A racionalitás ördöge


Ahogy az aggodalomról szóló bejegyzésben láthattuk, jelen kultúránk gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy távol tartsuk magunktól a sátánt. Mivel ugyanis jelenleg (még.. ;) kétségbeesetten nagy hatalma van társadalmaink felett, megtanultuk következetesen azt hívni jónak ami ördögi, és azt rossznak ami a szellemvilágtól való. A szavak kiüresítésén ill. hamis feltöltésén keresztül pedig a bennünk fészkelő gonoszt nap mint nap újra magunkhoz öleljük. Az álságos „szeretet” szó mellett a második kedvenc trójai falovunk, amivel önként magunkévá tesszük a belénk férkőzött idegen energiát, a ’racionalitás’ fogalma.

A „felvilágosodás” óta tartó kultúrháború ugyanis távolról sem csak az ördögről való párbeszédet igyekszik tabuvá tenni; minden erejével próbálja eltiporni a lélek egész birodalmát. A központi kontroll térnyerését szolgáló kíméletlen propaganda így következetesen próbálja jelentékteleníteni a szív kommunikációs csatornáit, és nevetségessé tenni az intuíciók és a megérzések hangjait.

Ezzel szemben természetesen piedesztálra kerül az ész. A tudományos forradalom nyomán lejárató kampány indul a vallásos gondolkodással szemben, ami a hit fogalmát kilúgozza az ’erős vár’ képéről a gyermeki naivitáséra. Az elme diadalát hirdetve gátlástalanul felértékelődik kultúránkban az érvek és magyarázatok jelentősége, a bizonyítások és cáfolatok ereje. Vagyis az igazság fogalma teljesen összekeveredik az igazolás képességével, pedig a kettőnek éppenhogy semmi köze egymáshoz. Ami igaz, az megáll magában: hiszen tiszta és egyszerű. ’Alátámasztani’ csak a féligazságokat és hazugságokat szükséges: azok ugyanis összeomlanak maguk alatt ha nincsenek aládúcolva.


Az anyagba ragadt tudósok társadalmaiban gyakorlatilag csak az létezik ami mérhető és kiszámítható. Ostorcsapásaik alatt betiltásra került a létezés értelmének keresése, sőt iskolai tananyagaink következetesen a lélek tagadását sulykolják: hiszen csak azt tekintjük magyarázatnak, amiben ez az együttható nem szerepel. Még a „lélektan” nevü diszciplína is hiába kezdte annó azzal a kutatásait h miként lehet vkinek egyszerre angyali és ördögi „személyisége”; barbár érzéketlenségével az energiamezőkre teljesen belesüppedt a matéria mocsarába, és önmagát arcul köpve mostanra ’kognitív pszichológia’ néven igyekszik mindannyiunkat számítógépnek láttatni. Ezzel párhuzamosan az agykutatók primitív kémiai folyamatok kupacaként tekintenek ránk, és újabban dölyfös meggyőződésük kezd lenni h neurológiailag „bebizonyították”: a szabad akarat egyszerűen nem is létezik.

Az évszázadok óta pusztító propaganda következtében társadalmi szinten süketté lettünk szívünk hangjára, és a finomérzékelésünk egészen kétségbeejtően eltompult. Már nem csak az tűnik reménytelennek mindannyiunk számára, h hogyan olvassunk a mentál-térből, miként érzékeljük egymás energiamezejét, vagy h emlékezzünk saját korábbi életeinkre. Az elménk rémuralma többségünkben annyira leárnyékolta a belső iránytűt, hogy még azt sem tudjuk felfedni magunk előtt mi ezen konkrét leszületésünkben az életfeladatunk: miért jöttünk ide, mit szeretünk igazán csinálni, mihez van minden képesítés nélkül is érzékünk és tehetségünk. Még ha különlegesen jól fülelünk is, ált. csak hobbiként tudunk gondolni az életfeladatunkra, amire szégyelljük „pazarolni” az időnket, és legkorábban nyugdíjas éveinkre merjük betervezni h nekikezdünk..

A létfelejtésnek ezen a feneketlen mélységén szinte nem is érzékeljük többé lelkünk sóhajait és intelmeit. Mindennapi interakcióinkban minden figyelmünket leköti a másik szájából szivárgó szavak erdeje, és képtelenek vagyunk a mögöttes szándékok letapogatására. Egyetlen felfele görbített ajakkonstelláció vagy „szívesen” hangsor is sokszor elég arra h vki teljesen elfedje előlünk a leggonoszabb rosszindulatát – ami így ellenállás nélkül csapódik bele az energiamezőnkbe. Persze szavaink sem nagyon vannak már mindezen élményekre, hiszen a fekete-mágiát taglaló szókincsünket az ördögi ateizmus „babona” néven megbélyegezte és likvidálta. Népmesékben ugyan még találkozhatunk az alapfogalmakkal: szemmel verni, rontást hozni, megátkozni, ráolvasni, káromolni..  de az „ép ész” nevében bárhonnan kinézik az embert ha érvelni próbálnánk ezek jelentőségével kapcsolatban.


Mindez nagyban nehezíti h tudatosítsuk mi folyik bennünk valójában. Ha érzünk is néha valami rezdülést, szorítást, fojtást vagy belső vívódást – ezt nincs sok esélyünk megfogalmazni, még magunk számára sem. Így hát jobbhíján legyintünk; sokszor még egészen megható spirituális élményeink esetében is. És ha egy költő mégis nyakon csípi amint lelkét épp marni kezdi egy cigányátok, rögtön otteremnek a pszichológusok ’demisztifikálni’ és ’naturalizálni’ a ’jelenséget’.

Igen figyelemre méltó a Nolan-testvérek heroikus vállalkozása az Interstellar-ral, hogy vmiképp ellenpontozzák a racionalitás ezen kulturális hegemónáját. Miközben az egész film egy őszinte főhajtás a tudományosság módszere és eredményei előtt, a haldokló földgolyó megmentéséért küzdő főhősök a központi döntésnél (melyik bolygóra menekítsék a túlélőket) váratlanul a szerelem erejéről kezdenek vitatkozni. Bár első zavarában még majdnem letagadja, Brand végül felvállalva legbelsőbb érzéseinek jelentőségét, elképesztő monológjában gyönyörűen érvel (!) az érzelmek felsőbbrendűsége mellett az ésszel szemben. És – vigyázat, spoiler!! – természetesen őt igazolják végül a fejlemények. (Ezzel párhuzamosan a film címe is allegorikusan értendő: éppenséggel nem a csillagok, hanem az emberek közötti kapcsolat kutatására utal;)

Maybe we’ve spent too long trying to figure all this out with theory


Mindezzel együtt természetesen az elménkre nagyon is szükségünk van. Elengedhetetlen már a napi teendőink összehangolásához, és a különféle élményeink rendszerezéséhez is. Emellett számtalan konkrét munkakör elvégzéséhez is fontos: hisz nem lehet pl. házat építeni minden számítás nélkül. De ezenközben nagyon fontos, hogy csak a saját helyét megillető helyen alkalmazzuk, és ne engedjük át neki a gyeplőt teljesen.

A valóságban ugyanis mindent ésszel akarunk megoldani, és leggyakrabban a racionalitást – talán mondani sem kell.. – kifejezetten a bennünk dolgozó félelem elleplezésére (magunkhoz ölelésére) használjuk. Amint vhogy sikerül megszólalnia a szívünknek, mire is vágyna igazán, azonnal ellenérvek garmadája tör fel az elménkből, és kíméletlen logikával kezdődik a darálás, hogy miért nem szabad azt akarnunk, mért nincsen semmi értelme, mért időfecsérlés és pénzpazarlás, és mennyi “fontosabb” és “ésszerűbb” feladatunk lenne helyette.

De meg kell tanulnunk megkülönböztetni ezt a két hangot magunkban. Hiszen a lélek hangneme egy lágy és halk suttogás, a jelenből táplálkozva tiszta szándékokkal és vágyakkal áthatottan; egyértelműen. A tespedő egó ezzel szemben folyamatosan zakatolva sorolja  a racionális érveket, és felváltva a múltba és a jövőbe feledkezve karattyol mit hogyan kellett volna, kalkulál hogy mi az ami „jár” nekünk, és mit miért nem is érdemes megpróbálnunk eleve. Ha odafigyelünk könnyű felismerni ezt a kerepelést odabenn – és akkor már tudhatjuk is h nem szabad odafigyelnünk rá.



Pajtások! Ne engedjük hogy az elménk átvegye a hatalmat életünk irányításában! Bízzunk a megérzéseinkben és a belső hangokban – a legkevésbé sem baj ha nem tudjuk megmagyarázni mért épp azt súgják amit. Ne engedjünk se a kultúránk pressziójának, se saját félelmeinknek! Egyszerűen csak cselekedjünk a szívünk saját szándékai szerint. Sokkal célravezetőbb, semmi kétség!:)







Felhasznált média:

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s