Az előző bejegyzésben az öngyógyítás elméleti alapjait igyekeztem sorbavenni (a visszaküldések kozmológiáját ha úgyvesszük – a MIÉRT?-eket), most a gyakorlati oldalát fejtem ki picit bővebben (a HOGYAN?-t).
Tömören összefoglalva az eddigieket:
- Az energiamezőnk magától semmi fájdalmat vagy lelki nehézséget nem generál (sem a gondviselés természetesen), tehát:
- Minden betegség vagy lelkibaj kívülről indított energetikai támadás következménye
- Az energiamezőnkbe semmi nem tud bejönni aminek nem adunk engedélyt
- A testünk jelzései mindíg a lelkimunka hiányára utalnak
- Aki megérti mit jelent az elméjét tisztán tartani azzal semmi baj nem történhet
Bár az elménk teljes kiprogramozása az összes elmevírus alól így a korszakváltás sűrűjében még jellemzően nagyon kemény évek munkáját igényli (hiszen többnyire soktucat leszületésen keresztül tenyésztett vírusállományokról van szó), és az elménk tisztán tartása természetesen utána is folyamatos takarítást igényel, a frissen bejövő – illetve bejönni próbáló – energetikai támadások alapvetően instant kezelhetők. Ennek módszere az ún. visszaküldés, ami valamilyen verziója az alábbi gyökér-mondatnak, kimondva vagy magunkban:
Távozzon belőlem ezésez,
menjen vissza arra aki küldte,
az összes következményével együtt.
A megbocsátás fekete dogmája
Igenám, csakhogy ennek a mondatnak az őszinte kimondásához (ha magunkban mondjuk akkor is) elég komoly pszichológiai gátja, hogy legalább kétezer éve a spirituális álvalóság homálya borul a társadalmainkra, ami a legfőbb erkölcsi jónak a megbocsátást tűzte zászlajára, illetve a “szeressük egymást gyerekek” fekete dogmáját erőlteti. Ezért az ún. jóérzésű emberek többsége a benne lévő elmevírusok miatt lelkiismeretfurdalást érez ha a visszaküldésre kerülne a sor, és úgy képzeli azzal gonoszságot művel, ha a benne lévő szigonyokat vissza-lövi magából az eredeti küldőre. Márpedig ő igazán nem akar senkinek sem ártani, csak szeretne meggyógyulni.
Ez fatális félreértés.
Eleve, maga a lelkiismeret-furdalás szavunk etimológiájában már utal rá, hogy ez az érzés szükségszerűen hazug: hiszen megfúrja a saját lelkünk ismeretét. Ergo aki ilyet érez az becsapja magát. Maga a lelkiismeretfurdalás is egy program tehát, az önostorozás, a bűntudat és szégyenérzet idegen frekvenciáihoz hasonlóan – ezt érdemes tudatosítani.
Picit messzebbről szemlélve azonnal érthetővé is válik hogy mi ez a tévedés: hiszen a megbocsátás kultúráját nyilvánvalóan a gonosztevők találták ki, és csak ők járnak jól vele – mindenki más szív. És még az áldozatnak kötelező jó pofát vágni ahhoz ahogy ellenében garázdálkodnak? Milyen agyalágyult hozzáállás ez – és miért engedtük valaha hogy ez váltsa fel az igazságosság helyét? Ennek an anti-logikának a levetkőzése mindenképp előfeltétele az új korszak eljövetelének.
Ahhoz hogy békében egymás mellett lehessen élni, és valódi együttműködésről lehessen szó az emberek között, elengedhetetlen hogy mindenki vállalja a felelősséget minden szemétségért amit elkövet. Akinek azonnal megbocsátjuk hogy mondjuk sáros cipővel átgyalogol a szobánkon, annak semmi oka nem lesz ezt legközelebb máshogy csinálni. Ha neki kell feltörölnie maga után, garantáltan jobban végiggondolja tettei potenciális következményeit mielőtt legközelebb belépne. Aki megteremt egy rossz gondolatot, annak kell elbánnia vele – és nem másokra ráterhelni. (Ráadásul ha a környezet mosolyogva benyeli az átkait csak még jobban el fog távolodni a saját lelkétől. Igenis jót teszünk azzal akire visszaküldjük a szemétségeit – ha nála nem is abban a percben jelentkeznek az előnyök.)
Haragot meg bosszút táplálni persze ugyan akkora hülyeség. Ilyesmibe egyszerűen nem érdemes érzelmeket keverni – viszont a felelősséget mindenkinek magának kell vállalnia tettei következményeiért.
A visszaküldések logikája a vektortérben
Nagyon sok emberrel találkoztam, akinek meggyőződése, hogy ő majd inkább a világűrbe küldi vissza a benne lévő rosszkedvet vagy betegséget hogy “ne ártson”, de ez mindenképp hülyeség. Vagy azt jelenti hogy önként magához öleli a ráküldött átkokat aminek létrehozásáért mások felelősekk – vagy maga is további károkat okoz a környezetében a terjesztéssel. Ha fizikai dimenzióban nézzük, ezt könnyű belátni: ha a postaládánkba kéretlenül érkezik egy veszélyes hulladék, akkor miért akarnánk azt betenni a saját spájzunkba a ‘megbocsátás’ ürügyével? És aki inkább becsúsztatja valamelyik szomszédja postaládájába nem hiheti hogy ezzel nem tetézi a bajt. Egyetlen triviálisan jó megoldás létezik: visszaküldeni a feladónak.
Ugyan ez a logika érvényesül a szavak szintjén vagy a mentáltérben – és általában a valóság minden dimenziójában. A legegyszerűbb – és amúgy a modern kozmológia frekvenciaterével teljesen egybevágó – értelmezés, ha a világot egy vektortérnek tekintjük. Hiszen nem csak az anyag és a gondolat, de minden mondat vagy cselekedet is értelmezhető frekvenciálisan. És innen nézve teljesen egyértelmű, hogy minden nem óhajtott vektort – minden rossz szándékot és minden verbális támadást – egyedül úgy lehet közömbösíteni, ha egy vele ellentétes irányú és azonos nagyságú vektort hozzáadunk. Csak így lesz a kettő eredője nulla.
Mivel a frekvenciális tisztítás az emberi létezés és az energetikai egyensúly egyik legalapvetőbb törvénye, nagyon is logikus, hogy erre leszületésekor még minden lélek pontosan emlékszik, és ösztönösen alkalmazza is. Bölcsődében és óvodában minden (lélekszintes) gyerek tökéletesen tisztában van vele, hogy saját energiamezeje épségének megőrzése érdekében minden ráküldést azonnal vissza kell küldenie a társainak, és semelyiket sem kell tanítani hogy reflexből lereagálja az összes őt ért támadást: “Az a hülye aki mondja”.
Nevelni éppen azt szokták a feketemágusok hogy ilyet mondani “nem illik” és hogy ez “dedós”. Ehhez sokszor nem kellenek felnőttek amúgy, a kiközösítés és összeesküvés félelemgenerátorai mindenhol felütik a fejüket, és a túlerővel könnyedén leszoktatják az ösztönös önvédelemről a védekezni próbálókat. Pedig az az “illetlen”, aki meg akarja mondani másnak, hogy hogyan “kell” viselkednie. És egyébként is: az a dedós aki mondja!:)
Mindezzel kapcsolatban még fontos megemlíteni, hogy a sikeres visszaküldéshez a legkevésbé sem kell tudni, hogy ki vagy kik küldték ránk. Sőt, az ezen való gondolkodás tipikusan alaptalan feltételezések és súlyos rágalmazások melegágya – amivel éppen hogy növeljük a karmánkat. Bőségesen elég annak tudatosítása, hogy minden ami rossz az kívülről furakodott be az energiamezőnkbe: úgyhogy ugyanott mennjen ki, oda vissza ahonnan küldték. (Nyilván van amit sokhelyről küldenek, ezért lehet értelme eleve többesszámban megfogalmazni a visszaküldést: menjen vissza azokra akik küldték.)
Időbeliség
A visszaküldés ereje nyilván függ attól mennyire mélyről küldjük (ami korrelál azzal mekkora tapasztalatunk van arról hogy ez milyen hihetetlen hatékonyan fordít vissza dolgokat – vagyis mint a hitet általában: gyakorolni kell), és attól is mennyire gyorsak a reakcióink. Amivel már évtizedek óta szenvedünk (esetleg korábbi leszületések óta) azt bizony általában sok éven át kell küldözgetni visszafele amíg valódi mély-tisztulás az eredménye. (Részben ezért is ment ki a divatból, mert az emberek mindenre azonnali megoldást akarnak, nembaj ha 10 másik problémát generál a “megoldás”. De hát aki egy fél életen át nem végzett lelkimunkát, annak viselnie kell a következményeit – viszont ha ezt az utat választja a gyógyuláshoz nem növeli a karmáját, ami elég lelkesítő azért önmagában;) Ha ugyanakkor sikerül ráérezni a “nulladik pontra”, amikor éppen becsapódik egy támadás, azt abban a pillanatban semmissé lehet tenni – akár a tankönyvi fizikát/kémiát/biológiát meghazudtoló módokon.
Mitöbb, lehet már az előszelét megérezni egy vektornak, ami pl betegségek esetén tipikusan mindenkinél működik – vagy akár nyilvános szereplés előtt. Ilyenkor az “úgyérzem meg fogok betegedni” (vagy “már megint rémesen izgulok”) önráolvasás helyett javasolt a “Távozzon belőlem minden ami belém akar jönni” verziót alkalmazni hogy ki se alakuljon a baj. Különben ugyanis az is önráolvasássá válik ha elhisszük h már bent van a freki amíg még nincs – és ezzel mi rántjuk be. Ennél is hatékonyabb ha explicit előre küldünk vissza, és egy esemény kialakulása előtt elkezdjük tisztítani a teret: távozzon minden hátráltató erő amit erre a nyaralásra küldeni akarnak és menjen vissza azokra akik küldik.
Ezzel együtt a fordított állítás ugyan ilyen fontos: sosem késő valamit visszaküldeni. Sőt sosem csökken a fontosságából. A vektor az vektor – ha belénk fúródott ki kell venni. Ha tavaly, ha gyerekkorunkban, ha előző leszületéskor; menjen csak szépen vissza oda ahonnan jött.
A verbális visszaküldések alapszabályai
Energetikai szigonyt számtalan modalitásban lehet kapni, és az igazán hatékony visszaküldés mindig az eredeti vektor saját modalitásában található. Tehát akit írásban töpörítenek annak írásban kell visszaküldenie, aki szóban rágalmaz annak szóban, akit mentáltérben annak mentáltérben. Az írásbeli (sms) és a szóbeli lövegek semlegesítésére ugyan azok a szabályok vonatkoznak – csak írásban sokkal több idő szokott lenni a legfrappánsabb válasz kigondolására. Mindkettő nagyon izgalmas kihívása, hogy itt az energetikai vektort egyszerre több dimenzióban lehet nullázni, tehát a jelentés mellett – haladóknak – az energetikát (~hangnemet) is.
Mondat szintű verbális ráküldések hatékony semlegesítéséhez tehát a minimum feltétel a küldött mondat szavankénti visszaforgatása, értelemszerűen az alany megcserélésével, azonbelül minél tömörebben – ahogyan a bölcs óvodások. (Ez túl a vektoriális megközelítésen szimpla praktikum: a támadó érdeke a beszélgetést elterelni magáról. Egy defenzív mondat – “Nem én ettem meg” – túl sok magas labdát ad: “Bizonyítsd be” “Mit ettél helyette?” “Akkor mondd meg kivolt”.) A következő szint az ha az energetikára is figyelünk, tehát például felszólítást kérdéssel ütünk ki. A legfelső szint természetesen már úgy porlasztja a feketemágiát, hogy valami kis humort is csempész a válaszába.
Pár szimpla példa:
Szégyeld magad. → Mért akarod h mások rosszul érezzék magukat?
Túl keveset eszel. → Miért akarsz felhízlalni?
Túl sokat eszel. → Mit irígykedsz?
Burkolt átkok kultúrája
Picit komplikálja a dolgot, hogy a sok évszázados homály miatt a ráküldések nagy részét kedvességként és figyelmességként tartja számon a kultúránk, és ezért számtalan komoly átkot egyáltalán nem tekintünk annak ami. Az egyik legveszélyesebb a “szeretet” nevében elkövetett aggódás, amivel az illető tudatosan hozza be a veszélyt az életünkbe. Ezeket ha lehet még keményebben kell visszaküldeni.
Vigyázz magadra! → Mit fenyegetsz?
Nehogy bajod essen! → Mit tervezel tenni ellenem?
Lehet mosolyogva és viccesen ha úgy véljük hogy a másik nem valódi gonoszságból mondja – de ha már elhangzott ki kell tisztítanunk a térből és semlegesíteni a kirepült tőröket.
A másik alapvető félreértés a dícséret kultusza, amit abszolút figyelmességként és kedvességként szokás befogadni, pedig nem csupán a hála-energia kicsikarására alkalmazzák tudatos manipulációként, de végtelenül gyakran a rejtett irígység és káröröm kibukása is. Hiszen akinek nincs rossz szándéka az nem nagyon foglalkozik másokkal – így hát minden esetben érdemes képviselnünk, hogy söpörjön mindenki szépen csak a saját portáján.
Milyen szép a ruhád → Le akarod nyúlni? Nem fogod megkapni.
Milyen jó kocsid van → Miért a tied nem jó? Sajnálom.
Annak eldöntésére, hogy a másikban mennyi volt a rossz szándék – persze nem a lelkében, hanem a programokban amiket futtat az elméjében – tökéletesen egyértelmű visszacsatolás, hogy az ilyen visszaküldésekre mennyire sértődik meg. Akiben semmi rossz szándék nem volt az ugyanis elneveti magát az ilyen válaszokra. A megsértődés semmi más, mint az elmevírusok védekezőtechnikája. Minél egyértelműbben buktatunk le egy agyparazitát, annál harsányabb a megsértődés a gazdatest arcán. Vagyis minden alkalommal amikor valaki megsértődik a szavainkra van okunk az örömre: sikerült megakadályoznunk valamelyik benne futó program támadását.
Jedi karddal a mentáltérben
Bár a verbális küldéseket is minden esetben kíséri a másik tudatában megformált negatív szándék, nagyon sok esetben egyáltalán nincsen szavak szintjén lenyomata a felénk küldött szigonyoknak. Ha előttünk van a másik esetenként látható az arcmimikáján egy átsuhanó mikromimika, esetleg “intuitíve” megérezzük a másik hátsó szándékait, rengetegszer azonban egyáltalán nem vagyunk egy térben azzal aki éppen küld ránk, és csak annyit érzékelünk mondjuk hogy egyszercsak elmúlt a jókedvünk, elborít az álmosság, kiesik a kezünkből a szerszám, vagy felkapjuk a vizet valami csekélységen.
Amennyiben sikerül azonosítani hogy mi történik (idegesek leszünk) már lehet is visszaküldeni: “Nem adtam rá engedélyt, húzzon ki ez belőlem abba aki szülte!” Itt is igaz a fenti megállapítás, ha sikerül azonnal érzékelnünk amint pilledünk azonnal vissza is lehet térni. Amikor azt vesszük észre hogy jesszus már vagy 1 órája nincs jó kedvem akkor a visszaküldést is tovább kell folytatni míg teljesen visszakerülünk a középpontunkba. De van hogy azt sem tudjuk mi a bajunk, vagy annyi bajunk van egyszerre hogy nehéz végigvenni, ilyenkor érdemes a joker verziót használni: “Távozzon belőlem minden ami nem hozzám tartozik, menjen vissza azokra akik küldték, a következményekkel együtt”, vagy “Menjen vissza minden amit belémraktak arra aki tolta.”
Nehéz lenne túlbecsülni, hogy az emberek fejében mennyi irígység és harag és tompaság lakozik, fájdalmasan gyakran a tudatos szint alatt: és ezek mind megteszik a hatásukat a környezetükre. Ebből adódóan energetikai támadások szinte bmikor érhetnek minket, bizonyos helyszíneken járkálva pedig extrán – különösen ahol sok ember megfordul. Túl a plázák és általában a nagyvárosok forgalmas terein kiemelten terhelt közegek a kórházak, ahol a feketemágusok elitserege garázdálkodik. Mivel az emberi energiamezőbe legkönnyebben a lábon keresztül jutnak be az idegen frekvenciák, ilyen helyeken zárt cipő viselése fokozottan ajánlott. Igaz, általában a teljes ruházat is tud energetikai páncélként szolgálni – minél erősebb anyagból készült, és minél újabb annál inkább. Hasonlóképp energetikai pánzélzatot jelenthet a saját autó – és legfőképpen minden természetes eredetű kristály amit magunkkal hordunk.
Az idegen frekvenciák fizikai kezelése
A ráküldéseknek egy kiemelt esete, amikor becsapódásuk fizikai sérülést okoz, a megbotlástól kezdve a fejbeütésen át, egészen a vérző sebig. Ezeknél ugyanúgy működik a visszaküldés, minél gyorsabb a reakciónk annál inkább. Mivel ugyanakkor itt egyértelmű hogy az adott vektor hol csapódott be a testünkbe, ilyenkor van lehetőség az energiamező sérülését lokálisan is kezelni. A három legfontosabb módszer itt a lesöprés, a fújás, és a hidegvíz. A lesöprést kézzel szokás, párszor egymás után mintha fűrészport akarnánk eltávolítani egy szövetről – ízlés szerint vizualizálva ahogy a kiálló energetika tüskéket lesöpörjük. A fújást úgy érdemes ahogy az anyukák csomószor ösztönösen teszik gyerekeikkel például egy szunyogcsípésnél: lágyan csücsörített szájjal, lassú hűvös szelet generálva. A hideg víz pedig megint csak a nagymamák ősi receptje: csap alá tartva, 1-2 percig akár, engedve hogy az adott felület alatt is “kihűljön” picit a seb. Ezeket lehet egyszerre (najó – egymás után;) is alkalmazni – segítségükkel nemcsak a fájdalom tüntethető el szinte azonnal, de akár a vérzés is teljesen megszüntethető még komolyabb vágásoknál is, és természetesen a teljes gyógyulás is töredék ideig tart, jellemzően hegmentes eredménnyel. Nyilván amíg érezzük/látjuk a sérülést, lehet folyamatosan újra és újra visszaküldeni és söpörni..
Mindezen technikák amúgy alkalmazhatók az általános energetikai tisztításhoz is, tehát hazatérve érdemes lesöpörni a cipőtalpat egy törlőkendővel, lesöpörni teljes testünket a kezünkkel (esetleg párunkat kérve a hátunk lesöpréséhez), és természetesen erősen javallott a zuhanyzást is hidegvízzel kezdeni hogy a pórusokat azonnal bezárva minden kifelé távozzon rólunk. (Nem kell a leghidegebb fokozattal, a lényeg h a pórusokat összezárjuk). Kevés ember van aki ezeknek a hatásából semmit nem érez ha figyel rá – már ha csak 10 másodpercet rászánunk, hogy tenyerünkkel lesöpörjük a testünk/ruhánk, azonnal érezhető egy kis könnyebbség és frissülés. Engedjük meg magunknak minél többször – megérdemeljük!
Hasonlóan érdemes amúgy az otthon takarítását is energetikailag végezni, tehát nem feltétlenül csak a már csomóba állt porpumákat porszívózni, de pl a falakat is időnként lesöpörni egy domestosos kendővel. Ahogy a kocsink energetikai védelmét is sokban növeli, ha hetente végigmegyünk rajta egy nagynyomású pisztollyal – nem kell a mosószer feltétlenül, a lényeg a rárakódott idegen frekvenciák letörése a karosszériáról.
Kristályok
Bár bizonyos értelemben egészen másik téma, és máshelyütt lehet olvasni róluk bőviben, mégis szorosan idetatozik, hogy aki valóban gyógyulni szeretne, akár testileg, akár lelkileg: a kristályok túlbecsülhetetlen segítséget tudnak adni. Karkötőként, marokkőként, a zsebben, a polcon, a párna alatt, bárhogy – a szellemvilág fizikai kivetülései, legszentebb segítők. Bizonyos értelemben automatikus visszaküldést biztosítanak – persze csak a saját területükön. Adott frekvenciákat kioltanak, másokat erősítenek; saját kristályszerkezetüknek megfelelően. Nagyvonalakban a csakrák szivárványszínei szerint működnek, bár mindegyik teljesen egyedi. (A feketék (turmalin, obszidián) kifejezetten a feketemágia ellen ható védőkövek, a “fehérek” (hegyikristály) tudják a legtöbb frekvenciát kezelni egyszerre.)
A hamisítványok persze semmit nem érnek, szintetikusan nem lehet természetes frekvenciákat előállítani: a mesterséges szaporítás minden téren csőd. Viszont a valódi kristályok már a boltban tudnak szólni hogy rájuk van szükségünk, ahogy kedvesen megcsillantják magukat. És igyekeznek kommunikálni utána is ahogy tőlük telik: kiesnek, elgurulnak, megcsípnek, simogatnak, sugároznak meleget és miegymást – mikor hogyan. Tiszta vízzel tisztítani őket is érdemes, ha túlhasználtuk pihentetni kell. Ha erejükön felüli támadást védenek ki eltörnek – köszönjük meg nekik. Temetni földbe vagy vízmélyére.
Kitartás és csüggedetlenség
A visszaküldések hatásossága sokáig fejleszthető. Természetesen ezek ereje is elsősorban a hozzáállásunkon múlik: az üres szavak nem jutnak messzire. Ahogy az évek során egyre mélyebb tapasztalatunk van arról milyen varázslatos hatékonysággal bírnak, esetleg kialakulnak egyéni módszerek, hogyan és “honnan” küldjük, egyre mélyebb magabiztossággal formáljuk a szavakat is, kint vagy odabent. A hittel párhuzamosan pedig nő bennünk az elvárás is hogy látni fogjuk az eredményt: vagyis a hitet felváltja a tudás.
Hogy mennyi mindenre alkalmazzuk ezt a csodafegyverünket az csupán éberségünk függvénye: lehet visszaküldeni nem kívánt tekinteteket, pénzügyi blokkot, bevásárlásnál a sort vagy minket veszélyeztető agresszív vezetést az utakon, ahogyan bennünk lévő kételyt és homályt és csüggedést és örömtelenséget és bűntudatot. Kellő kapacitás esetén lehetséges visszaküldeni a háborút és minden igazságtalanságot amit elkövettek az emberiség ellen, ahogy általában a korszakváltást hátráltató minden erőt. És határozottan érdemes napi szinten visszaküldeni a párkapcsolatokban a párok közé lőtt támadásokat, a kocsira kivetett nyilakat, a fogazatot és gerincet ért támadásokat – akkor is ha aznap látszólag semmi atrocitás nem történt.
Az igazán komoly betegségeknél pedig fokozott kitartásra van szükség, mert karmát oldani nem lehet gyorsszervízben (aki nem tud hinni magában inkább menjen orvoshoz, majd ők átveszik az irányítást). Krónikus elváltozásoknál – főleg ha már a betegség álvalóság teljesen betöltött – sokszor az is évek munkája, hogy az ember kibogarássza hogy milyen üzletet kötött az ördöggel pontosan. Hiszen az energiamezőnkbe semmi nem jöhet be aminek nem adtunk engedélyt – tehát a súlyos bajoknál valamelyik belső titkos fiókban vmi előny el van könyvelve. Az ezekkel való szembenézéshez végtelen lelki erőre, és nagyon szigorú munkára van szükség a tükör előtt. De aki nem kezdi el ebben az életben, az a következőben még egyértelműbben fogja az arcába kapni mit nem csinál, hisz karmát letenni nem lehet: kizárólag felelősen szembenézni vele és elkezdeni a kilapátolását. Avagy nézni ahogy növekszik.
Szóval semmi okunk csüggedni!:) Tessék nekiállni minél hamarabb.
Jó munkát mindannyiunknak.
Borítókép: The Matrix c. 1999-es film központi jelenete, mikor Neo megállítja a feléje repülő golyókat: csendes és szelíd hangon.
Kár hogy egyébként sokszáz embert megöl a filmben és több erőszakot tolt a fejekbe mint előtte bárki valaha, pedig ez szuper fontos üzenet lenne önmagában. Menjen vissza az alkotókra minden erőszak amit a világra küldtek a következményekkel együtt.
Szárbaszökkentő 
Köszönöm szépen! Még párszor el kell olvasnom! Nem kis munka! Jó munkát neked is!
Üdv.
Ani
LikeLike
Köszönöm
És igen, ez bizony egy dolgos leszületése mindannyiunknak;)
Hajrá!
LikeLike
“ahogyan a bölcs óvodások”
Ti tulajdonképpen hány évesek vagytok? (Költői kerdés, nem kell válaszolnod.)
LikeLike
A bölcsesség nem életkor kérdése. Hiába reménykedsz;)
LikeLike
Ugye te az a rossz értelemben vett tipikus magyar vagy, aki azt hiszi, az egész világ körülötte forog, bizalmatlan, gyanakszik, ellenséget keres, ahol lehet, ha pedig épp egy sincs, hát talál magának egyet?
Ezt is visszaküldheted, csak sajnos én Kambodzsa egyik kihalt településének legroskatagabb vályogkunyhójában élek, ahol szaggat a mobilinter–
LikeLike
Te tünsz tipikus ellenségkeresőnek. Rossz értelemben;)
LikeLike
Dans la famille moderne, les parents constituent des interlocuteurs d’importance pour la construction de l’identité de l’enfant. La genèse de l’identité telle que l’a conceptualisée Anthony Giddens, en puisant dans les théories du développement, nous aide à comprendre une partie des enjeux identitaires qui se trouvent engagés dans les liens familiaux. Dès avant l’acquisition du langage, l’enfant élabore dans les relations avec les personnes chargées de prendre soin de lui (les caretakers) un « système de sécurité de base » qui fonde sa confiance en une continuité entre soi et le monde ; la « confiance que les mondes naturel et social sont tels qu’ils paraissent être, y compris les paramètres existentiels de base du soi et de l’identité sociale » (Giddens, 1987, p. 443). La relation avec les parents participe donc fortement de la construction de l’individu, car elle élabore la « sécurité ontologique », base de l’identité.
5
Par ailleurs, l’enfant tend, dans la famille contemporaine, à être considéré comme une personne. Cela implique qu’il entretienne avec les membres de sa proche parentèle des relations plus égalitaires que hiérarchiques. Ainsi, son identité individuelle – ses particularités, son point de vue – doit normalement être respectée. Cependant, la famille demeure également le lieu où s’expriment des exigences éducatives assez impérieuses, que les parents tentent donc de concilier avec la nécessité de révéler leur enfant à lui-même. Dans Le Soi, le couple et la famille, François de Singly analyse les différents modes d’éducation mis en œuvre par les adultes pour allier l’exigence d’épanouissement personnel de leurs enfants et celle de leur réussite scolaire. Il remarque le développement des capacités de négociation qui en résulte pour tous les membres de la famille (Singly, 1996). La tension entre l’exigence du libre épanouissement et celle d’une socialisation normative se décline également dans le domaine de l’éducation corporelle. Cette tension se résout partiellement dans la formation d’une autonomie de l’enfant relative au corps, mais à caractère limité : un espace identitaire propre à l’enfant, négocié au sein de la famille et soustrait aux adultes à l’intérieur de celle-ci.
6
Cette autonomie se manifeste, par exemple, sous la forme d’une pudeur que nombre de jeunes filles disent éprouver à l’égard de leurs parents. Ainsi, Aude oppose la réserve dont elle-même et son frère font preuve vis-à-vis de leurs père et mère à une certaine désinvolture corporelle de la part de ces derniers : « Moi, je suis assez pudique, mon frère aussi et mes parents moins quand même. Mes parents sont moins pudiques. Mes parents, ça ne les dérange pas. Je toque et ils me disent oui. Même s’ils sont nus, je rentre et ça ne les dérange pas. »
Entre mère et fille, une relation spécifique et non exclusive
7
Le mode de relation égalitaire n’implique pas que l’enfant ait avec chacun de ses parents un lien identique. Dans le travail de construction de soi, l’enfant entretient avec chaque membre de sa famille des relations différenciées [2]
[2]Par exemple, François de Singly définit ainsi le rôle…
. Ainsi, la mère est un partenaire privilégié de la construction de l’identité corporelle de la petite fille et du petit garçon. La jeune fille continue ensuite d’entretenir avec elle une relation du côté de l’intimité et du corps dont le père demeure éloigné [3]
[3]Le récit de l’annonce première de la venue des règles à la…
.
Découvrir Cairn-Pro
8
Ce partenariat s’opère à travers différents modes de communication. La nécessité d’une autonomie physique enfantine favorise la naissance ou le développement d’un dialogue sur le corps entre mère et fille. À l’adolescence, ce dialogue, qui explicite le rapport au corps, accompagne la jeune fille dans sa construction et son appropriation des changements de son corps [4]
[4]Les jeunes filles qui ne bénéficient guère de ce dialogue…
. Mais le dialogue raisonné n’est pas le mode exclusif de communication sur le corps entre mère et fille. Nombre d’informations qui participent à la construction du rapport au corps de l’adolescente sont véhiculées par des paroles qui ne sont pas délibérément pédagogiques. Enfin, la mère transmet par la démonstration pratique des savoir-faire corporels qui induisent également des modes d’appréhension du corps.
9
La relation entre la mère et la jeune fille ne porte pas exclusivement sur le corps, mais concerne plus généralement le champ de l’intimité. Les premières amours constituent un domaine important à l’intérieur de ce champ. Selon Michel Bozon, «on sait, par d’autres sources, que les filles se confient, plus que les garçons, à propos de ce premier rapport et de ce premier parte – naire, à leur mère [5]
[5]Michel Bozon fait ici référence à une analyse d’Olivier Galland…
». « Cela montre à quel point l’événement et le choix sont pris avec sérieux » (1993, p. 1330-1331). Cependant, de notre point de vue, ces confidences sont moins un indice de la valeur qu’accordent les jeunes filles au premier rapport sexuel qu’un indice de la poursuite du dialogue entre les mères et les filles à propos de l’intimité.
10
Cette proximité n’empêche pas les tensions. Concernant les fréquentations et les premières amours, Michel Bozon et Catherine Villeneuve-Gokalp notent : « Sur chacun de ces sujets, les conflits sont plus nombreux quand l’enfant est une fille, et plus souvent avec sa mère qu’avec son père » (1994, p.1330). En effet, les conflits nombreux attestent l’importance des enjeux qui se jouent entre mère et fille dans le champ de l’intimité.
De multiples tentatives d’être soi, entre famille et groupes de pairs
11
Mais le lien avec la mère n’est pas le seul lien qui contribue à la construction de l’identité corporelle et intime de la jeune fille. Le corps de la jeune fille est également pris dans un travail de construction identitaire qui se poursuit avec d’autres personnes proches, dans la famille et hors de celle-ci. Ces relations sont susceptibles de modifier profondément l’identité de l’adolescente.
12
Cette observation nous conduit à mettre en cause la conception d’un « système de sécurité de base » clos à un très jeune âge tel que le conçoit Anthony Giddens. Selon cet auteur, le « système de sécurité de base » est la pierre d’achoppement de l’identité : il s’élabore avant l’acquisition du langage et demeure par la suite dans le champ de la conscience pratique du sujet – ce que le sujet sait faire sans savoir le dire – et hors de sa conscience discursive – ce que le sujet sait faire et dire. Selon Anthony Giddens, la part de l’identité constituée par le « système de sécurité de base » ne peut donc pas changer. Pour notre part, nous critiquons cette distinction des formes de la conscience et donc la cristallisation du « système de sécurité de base » en un élément inaltérable de l’identité humaine. Nous proposons plutôt l’idée d’une base identitaire ouverte.
13
Outre ses relations avec les membres de sa famille, l’enfant entretient très tôt des rapports avec des gens de son âge, ne serait-ce que par la fréquentation de l’école. Le développement de la scolarité est une cause de multiplication des occasions de sociabilité enfantine, qui joue un rôle dans la transformation de la définition sociale de la jeunesse. Cette jeunesse, dont Olivier Galland a analysé l’allongement en aval dans la notion de post-ado-lescence (Galland, 1994), se prolonge aussi en amont avec les plus petits qui anticipent la constitution de leur classe d’âge en « génération ». Les indices en sont nombreux. Les parents d’enfants même jeunes savent l’importance que revêt pour eux le fait de faire, de dire ou de paraître comme les autres enfants de leur âge, c’est-à-dire de porter les signes de leur génération. Le souci de s’habiller « à la mode » est le plus souvent évoqué par les jeunes filles. Il pose parfois aux parents des problèmes financiers et fait la joie bénéficiaire des marchands de vêtements dont la marque est momentanément prisée par une partie de la jeunesse. L’enfant se fait ainsi, dès la petite enfance, le sujet d’une double appartenance, familiale et générationnelle, dont son corps porte les signes.
14
Pourtant, la jeunesse ne consiste pas en l’abandon du vêtement familial pour un autre plus « à la mode », mais en de multiples « essais d’être soi », qui s’amorcent bien avant l’âge adolescent dans un va-et-vient entre famille et groupes de pairs. Ces avatars procèdent de nombreuses négociations où les participants engagent leur identité; négociations à l’issue desquelles la jeune personne espère avoir le sentiment d’être soi.
15
Les récits de relations difficiles – mais y en a-t-il d’aisées ? – de deux jeunes filles avec des membres de leur famille ou avec leurs pairs laissent apparaître le déroulement des négociations elles-mêmes et donnent une idée de la mesure des enjeux identitaires présents.
16
L’histoire des relations d’Ismène avec son père et son frère permet d’entrevoir l’importance des enjeux identitaires portés par le corps de la jeune fille et qui la conduisent à opérer momentanément un choix exclusif entre les marques de sa famille et celles de ses pairs. Dans la famille moderne, la nécessité d’une différenciation des personnes est reconnue. Des marques plus ou moins ostensibles d’appartenance à la jeunesse sont donc jugées normales, comme le souligne François de Singly : « L’écart entre les générations ne doit pas toujours être lu comme le signe d’un désaccord ; les deux parties peuvent penser qu’il est normal que des différences existent (tout comme dans le fonctionnement des équipes conjugales à dominante autonomiste) » (1996, p. 135). Pour autant, les marques de ces différences ne sont pas spontanément acceptées par la famille. Au contraire, elles sont porteuses d’enjeux identitaires pour la jeune fille comme pour les membres de sa famille et font donc l’objet de négociations. Ismène porte principalement des bijoux précieux offerts par des membres ou des amis de sa famille à l’occasion d’événements marquants, à caractère notamment religieux. Cependant, la jeune fille signale avoir eu du goût, entre la troisième et la seconde, pour les bijoux fantaisie et les vernis à ongles voyants. Elle a également souhaité se faire percer les oreilles pour pouvoir porter les boucles qu’une amie désirait lui offrir. Mais le père de la jeune fille accepte difficilement qu’un des membres de sa progéniture s’affranchisse du corps familial et porte la marque indélébile d’un autre corps, celui de la jeunesse : « Il avait l’impression que ça allait me dénaturer le visage. » Il est soutenu dans ce travail de dissuasion par le frère de la jeune fille qui, par ses sarcasmes, tente de dissuader sa sœur d’utiliser accessoires et maquillage jugés excentriques. Tiraillé entre la requête paternelle et l’offre amicale, le désir d’Ismène devient velléitaire : « Moi, je ne me sens pas spécialement de mettre tout le temps des boucles d’oreilles, ce n’est pas non plus quelque chose qui me plaît vraiment beaucoup, mais bon, pour lui faire plaisir, et puis c’est vrai qu’elles m’allaient bien, ça faisait joli. » Finalement, la jeune fille renonce aux boucles d’oreilles fantaisie proposées par son amie pour porter les bijoux d’ambre – pierre qu’elle affectionne – que lui a offerts sa mère pour son anniversaire.
17
De même que la famille n’accueille pas d’emblée les marques nouvelles de la jeunesse que la jeune fille partage avec ses pairs, la jeune fille n’adopte pas immédiatement la mode que suivent la plupart des adolescentes qu’elle fréquente. Dans les relations avec les pairs, le corps est également le lieu de négociations cosmétiques à l’issue desquelles la jeune fille espère avoir le sentiment d’être soi.
18
Ainsi, lorsque Christelle entre dans cette nouvelle école où elle juge le niveau social des élèves bien supérieur au sien, la jeune fille se sent tellement étrangère à ses nouveaux compagnons qu’elle ne peut entrer dans leur jeu sans avoir le sentiment de renier son identité et de trahir sa famille. Elle ne se résout donc pas à adopter les attitudes selon elle décadentes de ses camarades, ni à porter une mode qui lui semble trop provocante et onéreuse : « Je n’allais pas, pour m’adapter, faire comme eux, ça ne m’intéressait pas du tout. Il y a quand même des limites à ce que j’étais capable de faire pour m’intégrer. » Par la suite, ses résultats scolaires ne satisfaisant pas les ambitions de son école, la jeune fille est éconduite et intègre en catastrophe une filière technique dans un lycée dont le public est issu d’un milieu social moins favorisé. Là, Christelle se sent proche de ses nouveaux compagnons. En outre, elle pense que ses anciens camarades l’entretenaient dans un état d’illusion sur elle-même en l’encourageant à persévérer dans les multiples tentatives de régimes qu’elle entreprenait dans l’espoir de gommer ses formes généreuses. À l’inverse, ses nouveaux amis, par leur discours réaliste, l’aident à accepter sa silhouette. En intégrant cet élément indéniable, pense-t-elle, de son identité, Christelle a le sentiment d’être elle-même et de prendre sa place dans le monde. Elle peut donc prendre en charge son désir de promotion sociale. Ce qu’atteste un récent projet d’étude et le regard qu’elle porte sur le mode d’habillement qu’elle partage avec les jeunes filles de son école : « Ma nouvelle façon de m’habiller, c’est la mode actuelle au niveau vestimentaire. Les filles s’habillent mieux. Et c’est paradoxal, parce que les trois quarts des élèves viennent des cités. Elles se démarquent en s’habillant de façon classique. On voit qu’elles veulent en sortir, qu’elles ne se laissent pas aller. »
Maturation physique et maturation sociale : deux processus en interaction
19
Quelle place occupent les changements pubertaires dans ces multiples « essais d’être soi » auxquels procèdent les jeunes filles dans une aller et retour entre famille et groupes de pairs ?
20
Pas plus que la plupart des adolescentes, le sociologue ne se laisse prendre à l’évidence « naturaliste » du corps (Boumédian, 1996). Les changements corporels ne scandent pas le temps de la jeunesse comme les étapes indéniables, déterminées en amont et identiques pour tous, d’un développement identitaire programmé.
21
Ainsi que le résume Aude : « Ma façon de m’habiller a évolué, mais ce ne sont pas mes changements physiques qui m’ont fait changer de vête – ments. » Selon que la jeune fille s’identifie plus ou moins à des groupes de jeunes et selon les personnes – dans la famille et hors de celle-ci – avec qui elle travaille son identité – par le dialogue ou l’imitation –, les changements corporels s’inscrivent dans une logique et une temporalité différentes.
22
Analysons la transformation des habitudes vestimentaires, présentée avec une remarquable homogénéité par les adolescentes, comme marquant les étapes de la socialisation adolescente, et voyons comment les changements pubertaires sont appréhendés par les jeunes filles aux différents moments de leur maturation sociale.
23
Dans la petite enfance, les vêtements des filles portent les signes de leur appartenance familiale. Ce sont des habits de « petites filles » ou de « petites filles sages », selon l’expression de jeunes filles qui, justement, ne se perçoivent plus comme telles. Une fois devenues « jeunes », elles portent les signes corporels de cette nouvelle appartenance : elles sont « cool » ou « sport » ou « garçon ». Les signes de la puberté demeurent alors peu visibles sous les vêtements et les jeunes filles ne les prennent généralement pas en compte.
24
Puis deux cas se présentent. Soit les jeunes filles deviennent plus féminines sur invitation de leur mère, qui désigne ainsi la maturation sexuelle de leur enfant : les changements pubertaires les plus visibles s’inscrivent alors dans une logique et une temporalité familiales, et les adolescentes ajustent un peu plus tard leur style à celui de leurs pairs. Soit les jeunes filles présentent leur changement de style vestimentaire comme une décision toute personnelle ou mûrie dans leurs échanges avec les autres adolescentes : les changements pubertaires les plus visibles s’inscrivent alors dans une logique et une temporalité de la jeunesse, et le style des adolescentes s’apparente immédiatement à celui de leurs pairs. Les jeunes filles s’habillent alors « classique », c’est-à-dire conformément à l’usage qui leur semble le plus répandu, ou « passe-partout ».
Les changements corporels de la puberté : ruptures identitaires et restaurations
25
L’analyse des changements corporels soudains ou soudainement perçus par quelques adolescentes permet de mieux comprendre leur effet et le rôle des relations sociales dans la construction de l’identité.
26
Selon les termes du schéma de construction identitaire d’Anthony Giddens (1987, p.443), les changements pubertaires mettent en péril la confiance de la jeune fille « en une continuité entre soi et le monde ». Cette rupture identitaire est réparée, immédiatement ou à plus long terme, par les relations sociales entretenues avec la famille ou avec les pairs. L’exemple de la venue des règles, qui est un changement pubertaire soudain et qui a généralement fait l’objet d’un échange presque exclusif avec la mère, rend plus aisée la lecture de cette rupture. En effet, le changement corporel fait surgir une réalité ontologiquement différente de celle qui s’est construite dans le dialogue avec la mère.
27
Pour Christelle, il s’agit du surgissement d’une réalité en soi, car, nubile plus tôt que sa mère ne l’avait prévu, la jeune fille ignorait jusqu’à l’existence des règles. Elle nous dit : « Ma mère pensait que je les aurais vers douze, treize ans. Donc, elle ne comptait pas m’en parler avant. Évidemment, ça l’a un peu surprise, que je les aie si tôt. Donc, je n’étais pas du tout préparée. Enfin, tout est arrivé d’un coup, comme ça, je ne savais pas ce qui m’arri – vait. » Par la suite, s’il existe ou se noue un dialogue avec la mère, soit la jeune fille accorde son vécu avec la conception maternelle du corps, soit elle dénigre cette conception mais la conserve en attendant de pouvoir la concurrencer par une autre, à plus ou moins long terme. Dans le cas de Christelle, la conversation avec sa mère répare presque immédiatement la rupture identitaire subie, ce que la jeune fille raconte avec soulagement : « Et puis bon, après, quand je suis revenue chez moi, ma mère m’a expliqué, elle m’a dit ce que c’était, donc bon, ce n’était plus pareil. »
28
Il n’est pas toujours aisé pour une jeune fille de poursuivre avec d’autres personnes que sa mère la construction de son identité, en particulier lorsque le dialogue avec celle-ci l’a conduite à garder une partie de son intimité hors d’atteinte de ses autres relations sociales. Elle en reste alors aux termes du dialogue avec sa mère jusqu’à ce qu’une relation, amicale ou amoureuse, l’interpelle et noue un dialogue qui l’amène à changer.
29
Ismène entretient avec sa mère un dialogue très succinct sur l’intime et les aspects séducteurs du corps ne font pas partie de leur échange. En outre, les changements corporels ne sont pas marqués d’une célébration dans le cadre de la famille. Ils n’entraînent nulle modification de statut pour la jeune fille, mais ils se fondent dans sa vie familiale sans la changer. Ainsi, parmi ses pairs, Ismène vit son corps sur le mode familial. Elle prolonge avec « son groupe » du collège des relations telles qu’elle demeure hors d’atteinte de toute sollicitation sexuelle et évite elle-même toute pratique de séduction corporelle. Ne se croyant pas jolie, elle a misé sur sa personnalité pour séduire un jeune homme de ses amis dont elle était amoureuse et, comme elle le découvre au cours de l’entretien, elle n’a même pas songé à tenter de l’attirer physiquement : « Non, c’est vrai, c’est étrange, mais je n’essayais pas de me mettre en valeur par rapport à lui. J’essayais plus, justement, d’être avec lui pour discuter et tout. Mais c’est peut-être une approche que j’ai. »Cependant, lors de conversations, ses amies lui font remarquer la beauté de sa poitrine par comparaison avec la leur. La jeune fille prend alors conscience de cet atout physique et elle entreprend de s’acheter quelques soutien-gorge non plus seulement pratiques mais aussi jolis, entérinant ainsi ce changement dans l’appréhension de son corps.
30
Plus généralement, la pratique vestimentaire est complexe pour les adolescentes qui désirent nouer une relation intime, selon la définition de la plas – tic sexuality d’Anthony Giddens [6]
[6]Selon Anthony Giddens, la sexualité est « un élément malléable…
, puisqu’il s’agit à la fois de séduire avec leurs atouts et de ne pas galvauder leur intimité, afin de préserver leur identité et de pouvoir établir ce lien très personnel qu’est la relation amoureuse. La limite vestimentaire entre ce que la jeune fille montre de son corps et ce qu’elle n’en montre pas donne donc toujours lieu à des discours infiniment nuancés.
Conclusion
31
La jeunesse des filles, telle que nous l’avons présentée dans cet article, tôt commencée et tard achevée, est une phase importante du processus de construction identitaire continu qui caractérise la modernité. Dans ce processus, la famille n’impose pas à la jeune fille une identité toute faite avec laquelle elle devrait composer par la suite, mais elle participe, d’une façon importante et spécifique – en particulier pour la mère –, à la construction d’une identité féminine dont l’élaboration se poursuit dans les relations avec les pairs. Les changements corporels de la puberté ne s’imposent pas à la jeune fille comme une réalité univoque, mais elle se les approprie au cours de ce processus croisé de construction identitaire. L’adolescence est donc une période, certes, sous influence, mais où les individus opèrent des choix et disposent de ce fait d’une certaine liberté.
Notes
[1]
Cet article s’appuie sur des entretiens réalisés auprès de jeunes filles de 12 à 20 ans dans le cadre d’une thèse en cours, sous la direction de François de Singly, à Paris 5, sur le thème de la construction du corps et de l’identité chez les jeunes filles. Il s’appuie aussi sur un DEA effectué en 1997, sous la direction de François de Singly, à Paris 5, intitulé : Les règles des jeunes filles : construction du corps et de l’identité.
[2]
Par exemple, François de Singly définit ainsi le rôle paternel : il s’agit pour le père moderne de « savoir être proche tout en assumant une fonction de médium vis-à-vis du monde extérieur et une fonction de socialisation par rapport aux règles » (1996, p. 156).
[3]
Le récit de l’annonce première de la venue des règles à la famille, après analyse (Courteille, 1997), met en lumière le rôle secondaire attribué au père. Des adolescentes expriment également très franchement et avec une grande expressivité la gêne incoercible que suscitent chez elles une parole ou un regard paternels sur leur corps. Ainsi, Mylène relate le « traumatisme » dont elle fut victime à la suite d’une remarque de son père sur le rangement de ses protections périodiques : «Il avait trouvé une serviette et il trouvait qu’elles auraient pu être rangées dans un sac. Enfin non, c’est-à-dire que je les avais rangées dans un sac, mais ça débordait un peu. Et il m’avait traumatisée avec ça, enfin ça touchait à mon hygiène intime, donc, franchement, c’était déplacé. Ça m’a vraiment traumatisée. Depuis ce jour-là, je les cache sous des monti – cules. »
[4]
Les jeunes filles qui ne bénéficient guère de ce dialogue explicite présentent généralement cela comme un manque et un problème.
[5]
Michel Bozon fait ici référence à une analyse d’Olivier Galland dans Sociologie de la jeu – nesse, Paris, Armand Colin, 1991.
[6]
Selon Anthony Giddens, la sexualité est « un élément malléable du soi, un carrefour impor – tant de préoccupations relatives au corps, à l’identité de soi et aux normes sociales » (1992, p. 468).
LikeLike
Les hommes adultes qui se plongent dans la sexualité des filles mineures ne sont, pour le moins, pas sains. Confondre les programmes oedipiens avec l’identité de l’âme est une triste erreur.
LikeLike
Ha valaki bármelyik kérdés esetén vagy kitér a válasz elől, vagy nem megfelelő válaszokat ad, ott érdemes gondolkodóba esni, hogy ez az ember lesz-e a megfelelő választás.
LikeLike
Beleesni a gondolkodásba eleve feleletlen választás..
LikeLike
Mivel nem vagyok olyan ember, akit az orránál fogva lehet vezetni, azon is elgondolkodtam, hogy a szülői, nagyszülői Vigyázz magadra! szófordulatból mégis milyen ember hall ki fenyegetést. Plane gyerekkorában.
LikeLike
Hát én gyerekkoromban még semmilyen fenyegetést nem hallottam ki belőle az fix – ahhoz sokkal éberebbnek kell lenni gondolom. Mindenesetre benne van a fenyegetés, ahogy minden aggódásban – uh talán egy fülmosás segíthet.
LikeLike
Aztán pár perc múlva jött a következő gondolat. Vajon miért szeretné a blogszerző, hogy a többi ember ne gondolkodjon? Felelős felnőtt ember gondolkodik és érvel…
LikeLike
Most akkor sikerült gondolkodásra bírnalak vagy sem? Nem lehetne hogy legalább 10 percen belül ne mondj ellent magadnak?
Eleve második hete agyalsz azokon amiket írok. Ennél ostobább rágalmat már fiziológiailag lehetetlen kiötölni. Elég.
LikeLike
Kiváló szólás-mondásunk jutott hogy, hogy nem eszembe, imigyen hangzik ez: “Vakok közt félszemű a király.”
És amíg ti vakok nem gondolkodtok, a félszemű kéretlenül is megmondja, mit és mit nem csinálhattok, ha fényesre pucovált energiamezőt akartok..
LikeLike
Tisztáznám h megértsd: ide a Te programjaid járnak kéretlenül leckéztetni. Lehangoló amilyen kétségbeesetten próbálod másokra projektálni a saját démonaid. Keress egy tükröt lécci.
LikeLike
Nálam tisztázni magadat sosem fogod tudni.
LikeLike
Nyuhaha, még mit nem??
Az írásról beszélek.
Az a tárgya a beszélgetésünknek.
Az alany kergetése: alap-program. (lásd pl itt: https://liskajan.com/2022/11/22/a-szazezereves-haboru/)
LikeLike
@NEM ADOM MEG: Hagyd! Ez a fickó ilyen. Jártam az óráira, csak a befizetett pénzzel nem volt baja.
LikeLike
csak az nem tetszik h fizetned kell az általad igénybevett szolgáltatások után, vagy az hogy “csak” jógaórát kaptál a jógaórán? mégis milyen remények űztek vissza újra és újra az óráimra?
LikeLike