik annak nincs igaza – de ebből persze nem következik h a másiknak mindenben igaza lenne;)
Ha tudnánk még tisztán és egyszerűen gondolkodni, a karma törvényeinek a logikája világos lenne számunkra mint a villám.
- Minden feladatot és ügykört azért kapunk ebben az életben h megtanuljuk megoldani őket. Ez az egyetlen útja annak h lelkileg fejlődjünk. Márpedig ezért vagyunk itt.
- Ha vki más feladatát oldjuk meg, azzal a saját ügyünket nem segítjük. De nemcsak mi nem fejlődünk egy ilyen álfeladat megoldásától: általa (általunk) a másik sem tud tanulni semmit az adott problémából – hiába „oldódik” meg látszólag.
- Ha segítünk valakinek azzal pont hogy elvesszük tőle a lehetőséget a fejlődésre. És közben hátráltatjuk a saját fejlődésünket is.
- Másoknak segíteni mindenkire nézve káros cselekedet.
Ha mi oldjuk meg a gyerekünk matekháziját azzal sem ő nem tanul semmit sem mi nem tanulunk semmit. Ez ilyen végtelenül egyszerűen átlátható kéne h legyen.
De mi már ősidők óta nemtudunk tisztán gondolkodni, mert teljesen homályba borítja elménk a sok sajnálat-energia. Meg a duzzadó egó, aki dölyfös büszkeségben topzódik h lám ő milyen okos és ügyes h ismeri a szorzótáblát. És ezek nyomására szánalmasan szétcsúszik a gondolkodásunk, és mondvacsinált hülyeségekkel tömjük tele saját agyunk egymás segítésének erkölcsi felsőbbrendűségéről.
Márpedig ezek az agyrémek rémesen fertőzőnek bizonyulnak. Az elménk rémuralma ugyanis sárbatiporta szívünk szólásszabadságát – a lélek gravitációs mezeje nélkül viszont a racionalitás kipörög az érzéketlen világűrbe. Ha a szívünket börtönbe zárjuk már hiába teszünk úgy mintha befelé figyelnénk; csak az elszabadult egó darálását fogjuk hallani – és jobbhíjján erre hisszük h az a saját belső hangunk.
AZ ANALITIKUS FILOZÓFIA SÖTÉT VERMEI
Az elborult agymenések legbrutálisabb példája az ún. analitikus filozófia világa, mely ordenáré módon igyekszik a matematika (sőt lehetőleg a halmazelmélet és a logika) fogalmaiba beleerőszakolni életünk minden szituációját. Az eredetileg az első vgh után születő „Bécsi kör” logikai-pozitivistái által megalkotott világkép egy baltás zombi érzékenységével ragaszkodik hozzá h pl minden ember vagy kopasz vagy nem-kopasz – szemrebbenés nélkül letagadva „kopaszodó” emberek milliárdjainak létezését. Az eme hagyományt követő mai „gondolkodók” részéről az önreflexió fájdalmas hiányát önmagában jól jelzi, hogy eszmei nagyapaként annak a Ludwig Wittgensteinnek a Logikai-filozófiai értekezés c. 1919-es könyvére hivatkoznak előszeretettel, aki második könyvével (1953: Filozófiai vizsgálódások – posthumus) 180-fokos fordulatot vett, és lehetetlen alapossággal cincálta szanaszét a logikára alapozott gondolkodás életszerűségébe vetett hitet. (A magyar olvasóknak talán jólesik hallani h sok más alapos kritika mellett a legátfogóbbnak mondható bírálatot általában Polányi Mihály-nak tulajdonítja a szakirodalom, többek között a Személyes tudás – sokatmondó című – könyvében foglaltakért.)
A halmazelmélet szeplőtelen világának általánosíthatóságába vetett vakhitnél is abszurdabb, hogy az analitikus filozófusok kizárólag a valóságtól totálisan elrugaszkodott álproblémák gyártásával foglalkoznak, különösen az elmefilozófia berkein belül, ami – elvben.. – a szabad akarat kérdésével foglalkozik. Józan paraszti ésszel teljesen felfoghatatlan, hogy az egyetemeken legolvasottabb filozófiai folyóíratok olyan fullbullshit témákkal foglalkoznak, mint amilyenek a ”Frankfurti esetek” (ahol az a Nagy Kérdés h ha egy gonosz tudós távírányítóval rátudna kényszeríteni minket a szomszédunk megölésére de mi végül mégis magunktól öljük meg őt akkor felelősek vagyunk-e a gyilkosságért – hiszen „úgyis” megöltük volna… brrrr) meg a „Mocsárember” (ahol a Nagy Kérdés h ha a mocsárba mellém becsapó villám létrehoz egy velem minden molekulájában (!) azonos élőlényt akkor az ő döntései az én döntéseim-e vagy sem – ááááááhhhhh!!). Elképzelni is nehéz h a II.vgh utáni amerikában McCarthy és Eisenhover elnöksége alatt ez a fajta „filozófia” (jaj) gyakorlatilag teljesen kiírtotta minden vetélytársát (gúnynevükön: a „kontinentális” filozófiákat) az amerikai egyetemekről.[1] De még fájdalmasabb abba belegondolni mindehhez milyen elemi erejű kézi-vezérlésre és agymosási kapacitásra volt szükség a hatalom részéről; hiszen ezzel közvetlenül a gondolkodás sokezeréves fogalmának a jelentését belezték ki egyetlen generáció alatt. Ehhez viszonyítva az Epstein körüli összeesküvés-elméletek szinte ártalmatlan lehetőségeknek tűnnek..
Az analitikus morálfilozófia aktuálisan egyik legfontosabbnak tartott kérdése az ún. Targonca-probléma, ahol a démoni logika szerint az minősül „helyes” cselekedetnek, hogyha – értelemszerűen a minél több ember megmentése érdekében.. – mi magunk lelökünk egy dagadt honfitársat a hídról az elszabadult targonca elé. (Másik változatában ha feláldozunk egy egészséges embert h a szerveit 5 másikba beültethessük.) Perverz módon ezen álproblémában vájkáló „gondolkodók” számára az egyik legérthetelenebb jelenség h a megkérdezett diákok egy része miért ódzkodik ezt a választ automatikusan megjelelölni a teszteken, amikor ez nem csak logikus, de általa kifejezetten „életeket mentenének” – és kétségbeesetten fordulnak a pszichológusokhoz a magyarázatért. Pedig a hiba az ő készülékükben van. És nem egyszerűen azért mert egy ilyen álprobléma eleve betegesen személytelennek állítja be az életben hozott döntéseink komplex húsvér valóságát, egy egyszerű aritmetikai feladatra redukálva a szabad akarat világát.[2] Hanem mert az álprobléma felrajzolásával implicite deklarálja, h mi bizony élet-halál urai vagyunk: mások élete felett mi mindannyian természetes döntési jogkörrel rendelkezünk. Márpedig ez egy hátborzongatóan álszent és eltévelyedett kiindulópont, ahonnét már semmilyen irányban nem lehet helyes lépéseket tenni. Hiszen eredendően nincsen semmi közünk mások ügyköreihez! Még pletykálkodni is fekete-mágiának minősül – hát még embereket gyilkolni és feltámasztani… Csak hatalomkapzsi diktátorok képzelik h mások élete felett akarni kontrollt gyakorolni normális dolog.
ISTENT JÁTSZVA
Persze
ez a fajta önhitt gondolkodásmód is elég régi gyökerekkel rendelkezik: legalább
a skót felvilágosodásban megszülető utilitarianizmusig érdemes
visszatekintenünk. A leginkább Hutcheson, Bentham és Mill nevéhez köthető ’hasznosság-elmélet’
világképe szerint egy társadalom igazságosságának a „mértéke” a benne élő
emberek boldogságának összegével mérendő – amit minden jóságos (!)
uralkodónak szükségszerű kötelessége maximalizálni. Ezzel csak a
kisebbik baj h mégis hogyan tudhatnánk összehasonlítani az emberek boldogságát
– vagy hogyan kell mondjuk matematikailag levezetni h egy sorozatgyilkos
boldogsága nem nagyobb-e az áldozatok rokonainak „szenvedés-összegénél”.
(Amitől még persze mikroökonómiai kurzusokon sápadt cinizmussal tanítanak a
fogyasztók ’preferencia-függvényeiről’ és ’boldogság-függvényeiről’ – amiket
deriválásokkal optimalizálhatunk majd aggregálhatunk.) A sokkal
súlyosabb gond h az utilitarianizmus alkalmazása tökéletes jövőbelátást
feltételez, ahol a rendőrfőnök által kiszámolható h pl egy hazugságokkal
tudatosan felszított zavargás ’nem-leverése’ hosszú távon mennyiben növeli a
lakosság tudatosságát a kritikátlan médiafogyasztás veszélyeivel kapcsolatban –
és az mennyi hasonló zavargást fog automatikusan megelőzni a jövőben… stb stb. Vagyis
ahhoz h valaki az utilitarizmus elvei szerint akarjon döntéseket hozni minimum istennek
kell képzelnie magát:/
(Bár szellemvilági lények természetesen sosem oldják meg helyettünk a
problémáinkat – max picit besegítenek a végén ha mi már minden tőlünk
telhetőt megtettünk egy adott ügy rendezése érdekében.)
Az ilyen sötét agyfosásra épülő absztrakt társadalom-elméletek (hivatalosabb néven: az analitikus politikai-filozófia) legnagyobb sztárja a XX. században John Rawls volt, aki Az igazságosság elmélete c. művével igyekezett egy még az utilitarizmusnál is racionálisabb szisztémát kidolgozni. Ezzel szoros összefüggésben könyvében a valóságra való reflektálás értelmét a legelemibb szinten tagadja, és kifejezetten azt tekinti a gondolkodás (!) előfeltételének h ha magunkra öltjük a ’tudatlanság fátylát’ (veil of ignorance) – hiszen különben saját élettapasztalataink befolyásolnák a „tökéletes társadalom” megalkotásánál a lefektetett elveket! (Uggh) A kizárólag a társadalom leghátrányosabb rétegeinek helyzetét javítani igyekvő (tehát ún. maximin elvre épülő) absztrakt modell meglepő (?) módon olyannyira életképtelen, h még matematikailag is (!!) összeroppan a legelső pillanatban ahogy pályára akarnánk állítani; hiszen a végtelen méltányosságot kergető elmélet semmit nem tud kezdeni azzal a szituációval, ha véletlenül egyikönk letagadhatatlanul ügyesebb egy feladat elvégzésében mint a többiek – avagy épp sokkal ügyetlenebb.[3] Persze ez nem annyira különös ha belegondolunk, hogy a könyv elején ismertetett ’tudatlanság fátyla’ ekvivalens a „bújjunk be gyorsan a paplan alá, és majd ott kitaláljuk hogyan működjön a valóság” szürreálisan gyermeki hozzáállással. De megérteni h mindez miként lehet deklaráltan a kedvenc elmélete az amerikai elnökök sorának, ami Bill Clinton szerint „tanult amerikaiak egy teljes generációjának adta vissza a hitét a demokráciában”… – hát azt ép ésszel felfogni teljességgel lehetetlen.
(Pontosabban nem az ész az igazi szűk keresztmeszet – mert egyértelmű a magyarázat. Csak ez ép szívvel nehezen befogadható mennyiségű cinizmust feltételez a részükről.)
Az eddig felvázolt egyéni és társadalmi döntés-elméletek közös jellemzője, hogy a ’helyes cselekedetek’ vizsgálatakor valójában egyáltalán nem is foglalkoznak magának a cselekedeteknek a helyességével (a jelennel) – kizárólag a következmények érdeklik őket (a jövő). Tehát ismét a jólismert démoni gyökérgondolattal találjuk magunkat szembe: „acélszent esítia zeszközt”. Pedig már az is érthetetlen mitől választódik külön a cél az eszköztől – hiszen ezzel a jövő önmagában lebegő entitássá válik, mely nem a jelenből következik. De mindezután még kifejezetten a jövőböl vonni le következtetéseket a jelenünkre vonatkoztatva az felér a folyamatos időutazgatás vágyával. És mi ezt hívjuk modern gondolkodásnak. Nem épp megnyugtató vívmány..
BELSŐ HANGOK?
Ezekkel az ún. következmény-etikákkal szemben jelentős a főként Immanuel Kanthoz kötött szándék-etika (másnéven: deontológia) világa, ahol a cselekedetek helyessége kizárólag a cselekvő belső mentális állapotának függvénye: vagyis h egy adott tettét mennyiben vezérli a jó-szándék. Ebből adódóan a „ha ezt akarod elérni – így cselekedj” ún. hipotetikus imperatívuszok helyett Kant a kategórikus imperatívuszokat tekinti csak erkölcsi törvényeknek, amik tehát helyzettől függetlenül kötelező jelleggel érvényesek. (A deontológia szótöve [deon] görögül kötelességet jelent.) Értelemszerűen ezzel párhuzamosan elveti a célok és eszközök megkülönböztetését, és hangsúlyozza h a másik embert mindig önmagában való célnak kell tekintenünk – vagyis nem lehet az eszköze senkinek és semminek. Kant számára nem volt kétséges, hogy ez az univerzális erkölcsi törvény mindannyiunk számára a legközvetlenebbül hozzáférhető – hiszen ez maga a lelkiismeret. Szédítő hanyatlásunkra jellemző ugyanakkor, hogy bár Kant elméleteit 250 éve még a filozófia „kopernikuszi fordulataként” ünnepelték (amennyiben az emberen belülre helyezte a gondolkodás gravitációs mezejét), az általa triviálisan rendelkezésünkre állónak tekintett lelkiismeret hangja mára mintha teljesen elnémult volna bennünk. Ebből a totális belső siketségből fakad az a fájdalmasan fülsértő kakofónia amit a morálról való modern „gondolkodás” érzéketlen aritmetikája képvisel..
Ugyanakkor az akadémikus gondolkodókat azért nagyrészt hiába szállták meg a démoni erők, hiszen az ő jelentőségük közismerten elhanyagolható társadalmaink hétköznapi működése szempontjából. A helyes cselekedetek megítélésében sokkal húsbvágóbb jelentőségű bíróságok ill a jogrendszer egésze hálistennek cseppet sem dőlt be az elefántcsonttornyokban gubbasztó önjelölt istenek fejszámolásainak. Ennek megfelelően a büntető-perekben mindmáig magától értetődő trivialitásként az ítélet meghozatalában a legfontosabb kérdés az hogy az elkövető „előre megfontolt szándékkal” v ún. hirtelen felindulásból cselekedett-e.
Ezzel együtt túl sok okunk nincs az optimizmusra, mert befelé figyelni folyamatosan egyre nehezebb a nyugati civilizációkban. Info-cunamiban dübörgő fogyasztói társadalmaink sátáni szervezőerejét ugyanis kifejezetten a figyelmünk szakadatlan bombázása és az elme felkorbácsolása jelenti: bmerre nézünk mézesmadzagokat himbálnak előttünk újabb és újabb sóvárgások mesterséges megteremtésének céljával. Ebből adódóan már csukott szemmel is egyre reménytelenebbnek tűnik leválasztani az ego kattogását lelkünk valódi hangjáról, és így az ún. „jó szándék” értelmezési tartománya is sebesen tágul – álszent sallangokkal hígulva napról napra. Pedig már Kant idejében is könnyen kitapintható volt ez a tendencia – vagyis h ’a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve”.
Úgyhogy ennyire egyszerűen egyelőre nemtudunk tiszta vizet önteni a helyes cselekedetek poharába..
De dolgozunk rajta tovább!:)
Jön a folytatás nemsokára.. ;)
Addig is, pajtások!
Ne dőljünk be a matematika szépségeinek ha a saját életünk döntéseiről van szó! Ne próbáljunk istent játszani még egy aritmetikai feladat erejéig sem ha lehet! Ne üljünk időgépbe – maradjunk inkább a jelenben. És igyekezzünk kapcsolatot teremteni vhogy a lelkiismeretetünkkel, hiszen az a saját belső isteni hangunk. Legyen az a mérvadó döntéseinknél h mit érzünk helyesnek – akkor is ha egyáltalán nemtudjuk elméletben alátámasztani..
[1] Picit bővebben a tudományos akadémián belüli puccs és a nagypolitika anti-kommunista propagandájának kapcsolatáról lásd ezt az írást: https://www.tandfonline.com/doi/abs/10.1080/09608788.2018.1450219?journalCode=rbjh20 (Trükkös picit, mert csak két oldal után, a 6. ponttól tér rá a ‘rise and fall of Analytic philosophy’ témájára.)
[2] Az analitikus morálfilozófia és redukcionista szcientizmus különösen szép és emberi kritikáját napjainkban talán Roger Scrutonhoz köthetjük leginkább: https://www.nationalreview.com/magazine/2017/06/26/roger-scruton-on-human-nature/
[3] Nem épp üdítő olvasmány, de ha vkit érdekel az ilyesmi, többek között John Harsanyi ad Rawls-nak kemény gyomrosokat – persze kifogástalan bájgúnár hangvétellel, ahogy azt filozófuséknál ildomos. Esetleg ajánlható Robert Nozick: Anarchy, State, and Utopia c. ellenkönyve, melyben a modell esetleges életrehívásához elkerülhetetlenül szükséges botrányos igazságtalanságok soráról értekezik.
Szárbaszökkentő 
One thought on “Morálfilozófiai vakvágányok”