A boszorkányok már a spájzban vannak – III.

A párkapcsolat témájához kapcsolódó utolsó bejegyzésben a testiség birodalmába teszünk egy betekintést, külsőleg és belsőleg egyaránt. Szerteágazó és terhelt téma – biztonsági öveket kéretik szorosabbra húzni!

Gyilkos versengés

A fogyasztói társadalmainkat egyre mélyebbre bekebelező testkultusszal a fő probléma, hogy teljesen elfordít a belső szépségünkben való fürdőzés vágya felől, és értelmetlen külső támpontokat támaszt az „ideális” férfi ill. női testre vonatkoztatva. A háttérben itt is, mint amúgy, a lelkek szabad akaratából fakadó sokszínűség eltiprásának igénye dolgozik, és a démoni erőkre mindig jellemző egységesítéssel és központi kontrollal találkozunk. A reklámügynökségek a valóságban nemlétező testek látványának szakadatlan sulykolásával mintha földönkívüli klónoknak hírdetnének: hiszen élő ember nem is szerepelhet plakáton – köztudomásúlag csak számítógéppel széjjelmanipulált képekkel dolgoznak.[1] Mindemögött egy fájdalmasan tudatos töpörítési szándék munkálkodik, ami a fogyasztók hiányérzetét és belső elégedetlenségét feltüzelve igyekszik vásárlásra ösztökélni. És a dolog sajnos működik, hisz ahelyett h harsány undorral vagy kacagással hajítanánk a kukába a photoshoppolt papírfaszikat és plasztikcsajokat, eredményeként férfiak és nők egyaránt kisebbségi komplexusokkal, önutálattal és bűntudattal telítődnek napról napra. Ennek „kezelésére” pedig a mókuskeréken kívüli szabad perceiket még keservesebben értelmetlen önsanyargatásba folytják :(

A matérába süppedés legabszurdabb kifejeződése természetesen a body-building „sportja”. A férfiak az áporodott fitness-termekben a bárgyú súly-emelgetéseikkel úgytesznek mintha szövettani kutatásokat folytatnának; amennyiben a különböző izmaikat a testükről leszeparáltan igyekeznek fejlesztgetni. Ez nagyából annyira emlékeztet a mozgásművészet lényegére, mintha valaki zenélés néven azt gyakorolná a zongorán h milyen sokszor tudja leütni egymás után az A hangot. Esetleg h milyen erősen vagy gyorsan. Semmi köze sem a szépséghez, sem a tánchoz, de még a mozgáskoordinációhoz sem.[2] Persze a bodybuilding versenyek lényege kimondottan az anatómiai fasizmus: az előrejutás feltétele, hogy az inaink tapadási pontjai a csontjainkon pont megegyezzenek a kis bibliájukban megírt adatokkal. Persze emellett a „jó szögben” kell állnunk a reflektorokhoz képest h a zsűri mindezt kellő módon érzékelhesse; fekete olajban kell tocsogjunk h még káprázatosabban csillogjon a széjjelszolizott bőrünk; meg hát az utolsó két napban már egy korty vizet sem ihatunk h minél pergamenszerűbb legyen a bőrünk – hisz az sokkal jobban kirajzolja a szövettant! Mindez természetesen csak a házi selejtezőkön való továbbjutást segíti: „valódi” sikerek elérése már az illegális szteroidok használatának szakértőiségében rejlik…

Ilyen kívülről-belülről undorító férgek mégis kiknek lesznek a szépségideáljai??!

Persze a testmozgást versenyekbe fojtani minden téren iszonyatos félreértésen alapul. Hiszen „az akarat diadala” a legkevésbé a játékos jelenlétről szól. Megfeszült erőlködéssel csak az ördög szekerét lehet tolni. A győzelem vágya csőlátást eredményez, ahol „a cél szentesíti az eszközt” sátáni hozzáállása automatikusan érvényesül, és háttérbe szorítva mind a testi mind a lelki egészséget, elsősorban mások legyőzésére fókuszál. Pedig a magyar nyelv olyan szokatlanul szépen emlékezik meg az ’összpontosítás’ szavunkkal arról h a valódi jelenlét éppen ellentétes a fókuszálással! Hiszen a pillanatban való feloldódás 360 fokos látást feltételez, ahol az összes pontra egyszerre kell megtanulnunk figyelni. A versenysportolók nemhogy a madárcsicsergésre, de még saját testük jelzéseire sem figyelnek; sérüléseikkel és fájdalmaikkal mit sem törődve (sőt nemritkán a szabályokat és az emberi jóérzést is tökéletesen negligálva) fogukat kőkeményen összeszorítva küzdenek a „dicsőségért”.

De hát hogyan is támogathatná a versenyzés az örömenergiát amikor mások veszteségén keresztül akar célhoz érni? A diadal csupán a hatalom és az erő frekvenciáját erősítik bennünk. Ha megacélosítjuk magunkat automatikusan rideggé és elvetemültté válunk, sterilizálva cselekedeteinkből az élvezet és értelem területeit. Amit csak ilyen áron lehet elérni arról eleve biztosan tudhatjuk h démoni délibábként lebegett előttünk. Hiába pont az ellenkezőjét kántálják a zsebdiktátorok minden sales-meetingen; a cél képtelen szentesíteni az eszközt. Minden lépésünknél egyenként érdemes ellenőriznünk h sáros lesz-e tőle a lábunk: mert ha igen akkor bizony a mocsár felé tartunk.

„There’s room at the top they’re telling you still
But first you must learn how to smile as you kill
If you want to be like the folks on the hill”

– John Lennon: Working Class Hero –

Céljaink eléréséhez nem küzdenünk kell megtanulni, hanem hinni – illetve látni. Ha az elménk merev terveinek diktátumai helyett a lelkünk hangja szerint működünk, felfedezzük a játékosság örömét cselekedeteinkben. Egész életünk áramoltatása művészetté válik, és megtelik a jelenből táplálkozó öröm-energiával. Valódi feladataink elvégzésében a központi szervező erőt az alkotás vágya adja. Sem a kegyetlen menetelés, sem a tespedés nem vezet el belső békéhez. Csak kisgyerekek hiszik h fotelba süppedve játszani a mobilon vidámmá tehet minket – hiszen a pótcselekvések teljesen leszívják az energiáinkat. Aki csak egyszer is takarította már ki a lakását őszinte alapossággal, az tudhatja h valódi boldogságot csak jól elvégzett munka eredményezhet. No persze nem véletlenül ilyen sok a boldogtalan ember. De ha hiszünk a szívünk hangjában, ha látjuk a feladatainkban a szépségét – amik szellemi, lelki és testi fejlődésünk zálogai – akkor versenyezni többé már max csak önmagunkkal fogunk; ahol kizárólag nyertesekkel találkozhatunk;)

Az ego születése

A figyelmünk elterelése a belső hangunk felől persze nem a modern marketinggel vette kezdetét – a démoni erők igen régóta hintik a port h homályba borítsák lelki szemeinket. Az elme diadala a szív felett ugyan csak a tudományos forradalommal teljesedett ki tökéletes formájában, de az ego hatalomátvétele már a humanizmussal kezdetét vette. A reneszánsz festészetből jólismert lineáris perspektíva „felfedezése” ezt jól szemlélteti; ennek lényege h a festő ’dicső’ nézőpontja hirtelen előtérbe tolakszik. A korábban használt vertikális perspektíva (Egyiptom) vagy a fordított perspektíva (Bizánc) még a transzcendens nézőpontot tekintette egyedül érvényesnek. Előbbinél kifejezetten egy mindentlátó isteni szempont érvényesül, ahonnan egyformán jól követhető minden részlet (nemhogy a végtagok nem takarják ki egymást, de a szemfehér is tökéletesen látszik profilból is – minden megvan, mint egy leltári felsorolásban), utóbbi esetén pedig a szereplők mérete kizárólag a fontosságuk függvénye volt – függetlenül attól h a pingáló személyétől milyen távol helyezkedtek el. A lineáris perspektíva csak egy ego-dominálta kultúrában nevelkedve érzékelhető „pontosnak” – szellemvilági szempontból egy nevetségesen parciális szeletét ábrázolja a teljes valóságnak.[3]

A lineáris perspektíva térhódítása persze csak egyik lenyomata a humanizmus egocentrikus fordulatának. Jelen témánk szempontjából sokkal fontosabb az ábrázolásokban az emberi test részleteinek az előtérbe tolakodása, mely legszélsőségesebben Michelangelo munkásságában domborodik ki. Kortársaihoz – ebben – hasonlóan, szobrai és festményei szinte kizárólag meztelenkedő férfiakat ábrázolnak, hiába kifejezetten szakrális-biblikus jeleneteket hivatottak megjeleníteni. Viszont ahogyan ezeket a testeket megfestette az egészen bestiális. Míg pl. a Pietà (magyarul ’Fájdalmas anya’) szobrán lehetetlenül finoman sikerül kifaragnia Jézus és Mária jelenlétét, addig a leghíresebbnek/ hírhedtebbnek tartott freskójáról (’Az utolsó ítélet’, a Sixtusi-kápolna mennyezetén) teljesen jogosan mondhatta VI. Adorján pápa, hogy leginkább gőzfürdőbeli képekre emlékezteti. A teremtés öt jelenetének sarkaiba behelyezett plussz férfi-aktok (az úgynevezett Ignudi­-k, össz 20 db) jelenléte művészettörténészetileg azóta is indokolatlannak tűnik – különösen h ordenáré módon dús makk-szőnyegbe vannak ágyazva. Nem túl meglepő módon a festményeken hemzsegő hímtagok jelentős részét pár évvel később Daniele da Volterra segítségével letakartatták fügefalevelekkel és lágyékkkötőkkel.

Bár Michelangelo 17 éves korától rendszeresen vett részt (akkoriban persze illegális) boncolásokon az emberi anatómiában való elmerülés érdekében, festményein a férfitestek a reális tapasztalatoktól teljesen elrugaszkodva herkulesi izompacsírtákká torzulnak. A kolosszális hústornyok ábrázolása persze úgymond „tudatos”, hiszen a humanizmus propagandája szerint az ember „isteneket megszégyenítő” képességekkel rendelkezik. Ezt az üzenetet ugyanakkor erősen torzítja, hogy a „gyengébbik nem” testének megfestése láthatóan komoly kihívás maradt a mester számára: az állítólagos női aktokon ugyanúgy dudorodnak az amorf izomgumók; kizárólag pár utólag odabiggyesztett mell és hajzat különbözteti meg őket a férfiaktól. És ha önmagában Michelangelo férfi-test fetisizmusa árnyalattal kevésbé mondható is kirívónak az adott kultúrában mint elsőre gondolhatnánk, a képregények szuperhőseire hajazó torzalakok sulykolása teljesen embertelen léptéket ölt.

Elidegenedett szexualitás

Az elmúlt 500 év alatt az ilyen alattomos módon manipulált testideálok pumpálása az agyainkba teljesen folyamatossá vált, és persze az esztétikai diktátorok idővel a női testet is csúfondáros gumibabákká torzították. Ennek a folyamatos pressziónak a hatására elkezdtünk totálisan elidegenedni a saját testünktől, és fatálisan értelmetlen és hibás elvárásokkal tudunk lassan már csak a tükörbe nézni. Mindennek nyomására terjednek nem csupán az anorexiás és bulímiás betegségek, de az idegrendszerre káros táplálékkiegészítők és agyament diéták, a fitness-világ mechanizált emelgetései és kalimpálásai – és természetesen a velejéig sátáni szépségplasztika teljes univerzuma; a botoxtól az ajakduzzasztáson és orr-egyenesítésen át a mell és farok pumpálásokig. Mostanra nyíltan az önutálat kultúrájává váltunk☹ Lassan már nem is lehet olyan melltartót kapni, ami ne akarna hazudni a női idomok domborulásáról! Pedig centikben próbálni definiálni h mitől szép egy test a létfeledés leglátványosabb jele kéne legyen..

A saját testünktől való elidegenedéssel párhuzamosan értelemszerűen elkezdtünk elidegenedni a másik testétől is, és így a szexuális kultúránk is egyre kétségbeejtőbb változásokon megy keresztül. Nem mintha a megelőző évszázadok önsanyargató prüdériája sokkal lelkesítőbb lett volna emberileg a mai kietlen obszcenitásnál – de legalább az önpusztító versengésnek nem adott ekkora teret. Manapság ugyanis a szabadosság gátlástalan égisze alatt a szexuális túlpörgetettség eszetlen méreteket ölt, amihez a materialista evolucionizmus szemrebbenés nélkül ontja az ideológiákat, miszerint „genetikailag kötelező” a hűtlenség és a telhetetlen libidó. Mivel pedig a démoni sóvárgások kaparása szükségszerűen kielégíthetetlen, habzsoló kultúránk egyre perverzebb vágyakat állít be normálisnak. Beteg civilizációnk  logikája ebből is kivagyisági versenyeket kreál, és már gimnazista korban megkezdődik a lélektelen hajsza. Ahelyett h a testiség megélése a legbensőségesebb élmény lenne, sikerült még ezt is a másokkal való folyamatos összehasonlítgatás kietlen világába taszajtanunk. Az eredmény természetesen csak újabb frusztráltság és önvádaskodás. (Akit érdekelnek a magyar tinédzserek szexualitásával kapcsolatos övönaluli részletek, íme Halász Sári szociológus egyik lesújtó írása.)

Mindez leglátványosabban a pornóiparban mutatkozik meg, ahol az elmúlt két évtized trendje egészen gyomorforgató irányba fordult. Az erőszakosság és a fizikai korlátok folyamatos tágítása sírvafakasztó rémálommá kezdte deformálni a szexualitást – amit persze nagyrészt a fiatal generációk sínylenek meg, akik minden tudásukat az internetről szerzik. Nyilván mindennek előfeltétele volt h a látszólagos szabadosság ellenére a szex alapvetően tabu maradt a nyugati kultúrában is, amitől társadalmaink rémítő szexuális frusztráltságban és elfojtásban vergődnek. Mivel a testiség megélése definíció szerint magányügy, vagyis nyíltan képviselni és kitárgyalni „kultúr ember” számára obszcenitásnak minősül (de legalábbis kényelmetlen téma), többnyire csak olyanok szeretik kendőzetlenül kiteregetni ezirányú élményeiket, akik eleve periférikusabb elemként tekintenek magukra a társadalomban. Nem túl meglepő módon a pornófilmek fájdalmasan gyakran a bűnözők erőszakosságát képviselik.

Ezen belül is roppant elgondolkodtató, hogy az online pornó – minden kapitalista porhintés ellenére az internet szabadságáról – gyakorlatilag egyetlen egy vállalatóriás birtokában van. Igaz, ez felveti a lehetőséget, h a férfiak perverz fantáziája talán nem teljesen magától alakult ennyire betegessé, és a szívük mélyén talán többségük nem is vágyna a barbár kegyetlenség állandó látványára. A szexuális vágyak piaca ugyanis nem egyszerűen totálisan kínálat alapú, hanem kifejezetten monopol piac, ahol a feltételeket a MindGeek birodalom vezetői diktálják. Mivel az online-óriás oldalait napi szinten több mint 110 millió (!) felhasználó látogatja (összehasonlításul: a BBC honlapja napi 9 millió látogatót tud felmutatni..), a profi informatikusok által üzemeltetett vállalat gyakorlatilag egyedül dönt arról h a gugli mit hoz fel ha rákeresünk a szex szóra.

Ehhez képest is rémítő fejlemény, h az amerikai pornó-ipar által iszonyatos pénzekkel támogatott Free Speech Coalition (FSC) lobbitevékenysége nyomán 2002-ben kiherélték a „virtuális gyermek-pornóra” vonatkozó 1996-os korlátozásokat (Child Pornography Prevention Act – CPPA), ami alapján 18 éven felüliek sem játszhattak volna gyerekeket hard-core jelenetekben. Bár az illegális tevékenységre buzdítás eme tiltása maximálisan jogos irányelv volt, a hírhedt bírósági döntés óta a pornó-oldalakat ellepte a TEEN-porn kategória, ahol fogszabályzós lányok pizsamában és plüsmacival a kezükben kéjelegnek idős férfiakkal a gyerekszobában. Ezzel párhuzamosan a MILF (’mothers I’d like to fuck) kategória belépési korhatára 24 évre zuhant. Mindezek következményeként a felnőtt férfilakosság mentálterében a pedofíl fantáziák mostanra totális teret nyertek, és ocsmánynál ocsmányabb gondolatok lepik el az elméjüket minden gimnazista korú lány látványától. Ha belegondolunk a tudat teremtő hatalmába, az ebből származó társadalmi károk gyakorlatilag feldolgozhatatlanok. (A helyzet súlyosságának érzékeltetéséhez íme egy másik sokkoló írás Halász Sáritól.)

---

A szex mint tudás-szociológiai vakfoltunk

Az mindenképp fogas kérdésnek tűnik h hol is van a kutya elásva – vagy miként lehetne kihantolni. Már azt is homály borítja h egyáltalán a szélsőséges szabadosságból fakadnak a problémánik, vagy éppen a testiség megélésének tabu jellegéből. A szexualitás témája kultúránkban tudás-szociológiai skizofréniától szenved, és paradox vakfoltokkal terhelt.

Egyfelől önmagában teljesen ellentmondásosnak tűnik h miközben az áltsulitól kezdve sulykoljuk az evolúció tanait a gyerekeinkbe, nemhogy nem tananyag az „állati ösztönök” megélésének művészete, de még csókolózni is kifejezetten tilos az iskolákban. Még elgondolkodtatóbb, h bár állítólag a majmoktól származunk, mégis törvénybe ütköző még felnőtteknek is meztelenül végigsétálni az utcán. Csakhogy pontosan miért is? Illetve akkor a kutyáknak mért szabad mégis? No persze Éva-kosztümben flangálni a körúton gyakorlatilag életveszélyes mozzanat lenne a sok kiéhezett siheder és perverz-tata között. Vagy ha halálos talán nem is, de energetikailag egy kész horror a sok kocsányon lógó tekintet és ránk vonatkozó undorító gondolatok nyomását kiheverni. Mégis ki vágyna egy ilyen élményre? És ha ilyet látnánk melyikünk hinné el h az illető valóban egy szabad ember; és nem inkább vmi őrjítő kisebbségi komplexust kompenzál, h végre ráfigyeljenek? Ugyanakkor azt se feledjük milyen hálásak lehetünk azért h például az orrunk lógatása a szabad levegőn teljesen legális, sőt, természetes mifelénk – miközben picit keletebbre ezért konkrétan börtön jár; nőként legalábbis. És eszerint ha egy arab nő akarná napoztatni az arcát, az is a kisebbségi érzés ékes példája lenne, és a legkevésbé a felszabadultságé? És aki azt gondolja h igenis más kontinensen is minden nőnek joga kell legyen arra h a szél belekaphasson a hajába a köztereken, mert a saját testünk felett mi rendelkezünk, az gondolja-e h itthon is minden szatírnak joga kell legyen szellőztetnie a pöcsét ha attól érzi jól magát? Hogyan tűnhet egyszerre ennyire logikusnak az analógia és ennyire megbotránkoztatónak a következtetés? Hogyan győződhetnénk meg bizonyosan arról, h a szatírok üldözése részünkről egy egészséges és természetes erkölcs imperatívusza – de a burqa viseletének előírása az afgánoknál egy betegesen prűd és embertelen vallás diktátuma?

Ha mindehhez hozzávesszük, h itthon egy szatír max börtönbüntetést kaphat, az emirátusokban meg a bíróság még azért is nyilvános megkövezésre ítél egy nőt ha az kulcsrazárt hálószobában csalja meg a férjét, az összefüggések logikája mintha elkezdene kifordulni. Hiszen éppen ezekben a szigorúbb erkölcsű országokban gyakoribb a nők tömeges megerőszakolása (és meggyilkolása), és a mi szabados kultúráinkban tűnnek picit kezelhetőbbnek a férfiak. Lehet h épp a szigorú megtorlások teszik egyre bestiálisabbá a vágyainkat? Tán éppen a tabuk szülik az erőszakot, és a magunktól és egymástól való elidegenedés az oka a sok kegyetlenségnek? Lehetséges lenne, hogy a világbékéhez nem is kellene mást tennünk, mint egy nagy levegőt venni, és koedukált öltözőket létrehozni az iskolákban? Talán nincs is hatékonyabb eszköz a terror-elhárításra, mint szexuális felvilágosító kampányokat szervezni világszerte? Vagy lehet h mostmár túl késő kiengedni a szellemet a palackból, és csak még szörnyűbb nemi-betegségek cunamiját öntenénk magunkra? Eseteleg kifejezetten fordított az összefüggések sorrendje, és az erőszak szüli a tabukat? Talán keleten a születésüktől kezdve lélektelen vademberek vannak többségben, akik egyszerűen kikényszerítik a gondoskodni igyekvő bölcs bíróságoktól a kegyetlen megtorlásokat, hogy ezzel legalább egy picit kordában tartsák a sok erőszakot?

Apokrif tudománytörténet

Szerteágazó tyúk-tojás kérdések ezek nemvitás: de azért tudományos szempontból nem tűnnek megfoghatatlannak. Alig hihető módon azonban űgytűnik mindennek akadémiai kutatása is önmagában tabunak minősül :O  Akik ilyen kérdéseket őszinte kiváncsisággal próbáltak vizsgálni az elmúlt évszázadban azok bizony eléggé pórul jártak.

A tudományos holokauszt legpusztítóbb mozzanata minden bizonnyal Wilhelm Reich esete, aki a 30-as években osztrák pszichoanalitikusként a neurózis gyógyítása kapcsán kezdett a szexuális elfojtások bénító következményeivel foglalkozni. A fasizmus tömegpszichológiája című könyvében mutatja ki először miért elválaszthatatlan lélektanilag a szexuális prüdéria a diktatúrák kialakulásától egy társadalomban. Mivel ezzel nem csak a fasiszták de a kommunisták haragját is magára vonja, Amerikába kell menekülnie, ahol tovább folytatja kutatásait a szexuális szabadság gyógyító erejéről. Ott azonban 1955-ben a tudóst a Food and Drug Administration (!) csalás vádjával (!) börtönbe záratja, és előtte az összes megtalált publikációját (6 tonna) elégetteti vele! A hitetlenkedő Wilhelm Reich, mintha az utolsó értelmes ember lenne a földgolyón, kétségbeesetten írogatja a börtönből haláláig, hogy egyáltalán nem gondolja, hogy az amerikai bíróság illetékes lenne egy tudományos eredmény helyességének a megítélésében.

Hasonlóan fájdalmas a Harry Harrow híres szőranya/drótanya majom-kísérletének tanulságait az emberi kultúrákra kiterjesztő James W. Prescott fejlődéslélektan-kutató története. Bár sikerült nemzetközi összehasonlításban is bizonyítania h a prűd erkölcsök alapján történő nevelés szerteágazóan káros társadalmi következményekkel jár (az erőszakosságtól az alkohol-függőségig), az ezt bemutató 1975-ös konferencia előadásainak anyagát a házigazda (az amerikai National Institute of Child Health and Human Development – NICHD) nem engedte kiadni. Miután elkezdte Prescott teljes személyiségét ellehetetleníteni, az NICHD először beszüntette a gyermekek bántalmazásának teljes kutatását, majd következetesen tagadni kezdte h ezzel vha is foglalkozott volna.

Szexualitásunkat olyan meglepően sötét verembe zártuk, hogy a témát először tudományosan körbejárni merészelő gondolkodók (Freud és Jung) vitáiról csak az a David Cronenberg mert filmet forgatni, akit hagyományosan az egyik legkarcosabb horrorrendezőként szokás számon tartani. A téma tabu jellegére jellemző, hogy míg Freud politikai okokból tartotta fontosnak a szex eliminálását a pszichoanalitikai kezelésekről (a még fiatal tudományt féltve a várható botrányoktól), Jung pedig magánéleti okokból (házasságát igyekszik így megmenteni), a szexualitás szépségeiben egyedül őszintén hívő Otto Gross-t már életében kiközösítik a szakmájából. Hiába hangoztatja Jung, hogy személyiség-elméletéért mennyire hálás Grossnak, az úttörő tudós nevét utólag is rendre kiszelektálják a pszichoanalízis és a pszichiátria történelmével (!) foglalkozó könyvekből. Cronenberg filmjének címe – A Dangerous Method – minderre tökéletesen utal: ha szexről van szó, az őszinte kérdések feltétele társadalmainkban mindmáig veszélyes dolog:/  

---

Akárhogyis, a férfiak agyát mostanra totálisan széjjel lyuggatta a nyálcsorgató fantáziálás. Jelentős többségük egyetlen kacér dekoltázstól bárgyú hipnózisba esik, és távirányítós marionettbábuként ugráltatható. Ugyanúgy ahogy a nők lelkét megette az irigység és féltékenység, a férfiak eszét felzabálta a túlfűtött szexualitás. Míg a nők képesek első blikkre kikaparni egymás szemét a mentáltérben, a férfiak vetkőztetni kezdik a lányokat undorító étvággyal a fejükben azonnal. Kegyetlenül tárgyiasítják a női testet (ad notam: „Kiragadta a pinámat az összefüggéseiből, háborgott még nagymama korában is.” – Harmonia Caelestis), és beteges mohósággal stírölnek folyamatosan, valós és lelki szemeikkel egyaránt. A pornó-filmek által szuggerált képekben úsznak, és barbár meggyőződésük h a nők alig várják h jól a fenekükre üssenek. Pedig a mai felnőtt-filmes világ már annyira lélektelen, hogy 3-4 évnél tovább egyetlen „színész”-nő sem bírja elviselni, akármennyit fizetnek is. Aki ezekből a test-horrorokból tanulja miként viselkedjen a nőkkel szemben az kétségbeejtően rosszhelyről veszi a mintákat.

Mégis, hiába a kéjsóvár kegyetlenség és barbár brutalitás, karmikus szempontól ez még mindig sokkal kevésbé terhes mint a nők által alkalmazott energetikai bekötés praktikája; mert nem tartalmaz semmiféle manipulációt. Ha a férfiak sokszor nem is többek kigúvadt szemű nyálcsorgatógépeknél, a szándékuk teljesen nyílt. Nyilván ettől még nem kevésbé lehangoló h a pasik mennyire disznók és alpáriak tudnak lenni, de legalább nem csapnak be senkit. Értelemszerűen a nőknek minden kéjsóvár tekintetet és gondolatot vissza kell nekik küldeni a mentáltérben – de legalább ezeket nem kell külön megtanulnia a csajoknak finomérzékeléssel levenni; hiszen pont az az egyik baja vele mindenkinek, h gyak nem lehet nem észrevenni ahogy csinálják. Ha vki randizik egy ilyen kannal, semmiképp nem szabad engednie a presszióinak, csak bátran kinevetni vagy felháborodva faképnél hagyni!

Sajnos a lányok jelentős része éppen ellenkezőleg, nagyon is enged a töpörítő frekvenciáknak, és kétségbeesetten engedelmeskedik ennek a terrornak. Sőt teljesen szembemenve saját jóérzésüknek, sokuk egymással versengve tépi le magáról a ruhákat, h „megfeleljen” a sötét kívánalmaknak. Pedig hogyan hiheti el bárki h akkor lesz boldog a párkapcsolatunk ha kellően megalázzuk magunkat a másikért?:s Ráadásul sokszor minél kevésbé találják a helyüket a leányok, annál eszeveszettebben hozzák az újabb és újabb áldozatokat a „párjukért”. Ez a cél-eszköz felosztás legsátánibb dimenziója, nem vezet máshova csak egyre kietlenebb magányba és önsanyargatásba. Pajtásnők, ne tegyetek magatokkal ilyet senki kedvéért!!

A szexualitásnak mindenképp egy lelkileg is intim eseménynek érdemes lennie. És legkevésbé a hagyományok vagy az illem miatt – hanem energetikai okokból. A testi kapcsolat lényege férfi és nő között ugyanis a két pólus közötti természetes feszültség átmeneti kiegyenlítése: az orgazmus tulajdonképpen egyfajta energetikai kisülésként értelmezhető. A felek közötti vonzódás annak függvénye h a két energia-mező mennyire hasonló rezgésszinten pulzál – mennyire alkalmasak a másik aurájában raktározódó feszültségek levezetésére. Ez persze két random ember között tipikusan aszimmetrikus, vagyis a két vágy vektora nem illeszkedik maximálisan. Valódi párok esetében ugyanakkor a felek teljesen azonos frekvencián mozognak, vagyis tökéletesen egymásba tud olvadni az energia-mezejük. Innen fakad, h valódi párok egymás gyógyítóivá válhatnak, vagyis pontosan érzékelik egymásban az idegen energiákat, és képesek ezt a másik tudatáig eljuttatni – ha valóban akarják. Mindezzel párhuzamosan, amennyiben mindketten folyamatosan dolgoznak magukon, képesek egy egymásba örvénylő fejlődési spirálon akármeddig emelkedni, anélkül h vha megunhatóvá válna számukra az együttlét.

Ebből nem következik feltétel nélkül, h a hűtlenség problémája automatikusan megszűnik igazi párok esetében, hiszen a démoni frekvenciák maguktól nem hagynak fel a kísértéssel – sőt minél többet kárt tudnak okozni potenciálisan, annál nagyobb erővel támadnak. Azt viszont igenis jelenti, h a lélek számára értelmetlenné válik a további keresés egy még jobban illeszkedő energiamező után – hiszen ilyen egyszerűen nem létezik. Vagyis ha befelé figyelünk, a saját párunk megtalálása után sokkal könnyebbé válik a kietlen sóvárgás totális felszámolása, mert még látványosabban leválaszthatóvá válik a valódi belső vágyról a kívülről belénk furakodott ördögi kaparás. Az amúgyis kielégíthetetlen étvágy lerázása pedig szabaddá tesz minket, és lelki békét hoz mindkét fél számára.

(A félreértések elkerülése végett: a megcsalás természetesen szintén elsősorban energetikai dimenzió, vagyis a mentáltérben zajló események függvénye. Egy párkapcsolat belső békéje szempontjából gyakorlatilag irreleváns, h fizikailag történik-e félrelépés – a harmonikus együttlét feltétele h mindenkiben odabent minél nagyobb lelki békesség honoljon. Ettől függetlenül persze a párkapcsolati féltékenység szintén egy idegen energia, mégpedig a legsötétebbek közül való: hiszen a másikban akkor is feszültséget kelt ha eredetileg nem volt belső indíttatása semmire. Sőt, szélsőséges esetben – mivel a valóságot a tudatunkkal teremtjük – a féltékenység frekijének táplálása magunkban képes kikényszeríteni a másik tényleges félrelépését:s  Pajtások, ezt a frekvenciát írtsuk magunkból tűzzel vassal éjjel és nappal!)

Amíg viszont nem találjuk meg a párunkat, nem árt gyűjtenünk a tapasztalatokat, hogy legyen némi összehasonlítási alapunk. Aki tartogatja magát az „igazinak” az sokkal nehezebben ismeri majd fel ha egyszer valóban belebotlik. Persze az hogy merjük bátran élvezni az életünket nem jelenti h csukott szemmel kell minden falba belerohanni. Tehát fűvel-fával henteregni sem javallott, hiszen ahogy említettem, a szexualitás energetikailag egy igen érzékeny dolog. Ahhoz ugyanis h a vágyott kisülés bekövetkezhessen, az energiamezőknek meg kell nyílniuk egymás felé. Ez azt jelenti h testi együttlét során az energia-páncélzatunk átmenetileg lehullik rólunk – vagyis tökéletesen kiszolgáltatottá válunk a másik felé. Ez pedig nem gyerekjáték, mert ilyenkor a partnerben bújkáló minden sötét szándék és rossz gondolat a csontunking hatol. Lebomlanak a belső védőgátak az aurában és a mentáltérben egyaránt, vagyis megszűnik teljes testi-lelki-szellemi immunrendszerünk. Ha a másiknak nem tiszták a szándékai és töpöríteni akar minket vagy bekötni, a legelső közösüléssel elvesztünk!

Nem véletlenül külön kategória a szexuális úton terjedő betegségek fogalma sem – még ha az orvosok képesek is materiális dajkameséket kreálni az ilyen „különleges vírusok” fertőzési mechanizmusaira, a valódi ok nem más mint a megnyíló energiamezők teljes kiszolgáltatottsága. Akivel nem vágyunk lefeküdni, azzal netegyük semmiképp!! És ha intuíciónkban és finomérzékelésünkben már nem tudnánk bízni, legalább halgassunk az orrunkra. Akinek kifejezetten kellemetlen a szaga azzal szakítsuk meg a folyamatot akkor is ha csak lassan kerül felszínre a parfümfelhő alól. Ezerszeresen jobban megéri felvállalni bmilyen kellemetlen konfliktust egy félidegennel, akármit mondjanak is majd a barátok/barinők – mintsem h beengedjünk az auránkba egy lelki ragadozót!

Pajtások!:)
Ne versenyezzünk senkivel se testileg se lelkileg – figyeljünk mindíg befelé, és söpörjünk csak a saját házunk táján! Ne dőljünk be a photoshoppolt papírfaszik és felfújt guminők “ideáljának” (blööeh!), és fejtsük le magunkról a töpörítő energiák gonosz karmait! Tanuljunk meg szeretettel és tisztelettel fordulni a saját testünk felé, és követeljük meg ezt mindenki mástól is. Kísérletezzünk bátran, de ne habzsoljunk agyatlanul – ragaszkodjunk némi intimitáshoz és a saját jóérzéseinkhez minden körülmények között! Kezeljük jóerős fenttartásokkal a pornófilmek világát, és ne engedjük csőbe szorulni a látásunkat. Írtsuk az elménkből tűzzel vassal a nyálcsorgató sóvárgás tárgyiasító képeit – valamint a féltékenység frekvenciáját egyaránt! Ha pedig neaddjisten a ‘prüdéria vs. szabadosság’ kérdésében akarnánk önálló véleményt formálni.. Nnos. Hát ezesetben ne zárjuk ki teljesen saját kulturális agymosottságunk elvi lehetőségét ;)

Borítókép:
Vissza a jövőbe I (1985) Bár főhösként Marty példaképnek van beállítva, ráadásul kifejezetten boldog párkapcsolatban ábrázolva, a tekintete teljesen kontrolálhatatlanul legelészik a csajok után egész idő alatt. Színtiszta tudatos beültetés a fiatal fiúk fejébe h a hűtlenség a normális viselkedés – démoni kultúránk jólbevált agymosási technikáinak csak egyike:(

 

---

[1] Ez alól talán egyedüli üdítő kivétel a Dove minden évtizedben felbukkanó kampánya, ahol valódi nők büszkélkednek a saját testükkel. Szinte az is meglepő h még egyáltalán találnak olyan fotó-modelleket, akik képesek valóban szeretni és felvállalni a saját igazi testüket. létezik a valódi – szinte hihetetlen h még létezik ilyen őszinteség!  (Nopersze a 8 éves lányom első reakciója a plakátra a buszmegállóban az volt h „Pfúúj!”  ..:s  –  Nyílván sokkal több ilyen valóság-kapmányra lenne szükségünk h ne tudjunk ennyire meglepődni egymás valódi látványán.)

[2] A szomorú magányhoz van köze inkább. Meg a redukcionista tudományok világképéhez, ahol semmi sem függ össze semmivel, és mindent önmagában szabad csak megfigyelnünk.

[3] Bővebben az ego hatalomátvételéről és az elidegenedésről a reneszánsz kortól kezdődően lásd Franz Kafka on AI című írásomat.