Mivel az ördögi lustálkodás célja eltéríteni minket az életfeladatainktól, spirituális szempontból minden restségnek minősül, ami hátráltat a lélekmunkálatokban. Akkor is ha ez kívülről aktív jelenlétnek tűnik! Ha átlátjuk ennek logikáját, könnyen felismerhetővé válik számunkra a sátán; bújjék akár ezerféle gúnyába.
Ebben az értelemben tehát lustaságnak mondható, amikor szomorúak vagyunk vagy sopánkodunk. Ha elmúlt dolgokon rágódunk és felhánytorgatjuk a régi sérelmeket, legyen az saját vagy másé: csak belesüppedünk a letűnt idők halott mocsarába. Másnak panaszkodni duplán káros időtöltés, hisz a múlton közösen sem lehet változtatni. Szintén abszolút pocsékba megy amikor bűntudatot táplálunk magunkba, vagy hagyjuk h ’furdaljon a lelkiismeret’: mindez ugyanis teljesen lebénít, és ellehetetleníti hogy végre túllépjünk önmagunkon.
(Pedig milyen pontos a magyar megjelölés! Valóban ’megfúrja’ lelkünk megismerésére tett erőfeszítéseinket ha ’a már megtörtént’ köti gúzsba figyelmünk. De hiába csöpög a sötétségtől, mi megtanultuk erkölcsösnek látni az önvádaskodást. Igaz saját himnuszunk eléneklése is felér egy fekete misével..)
Hasonlóképp restség az is, amikor mások életével foglalkozunk, és helyettük akarjuk megoldani a problémáikat. Akár fejben, akár szóban, akár tettben. Külön megkeresés hiányában még egymás orrára sem kéne kötnünk a véleményünket. Pletykálkodni viszont kifejezetten boszorkányság: ha firtatunk és nyomozunk, ha pocskondiázunk és becsmérelünk, ha okoskodunk vagy beleszólunk.. – ezzel mind az ördögöt szolgáljuk. Mindenkinek a saját háza táján kell söprögetnie: hiszen mindenki kizárólag a saját életfeladata segítéséért van itt.
(Ráadásul ha neaddjisten valóban megoldjuk egy embertársunk problémáját, azzal nem csak a mi időnket fecséreltük el, de az övét is. Hiszen elvettük tőle a személyes tanulás lehetőségét – vagyis a szellemvilág kénytelen újból előteremteni az adott feladatot számára, hogy lehetősége támadjon a fejlődésre.)
Szintén lustaságnak minősül, amikor haragot vagy bosszút forralunk, és magunk akarunk igazságot szolgáltatni mások tettei nyomán. Mindez ugyanis egyedül a szellemvilág feladata. Cselekedeteink és gondolataink elkerülhetetlenül elnyerik méltó jutalmukat vagy büntetésüket; a karmikus törvények szerint. De nekünk embereknek nem feladatunk ebbe beleszólni, sem dühöngeni felette – van bőven mit dolgoznunk a saját életünkön. Főleg mivel többségünk számára már az is nagy kihívás, hogy valahogy összerakjuk: miképp vannak összefüggésben a minket ért „tragédiák” (vagy szerencsék) a saját tetteinkkel vagy szándékainkkal.
(Ezt persze nehezíti h még a valódi lélekmunkások közt is, sokaknak egyáltalán nem tűnik fel, amikor mások rossz energiáit beengedik a saját terükbe. A szomorú következményekért utána hiába okolják magukat – teljesen hamis önvádakhoz koholnak bizonyítékokat☹ Pajtások, soha ne haragudjatok magatokra sokáig! Felháborodhatunk jogosan saját tetteink és gondolataink felett, de ebből erőt kell tudnunk meríteni, hogy a levonható tanulságok fényében mihamarabb elkezdjük másképp csinálni a dolgainkat.)
Hasonlóképp ördögi restségnek tekintendő minden irigység, hiszen sikereink kizárólag saját magunk testi és lelki munkájának eredménye. Ha mások érdemeire fáj a fogunk, azzal elvitatjuk tőlük erőfeszítéseik létjogosultságát – és eltereljük figyelmünk a számunkra kiszabott munkálatokról. Irigységre csak az képes, akinek szűk agya nem tudja felfogni mennyi erőfeszítésbe kerül valódi eredményeket elérni egy adott inkarnációban.
Ugyan így restség amikor féltékenységet táplálunk valaki irányában. Ezzel is tagadjuk a szellemvilág törvényeinek igazságosságát, és érdemtelenül ácsingózunk mások őszinte verejtékkel kiérdemelt javaira.
Lustaság önmagában a sóvárgás, mert eltereli figyelmünk a közvetlenül előttünk álló feladatról. De méginkább, ha akaratunkkal kezdjük befolyásolni a dolgok természetes folyását: ha mesterségesen (pl. ráolvasásokkal, pressziókkal, energetikai kötésekkel..) akarjuk „programozni” az életek haladási irányát. Ahogy a kapzsiság is színtiszta sötétség és hatalomvágy.
Általában sötét restség minden olyan manipulatív szándék, amivel felülírjuk a lélek jelenében feltárulkozó érzeteket, és a pillanat erejét semmibe véve a jövőbe vetítjük céljainkat. A cél nem szentesítheti az eszközt: de az eszköz bemocskolhatja a célt.
Vagyis – végtére – a legördögibb lustaság, ami a feketeség magja: a FÉLELEM. A jövőn való aggódás és a szorongás nem egyszerűen rossz irányba tereli a lélek erőfeszítéseit, de teljesen megfojtja az élet játékosságát. Ráadásul a tudat, saját hatalmánál fogva, megtestesíti félelmeit. És aki annyira meghasonlott, hogy képes aggódni saját gyermekéért, párjáért, barátjáért.. – az bizony rászabadítja szeretteire (?!) sötét látomásait.
…
Fontos lenne látnunk, hogy mindezen gonosz érzelmek valójában nem hozzánk tartoznak. Mind idegen energiák, amik – ha nem vagyunk elég tudatos lélekmunkások – könnyedén a bőrünkbe bújnak. Pedig elvileg könnyű lenne kiszúrnunk őket. Hiszen a saját lelkünk hangneme egy lágy és halk suttogás, tiszta szándékokkal és vágyakkal áthatottan; örömenergiában lubickolva. Ezzel szemben a karattyoló hangok, amik a múlttal vagy a jövővel foglalatoskodnak, amik másokkal kapcsolatosan zakatolnak, vagy amik a passzivitás melletti érveket darálják: mind ördögi eredetűek.
Pajtások, ezeket meg kell tanulnunk kifüstölni az energiamezőnkből – kivétel nélkül!!
Felhasznált média:
- Witch King of Angmar; Lord of the Rings – The Return of the King (2003)
- Sméagol a gyűrű miatt megöli Déagolt; Lord of the Rings – The Return of the King (2003)
- Pletyka (2009) Rendező Kungl György Mátyás; vers Weöres Sándor; zene Muszty Bea – Dobay András
Szárbaszökkentő 