Itt, a jelen világkorszakunk végén, a materialista világszemlélet kiteljesedésének csúcspontján, a Kali-juga utolsó perceiben, semmi sincs jobban és tudatosabban kitakarva az emberi kultúrákból, mint a lélek valódi természete, és az élet törvényeinek szellemvilági összefüggései. Az emberi elme saját kapacitásának elvi határait súrolva igyekszik tagadni és írtani a szív hangjait, az ÉSZ és az értelem nevében nyíltan ellenségnek (esetenként immanens hazugságnak; oximoronnak) tekintve a szabad akarat, az emberi méltóság és a szuverén felelősségvállalás eredendő birodalmait. Azt a homályt, amit először a vallások intézményesítése borított az emberiségre, majd amit a monoteista (együgyü) hitvilágok döngöltek a fejekbe, a tudomány és a kapitalizmus módszeres kíméletlenséggel festett koromfeketére. Bár a nemzetállami alkotmányok és az emberjogi nyilatkozatok még őrzik a természeti törvények és az önrendelkezési jogok emlékét, a hétköznapjainkban a hadiipar és a gyógyszeripar – a média rettegés&hergelés-iparának vehemens támogatásával – napi szinten szokja felülírni ezen alaptörvényeinket, az alkotmánybíróságok bamba pislogását kikacagva.
A kapzsi félelem által leuralt elme, magát a nép megmentőjeként érzékelve, a biztonság és az igazságosság programjainak nevében mindent mar és harap ami a valódi élethez kapcsolódik, és merev szabványosítással igyekszik gúzsba kötni és “átláthatóvá és kiszámíthatóvá” tenni a világot maga körül. Ez a fajta robotizációja az emberi kultúrának mostanra olyan brutális kiteljesedését éli konkrétan és szimbolikusan, ami lassan fokozhatatlannak tűnik – és számos ember “életében” már nem is fokozható tovább. Akiket az elmúlt évek felkérdezései személyes életében és a világban maga körül nem tudtak ébredésre sarkalni, az menthetetlenül a robottá válás útjára lépett, és lelke eladására adta fejét.
Ez az írás nem nekik készült:)
Akiben ugyanakkor felderengett a személyes felelősségvállalás igénye a saját életének alakításában, a beilleszkedés helyett az önbecsülést választva, és többé nem másokat akar fegyelmezni (ésvagy “megmenteni”) hogy ő kevésbé szenvedjen, hanem saját magát akarja rendberakni (amitől amúgy a világ körülötte automatikusan élhetőbbé válik) annak a saját testével való együttműködés helyreállítása egyik elsődleges feladatává válik.
[A ‘Testi egészség és a lelki egyensúly sarokkövei I. – II.’ posztokban már foglalkoztam hasonló témával két éve, és az ott leírt ‘visszaküldés’ alaplogikáját most is megkerülhetetlen talapzatnak látom. Ugyanakkor azóta kissé absztaktabban érzékelem a felelősség és az EGÉSZség mibenlétét – illetve mintha sikerült volna kiljebb evickélnem a jó-rossz dualizmus és a spirituális álvalóság birodalmaiból.]
- Ez fájni fog
- Békét kötni önmagunkkal
- A gyógyulás nem betegség
- A szúnyogcsípés metafizikája
- Intermezzó – az öngyógyítás házi praktikái
- Absztrakció
Ez fájni fog
A saját belső önvalónktól való elidegenítés ezer évek óta tartó lélektelen propagandájával szembeszállni nem piskóta. A felelősséget kihelyezni a bennünk és a környezetünkben tapasztalt nehézségekért, illetve a helyrehozatalukért, végtelenül kényelmes megoldásként tud feltünni az elme előtt – és ehhez van hozzászoktatva ősidők óta. Ez a függőség könnyen kialakul, hiszen a megmentőre várni és benne reménykedni számtalan kellemetlen tükörbenézéstől és lelkimunkától kímél meg. Nem kell hozzá mást tenni, csak hogy az ember áldozatként tekintsen önmagára. Másra hárítani a felelősséget azonban nem tudja segíteni a fejlődést – a “véletlen”-re kenni a jelenségeket pedig minden felelőst felment tettei következményei alól. Ezen ősöreg kísértés elburjánzása a kényelem iránt mostanra kulturálisan ellehetetlenítette a lét azon alapösszefüggésének a kimondását, hogy mindenki felelős nem csak minden egyes tettéért, de minden gondolatáért is aminek teret enged a fejében és figyelmével táplál, és egyben minden szituációért, amibe – saját tudatának kivetüléseként – belekerül.
Nem véletlenül nincs kultusza az öngyógyításnak, és fejlődött ki az orvtudomány (meg a biztosítótársaságok, a szerencsejátékipar – és az egész valőszínűségszámítás matematikája..). Ha lenne ősbűn, az egyik bizonyára az egyiptomi Isis (minden gyógyítók anyja) legendájától datálható otromba vágy megjelenése lenne, hogy valakit megmentsünk abból amibe került – vagyis saját magától. Beleavatkozni a természeti rendbe, megváltoztatni mások karmáját és fejlődési útvonalát kívülről, megtagadni tőle a tapasztalást és a tanulási lehetőséget hogy saját maga vonhassa le tettei következményei után a tanulságot – mindezt ráadásul kérés nélkül; az már az önzés ördögi szintje és egy végtelenül alattomos hatalom-program tenyésztése. Ennek frekvenciális párja a kényelem, a rendrakás felelősségének átruházási igénye a (testi, lelki, környezeti..) rendbontást elkövető részéről bárki másra; ugyancsak egy bénító agyparazita szaporítása. Ez a kétoldali agybaj elburjánzása az emberiségen az önelidegenítés alapja, és a Spirituális Álvalóság gyökere: az engedelmesség, a belepofázás, a hierarchia, a jó-rossz dualizmus és minden kiközösítés és magány forrása. Ez a paradicsomi állapotból való “kiüzetés” – amit persze az emberi elme saját maga követett el önmaga ellen, a jobban-tudás fájának gyümölcsével kevélyen eltelve. Ez az összekuszálása a felelősségi rendnek fékezte be a karma kerekét, az önismereten alapuló lelki fejlődést. A magyar nyelv csalhatatlan éberséggel emlékezik meg minderről az orv szótővel az orvosban.
Ősbűn azonban nincsen, mert valódi fejlődés lehetetlen ún. “hibák” elkövetése nélkül – zsákutcákba belemenni pedig az egyetlen életképes stratégia ha az ember térképet akar felrajzolni, vagyis meg akarja ismerni és érteni azt ahol van. A teremtés alaplogikája – pedagógiája – az a végtelenül áradó türelem, amivel az embernek teret ad a szabad akarat működését megérteni, és a tudat teremtő erejének minden fortélyát, csapdáját, lépésről lépésre, önállóan!, felfogni és kidolgozni. Ha évezredekig tart, ám legyen – a tanuláshoz idő kell. A Kali-juga ugyanakkor a végéhez közeledik: leszületéseink végtelen sorában jelen életünkre elég tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy aki le akarja vonni a tanulságokat, mostanra megtehette. Márpedig az egyik kirívó tanulság, hogy a kényelem és a felelősség-hárítás útja a semmibe vezet.
Újraindítani a karma kerekét, teljes felelősséget vállalni önmagunkért, és leszállni másokról: ez a korszakváltás maga. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Önismeret, fejlődni akarás, lelki munka, kitartás, döntés képesség, tetterő, ébrenlét és “jelenlét” (present). Isis óta persze az elmevírusok végtelen mutációja és generációja fejlődött ki, a modern ember saját jelenéből kitépve félelmek és sóvárgások örvényében, függőségek és megszokások útvesztőjében tesped, az infantilizmus egyre mélyebb vermeibe temetkezve, és képes mindenért másokat hibáztatni. Egyre kisebb felelősséget vállalva egyre kevesebb hatalmat gyakorol önmaga felett; passziválódik saját életében. Kiszolgáltatottá válik – robotizálódik. A felelősséghárítás kultúrája odáig fajult, hogy sokan eljutottak a döntésképtelenség azon szintjére, amikor már a “megfelelő” tej levétele a szatócs polcáról nehézségként tetszik föl előttük. Innen újratanulni a döntésképességet, és beleállni a saját döntésekbe: valódi újjászületés. És most ezért vagyunk itt – akik ezért vagyunk itt.
Békét kötni önmagunkkal
A kényelem kergetése a fájdalomtól (és a fáradtságtól) való menekülésre készteti az embert. A valódi egészség azonban nem jelent fájdalommentességet. (Pláne nem fáradtságmentességet.) Eleve, már a fájdalom megnevezés is félrevezető: ez ugyanis maga a test nyelve. (Hiszen, ahogy Buda László fogalmaz: “a test nem tud magyarul”:) [Ugyanakkor a magyar mintha valamit beszélne a test nyelvén: a fájdalom és a fáradtság mellett az energiátlanságot szintén megtestesítő fázás, sőt a fásultság szavunk gyökerei is hallhatóan a “fa” nyelvtőről ágaznak – szemben az energetizáltságra utaló fűt, fürge, fülel, fürkész, füstöl stb szavainkkal. Persze, tanultuk: véletlen:D] A test pedig a legkevésbé rossz-szándékból jelez amikor valami nem stimmel – ez csak az orvipar propagandája. Az önelidegenítettség visszafordításának, az önismeretnek és az öngyógyításnak egyik első iránytűje ezen a lejárató kampányon átlátni, és leszokni arról az egészségtelen (tehát félelmen alapuló) beidegződésről, hogy a test jelzéseire ellenségesen reagáljon valaki. Az ember saját teste nemhogy nem az ellensége, hanem a leghűségesebb barátja. Akinek sikerül kifejlesztenie magában a béke, a tisztelet és az együttműködés képességét önmagával kapcsolatban, annak adott testrésze jelzéseire az első reakciója valami olyasmi felé közelít, hogy “Na heló, hát te mit akarsz mondani?” Ez nem jelenti hogy mazochistává “kell” válni, vagy hogy “tilos” fájdalomocsillapítót használni – de a követek gyűlölete önmagában nem vezet messzire.
Testtel nem utolsó sorban éppen azért rendelkezünk, hogy segítse érzékelni mit művelünk a tudatunkkal. Az idegrendszer ugyanis, mint szuper–transzformátor, nem csak a körülöttünk lévő frekvenciális tér lefordítását végzi folyamatosan a tudatunk számára befogadható információkká, hanem magát a tudatot is kitükrözi a téridőbe, aminek a tetteink és a szavaink csupán külső formái; a belső forma közvetlenül a testünk szöveti és energetikai szintje. A test analóg az elmével – kölcsönösen egymás szimbolikus kivetülései. Ha az áramlás elakad az egyik szinten, az a másik szinten is blokkot jelent. Ezért hiába lenne nehéz sokszor belülről időben észlelni hogy eltévelyedtünk a lelki életünkben (‘lemerevedett’ a gondolkodás, “beszűkült” a tudat mozgástere) a test jelzései hatalmas segítséget jelentenek ennek felismeréséhez. Különösebb introspekciós képességek híján is képes felhívni az alany figyelmét arra, ha az elme épp hallani vagy látni nem akar valamit, “lépéseket” tesz meg nehezen a saját ügyében, a szociális/pszichés önvédelmi képességei hiányosak kellő önszeretet-öntisztelet hiányában (auto-immun-betegségek), vagy maga az idegrendszer fogalmaz meg finoman kérést a testen keresztül, hogy az előző este benyelt mérgező gondolatoknál valamivel kisebb dózist szeretne legközelebb.
Mivel az ittlétünk elsődleges célja a fejlődés, aki leszületésben van meglehetősen biztos lehet benne hogy van mit tanulnia önmagáról. Ugyanakkor a lelki munkáról az utolsó pár száz évben már szinte teljesen leszoktatta magát a nyugati kultúra, satufékbe rakva a karma kerekeit, ezért a teendők sora legtöbbször olyan hosszú, hogy a testnek esze ágában sincs mindent egyszerre jeleznie. Viszont minél komolyabb munkát végez valaki önmagán, annál nagyobb ütemben meri a test (is) jelezni hogy na jó akkor még van ez is meg ez is meg ez is.. Hiszen egy leállt szekeret elindítani a legnehezebb, utána már adott munkával egyre gyorsabban lehet forgatni. A kényelem kultúrájában tespedve ez elsőre elég hajmeresztően hangozhat, de jellemzően minél komolyabb munkát fektet valaki önmagába, annál több területen kezdi látni a lemaradását fejlődési lehetőségeit. (Vagyis akinek meggyőződése, hogy ő már nagyon jól áll, “elkészült”, “megtisztult”, “beavatottá vált” vagy “megvilágosodott” az nagy valószínűséggel még a kérdéseket sem mind érti önmagával kapcsolatban. Ugyanakkor ha közben legalább jól érzi magát azért az is nagyon menő!)
Mivel az elme és a tudat kitakarításához az egyik legfőbb iránytű és segítő a test, a kommunikációs nyelv megnevezésére felvetül magának a “fájdalom” szónak a kerülése vagy megfontoltabb használata, és érdemesnek tűnik esetenként kevésbé terhelt fogalmakkal helyettesíteni, mint “érzem a lábujjam”, “szól a derekam”, vagy legalább “sajog” a karom. (Nyilván egy korban ahol még az izomlázat is sokan tragikus kínként élik meg – hiába az még a legmaterialistább orvosok szerint is az izom erősödésének a jele – , már ez a lépés is tud megugorhatatlan akadálynak feltünni; na ja.) Akárhogyis, aki retteg a saját teste jelzéseitől, annak elég nehéz dolga van ha amúgy szeretné meghaladni önmagát. Aki pedig már másoknak is panaszkodik, hogy itt-fáj-ott-fáj, az, így egymás közt szólva, jobb esetben is olyan mintha elhagyta volna a legfőbb segítőjét – kedvezőtlenebb megvilágításban mintha pedig kifejezetten szövetségeseket toborozna a saját teste elleni háborújához. Kiközösíteni a saját testünket az életünkből, kigúnyolni, kinevetni, kirekeszteni.. – minden értelemben egészségtelennek mondható.
[Még egy picit nagyobb levegőt véve: önmagában az a tény, hogy egy – esetleg kifejezetten súlyos – betegség felbukkan az ember életében/testében, tekinthető lenne kifejezetten lelkesítő hírnek abban az értelemben, hogy az szükségszerűen egy hatalmas lelki fejlődés lehetőségének a jele. Hiszen a test kizárólag akkor jelzi egy ügykör jelenlétét, ha annak megoldására a gazdája már – elvileg – készen áll. Láthatóan nem mindenki lesz asztmás aki nem teljes lélekkel van jelen az életében (nem “lélekzik” elég mélyen), nem mindenki lesz leukémiás aki képtelen kiállni magáért, ahogy nem mindenki lesz náthás még a legkomolyabb influenza járvány idején sem. Tehát adott testi tünetek megjelenése nem egyszerűen annak a jele hogy van oldandó karma, hanem egyben azt az üzenetet is hordozza, hogy a lélek, minden eddigi leszületésének fényében, végre készen áll azt az adott inkarnációban (vagy még szűkebb időkapuban) megoldani. Az orvipar feketemágiája innen nézve sötét csak igazán: hiszen éppen akkor lökik a félelem és önelhagyás legmélyebb bugyraiba áldozataikat, amikor a legerősebb jelet kapják saját maguktól hogy most érdemes igazán belehúzni az önismeretbe és felelősségvállalásba.
A jelenben élve minden testi kórság elsődleges jelentése: “ím, hát eljött az idő a tisztulásra”.
Utólag fűzött bekezdés 2025.03.10.]
A gyógyulás nem betegség
Feltünő módon az orvipar agymosása a kicsavart nyelvezetével (a fájdalommentesség morfium-menyországában) előszeretettel hívja magát a gyógyulás folyamatát is betegségnek, és nagyon sok csalódottság és tiszteletlenség a saját test felé kizárólag ezen fekete szómágiájuknak – “narratívájuknak” – a következménye. A hányás és a köhögés (vagy a böfögés és a pukizás) például tipikusan az öntisztulás folyamatai, és alapértelmezésben épp az idegrendszer integritását mutatja, mennyire könnyedén nyúl ezekhez az eszközökhöz az energetikai egyensúly mihamarabbi helyreállítása érdekében. Ezeket a tisztulási folyamatokat erőszakosan leállítani mindenképpen lassítják a gyógyulást – bár kényelmet átmenetileg okozhat a letiltásuk. Ráadásul nagyon gyakran ezek kifejezetten a lelki munka következményei, mert felismerni magunkban egy elmevírus sorozatos tombolását vagy nyakoncsípni egy akár tucatnyi leszületésen át hurcolt agyparazitát bizony szükségszerűen fiziológiai tisztulással is párosulnak. Az ilyen testi visszacsatolásokra szabad akár büszkének is lenni – vagy legalább méltósággal viselni a fejlődés tüneteit, mint az izomlázat. Mély felismerések és belső nagytakarítások járhatnak akár hónapokon át tartó köhögéssel (tipikusan az “egyéb” tünetek nélkül), kooperatív és segítőkész idegrendszerek esetén esetleg kifejezetten mindig este és éjszaka hogy a munkában és egyéb napi karmaoldásokban ne hátráltassanak – az alvásidőt pedig az átmenetileg hasznosabbnak/sürgősebbnek ítélt további önelemzésre és lelkimunkára bölcsen felszabadítva. Nyilván a tunyaságnak azon a szintjén ahol az emberek az álmatlanságot eleve tragédiaként élik meg ahelyett hogy hálásak lennének a felszabadult ingyen időért nincs értelme a tanulás vagy a karma-oldás előnyei mellett érvelni. Pedig felér egy haláltábor rémségeivel ahogy emberek a saját idegrendszerük és testük leggálánsabb és legjófejebb manővereit is haraggal és becsmérléssel viszonozzák.
Ugyanígy a láz is a test aduász tisztítótüze a túlszaporodott idegen frekvenciák kiűzésére, és a hasmenés is elsődlegesen semmi több mint egy gyorsítópálya a méregtelenítéshez. Természetesen jóból is megárt a sok, és ezek mind tudnak valódi problémákat is jelenteni, sőt okozni, de már felbukkanásuk pillanatában küzdeni ellenük csak a mérgezettség és az öntisztulás elhúzódását eredményezi. Az orvosi “jótanácsok” hogy például hányinger esetén csak “kis kortyokat” igyon az ember nehogy visszajöjjön minden, teljesen ellentétesek az öngyógyítás alaplogikájával. Még a természetből kiszakadt városi kutyák és macskák is tudják hogy csomó esetben kifejezetten egy gyógyító hányás ad nekik új lendületet, és csalhatatlan szimattal kutatják fel a füveket amik segítenek a minél gyorsabb tisztulásban. Nyilván őket nem hátráltatja az “elengedés” szimbolikájától való mentális iszony, ami a fogyasztói harácsolás és a biztonság iránti görcsös igény kulturájában sok embert belülről kitölt. (Magyarul: az hogy valaki képtelen/nemszokott hányni nem feltétlenül utal erős energiamezőre. Az éberség és önbecsülés gyakrabban párosul olyasmivel, hogy az illetőnek “nem vesz be mindent a gyomra”, vagy “nem hajlandó mindent lenyelni”.) Hasonlóképp sok esetben a takony is lehet épp az idegrendszer éberségének biztos jele, ha adott frekvenciális közeget mérgezőnek tekintve (a túl nagy hidegtől a berohadt szűrőjű irodaházi légkondícionáláson át, a zsémbességgel átitatott falakig a nagymamánál) önvédelemből igyekszik lekorlátozni a bejutó levegő volumenét. Nyilván ha hetek óta tart már szinte biztosan más oka (is) lehet, ám az első percekben elkezdeni mantrázni, hogy “úristen megbetegedtem” a legbutább önráolvasások egyike amit csak csinálni lehet. (Vagy ahogy vesszük: a gyógyszergyárak részvényárai szempontjából a legokosabb.)
Varró Dániel: Máma köhögni fogok
Máma köhögni fogok. Nem mintha előre remegném.
Ó, hát bánom is én, mit hoz a ronda jövő.
Csak mondom. Mer’ az ember látja a nátha folyását.
Rossz torok, aztán láz, orrfúvás, köhögés.
És igen, ettől még van amikor rémes, és se feküdni se ülni, se aludni se ébren lenni nem lehet, és gyötrelmes a lét ahogy van. A lehetőség azonban ilyenkor is adott megpróbálni megőrizni a méltóságból valamit, és nem eljátszani az áldozat szerepét, teljesen “elhagyva magát” az embernek. A test ilyenkor is a gazdájáért harcol minden erejével – kár külön belerugni. Ilyen esetben éppen a saját idegrendszer iránti kíméletesség jele lehet ha erőnek erejével elcsavarjuk a figyelmünk a kínszenvedésről, és a testi realitások függvényében megpróbálunk icipicit porszívózni, kivinni a szemetet, vagy lemenni egy darab citromért. Nyilván kérdés mi a cél, mert sokan egyáltalán nem a gyógyulás legrövidebb útját keresik, hanem például végre töltekezni szeretnének mások sajnálat-energiájával. Ezen belül is természetesen egyéni vérmérséklet és adott körülmények kérdése ki mennyire szeretné épp a rövidítéseket választani az életében a meredekebb emelkedőkre kaptatva, mert olyan is van amikor az ember ugyan pontosan tudja hogy harmad idő alatt begyógyulna a vágás ha sót tenne a friss sebbe de mégsem vágyik rá. Ez mind teljesen rendben van, és a szabad akarat szentségének meghatározó eleme. Eleve egészségesnek lenni sem kötelező semmilyen értelemben.
A szúnyogcsípés metafizikája
Az ún. betegség álvalóság – ami sokkal gyakoribb jelenség mint a fájdalommentesség totális tompaságának kergetése – abból a másik végletből származik, amikor valaki a fájdalmai és “testi problémái” rabja lesz. Ennek legkiteljesedettebb formáját közkeletűen hipohondriának hívják, de mérsékelt formában ez az elmevírus rémesen mélyen belerágta magát a kultúránkba, és a szorongás és aggódás a szervezet “meghibásodásától”, és a mentális készülődés a test “amortizációjára” alapvető népbetegség – amit maga az orvtudomány terjeszt. Mivel pedig a Kali-juga korszak végének alapjellegzetességeként (az elmevírus-pandémia csúcsán) a “fejlett” társadalmakban épp a legdémonibb agybajok vannak kikiáltva erkölcsösnek és követendőnek, ezért értelmiségi és egyéb túlképzett rétegekben ez a fajta “bölcs előrelátás” és “tudatos életvezetés” különösen elterjedt. (Hasonlóan “erkölcsi” okokból zászlóshajója ennek az elmevírusnak az anya-program is e korszak végén, ami kétségbeesett hévvel spricceli maga körül a “meg-fogsz-fázni ezért-meg-ezért-meg-ezért-is” tipusú gondoskodásnak hazudott átkok és ráolvasások formájában a “szerettei” felé.)
Ez a létállapot maga a betegségtudatosság. Szöges ellentéte a valódi egészségtudatosságnak, hiába igyekszik a magyar egészségügy (is) agyament módon felcserélni e két szó jelentését – és a “kötelező” szűrővizsgálatok elmeroggyant ideológiai talapzataként tovább terjeszteni e kórt a lakosság körében. [Ennek bevezetésétől az állampolgári beadványok kikerülhetetlen nyomására úgytűnik közben elálltak hálisten; éljen a népakarat!:) – a szerk.] A valódi egész-ségtudatosság ugyanis a teljességet keresi, az önkiteljesítés újabb és újabb formáit – az orvipar fókusza viszont a hiányok és fél–elmek növelésén van. A tudat működésének ennél fatálisabb félreértelmezése már logikailag lehetetlen, és tökéletesen illusztrálja a homály döbbenetes sűrűségét amibe a tudományos kapitalizmus belehajszolta az emberiséget.
[Tehát mégegyszer: A tudat eredendő teremtő erő. Amire irányul, akár tudatosan akár tudattalanul, azt táplálja és létrehozza. A Kali-Juga végének kultúrájában viszont azt hívják “tudatosságnak”, hogy ha az “értelmes” ember (az okos, a művelt, a tanult, a tájékozott, a kulturált, az előkelő, az értelmiségi..) tudata minden hatalmát a problémákra, veszélyekre, nehézségekre, esetleges hiányokra és potenciális fájdalmakra fordítja “gondosan” és “élőrelátóan” és “körültekintően” és “bölcsen”, hivatalosan persze ezek “elkerülése” céljából (nyihaha) de a valóságban minden figyelmével ezekben mélyen elveszve és így a problémákat folyamatosan növesztve, belegárgyulva a kiszámíthatatlan kivédésébe. Az elme beszűkülése egyetlen gigantikus elkerülő-hadműveletté a félelmek leigázására. Lefagyasztás, kipeckelés, számítástechnika, robotizáció.
Ez a fajta “tudatosság” maga az atombamba homály. Kirekeszteni az élet burjánzását és kiszámíthatóvá és biztonságossá (akarni) tenni a jövőt az elmével, ahelyett hogy a reményeket és vágyakat minden korlátozás nélkül táplálná magában valaki – hát ennél szomorúbbat és gonoszabbat ember magával nem tehet. Akinek az akarata bármi szabadsággal bír, mért is ne inkább a jóra hegyezné a szemét, és a vidámságot táplálná minden figyelmével? Miért ne a fényt és a fejlődést fürkészné, miért ne engedné minden pillanatnak külön hogy új és ismeretlen szépséget hozzon, folyton készenlétben új tervek fogantatására, nevetve a sodrás örvényein, és fejlődni és növekedni és építkezni és kiáradni vágyni folyton folyást? Ehelyett szándékkal a sötétségbe merülni és önszorongatni? Ennél tompábban nyúlni a tudathoz már tényleg nehéz – és még ezt hívja tudosságnak. Aki így kifacsarja a szavakat mint egy szivacsot, annak a magyar nyelv nem való.]
Ahogy Hamvas Béla fogalmazza meg a Scientia Sacra-ban: “A történeti, különösen pedig az újkori ember az ébrenlétben nem érzékeny, hanem ideges. Az idegesség pedig: az irritált kábaság.” (50.o.) “A történeti emberben az éberség az álmosság légkörébe merült. (…) A tudat tulajdonképpen a kábaság szerve. A kábaság az éberség helyébe emelkedett.” (52. o.) ]
A szúnyogcsípés jelensége folyamatosan ad lehetőséget minden fejlődni vágyónak saját tudata hatalmának működését közelről szemlélni. Ez az ördögfajzat köztudottan egy olyan méreganyagot okád ki magából zsákmánya vérhálózatába, ami valódi fenyegetést az (egészséges;) idegrendszer számára ugyan nem jelent, kellemetlenséget azonban igen. A viszketés ugyanis állandóan magához rántja a petyhüdt tudatot, és egy szűnni nem akaró kínzás formájában szivattyúzza a figyelmi kapacitást. Aki átlát a viszketés agyparazitájának tudat-csapdáján, nem dől be neki és egyszerűen nem vesz tudomást a létezéséről, vagyis nem ad teret neki a tudatában, és nem kezdi el vakarni, és nem kezd dühöngeni sem miatta, sem nem nyüszít titokban odabent satöbbi satöbbi, annak, csodák csodája, magától elmúlik kb 20 percen belül a csípés szinte teljesen. Ugyanis ha képtelen kiszivattyúzni a gazdatest (gazda-elme) figyelméből a zónaadagjázt egyszerűen éhenpusztul a viszketés. Ha valaki viszont bambán besétál ebbe a tudat-csapdába, bedől a pánikgombnak, elkezd elefántot gyártani a csípésből, és nekiáll vakarni, és figyelmével hízlalni kezdi a viszketést, akkor az nem hogy nem múlik el, de fokozatosan egyre durvábbá dagad. Vannak akik képesek véres sebet vakarni magukra belőle, ami aztán már tényleg alig akar elmúlni – főként ha megszállottként még tovább vakargatják.
A szúnyogcsípésnek ez az anatómiája mindent elmond a tudat (pontosabban az elme) működéséről, és a fél világ működésére ráhúzható szeretettel – a “betegségek” pedig tipikusan úgy vannak felépítve ahogy a viszketés.
A “vakarás” természetesen nem kell, hogy fizikai jelleget öltsön. Az elme önmagában is képes piszkálni minden jöttment jelenséget és a figyelem folyamatos táplálásával felhízlalni. Aki elkezd teret engedni a tudatában a problémáknak az bármiből képes “véres sebet” generálni, legyen az egy szemölcs, vagy álmatlanság, vagy körömfájás. Aki azt kutatja, hogy mi a baj a testében, idővel garantáltan fog bajokat találni, és igénye szerint bármekkora problémát tud generálni akár a semmiből is.
[Tulajdonképpen minden tudat-csapda és álvalóság ebből áll, hogy az elme rácuppan egy problémára, és elkezd csámcsogni rajta, legyen az pénzügyi álvalóság (mivan ha nem lesz pénzem erre-arra), a párkapcsolati-álvalóság (miért nincsen párom mostmár), múlt-álvalóság (bezzeg régen így-meg-úgy), szerencsejáték-á.v. stb stb. Mindnek a lényege ez a túl-fókuszált tudat: az “egy-ügyüség”, ahogy a magyar nyelv csodálatosan jelöli (bár ez nem jelenti hogy ne lehetne egyszerre tucatnyi álvalóságban is benne valaki;). Ez a fajta ál-tudatosság az egész-séges látásmód helyett kiragad a kontextusából rész-jelenségeket, azokat “problémának” bélyegzi, és az azokra való folyamatos zoomolással folyamatosan növeszti őket – és egyre elszeparálva az egészről egyre megoldhatatlanabbá teszi azokat. A tudatcsapdák vagy álvalóságok tehát alapvetően figyelem-függőségek, ahol a tudat kényszeresen piszkálja és vakarja az adott részterületeket, és egyszerűen képtelen elfordítani róla a tekintetét, vissza a jelenlét teljességére. Ezt a felismerést őrzi a mondás, hogy az ördög a részletekben lakozik. Ezek a beszűkülések ugyanis szükségszerűen szakadékokba vezetnek, hiszen önmagában egy-egy jelenség – sőt akár egyetlen “egész” életterület – nem értelmezhető; csak a teljes kontextusban nyeri el a helyét. Együgyü fókuszálás helyett a teljességre való össz-pontosítás az előremutató. Tipikusan lehet a testi betegség megoldása egy magánéleti kérdésre adott új válasz, a párkapcsolati álvalóságból kijönni sikerülhet ha az ember végre engedi feloldódni magát a munkában, a pénzügyi álvalóságból ha az ember beleengedi magát abba amit igazán szeret azon a szinten ami még elérhető; endszóon. Olyan picit mint a számítógépes kalandjátékokban amikor elakad az avatar egy ajtónál, hiába tudott hogy amögött jön a következő pálya, a kulcs szinte sosem ott van elrejtve, és egyszerűen nem lehet továbbmenni míg vissza nem megy a zember megkeresni a kulcsot egy akár 4-5 pályával korábbi szobában. Ha bárhol blokk van, mindenhol blokk van.
Tehát ultratömören: a tudatcsapdákból és az álvalóságok labirintusából kivezető egyik ariadné fonal lehet annak a felismerése, hogy nem a probléma a probléma.]
képforrás
[A tudatcsapdák és álvalóságok feloldását nem csak az ‘ördög a részletekben’ közmondás őrzi; eleve a paradicsomi kiüzetés allegóriája is ezt próbálta meg szuper precizen lerajzolni – csak a nyugati ember süketté vált még a saját kedvenc meséjére is. A fogyasztói társadalom legtetejéről mostmár nehezebb kihallani, de egy a természeti valóságban élő – és különösen a Phitagoraszi pandémia pusztítása előtt élt – ember számára az a mozzanat hogy Éva nem megeszi az almát hanem csupán “harap belőle egy falatot” egy totális abszurditást akart ábrázolni. Ráadásul nem egyszerűen kivesz egy részt az egészből, de a tudás fájának terméséről van szó, tehát a tudatával ragad ki egy részt a valóságból (unalmában csipegetve, nem éhségből) és válik így képtelenné a teljes valóság paradicsomi gazdagságának érzékelésére.]
Intermezzó – az öngyógyítás házi praktikái
1. Gyógyító magyar nyelv
Habár a fentiek figyelembevétele önmagában is jelentősen mérsékli a fölösleges szenvedés mértékét, és támogatja az EGÉSZséges életmódot (látásmódot, tudatállapotot..), a testünk szimbolikus felépítésének érzékelése sokat segíthet adott testi jelenségek konkrét üzenetének értelmezésében, és így a saját lényünk által javallott lelki munkák kivitelezésében. Különösen igaz ez, ha mindehhez segítségül hívjuk a magyar nyelv szakrális mélységű emlékezetét. És minél rugalmasabban állunk hozzá mindezen értelmezéseknek, ez annál igazabb.
Akinek mondjuk a feje “fáj” esetleg elgondolkodhat nem töri-e a fejét valamin ami nem előre mutat – vagy nem presszionálják-e épp mások a menáltérben a lelke által nem támogatott célok felé. Az érzékszervek önmagukért beszélnek, ha valaki látni nem akarja a nagyobb képet, vagy meghallani nem akarja a segítő szavakat, esetleg beleüti az orrát mások dolgába – mindez kézenfekvő amint ezekre felfigyel valaki. Olyan is van aki túlzottan nyakas nézőpontból vizslat másokat, ami nagyon hasonlatos ahhoz amikor valaki túl sarkos állásponton áll, csak utóbbi inkább önállóan, előbbi inkább mások aktív/passzív ellenállása mellett szokott jelentkezni. Mindezen jelek értő megszívleléséhez, mégegyszer, érdemes a nyelvet és a jelenségeket is minél absztraktabban és játékosabban felfogni és kezelni.
A két leggyakoribbnak tűnő testi tünet alapvetően a jézus-programhoz kapcsolódik: a váll és a derék fájása. Előbbi esetén a magyar nyelv azt sugallja hogy olyasmin érdemes mélázni, nem lehet-e hogy túlvállaltuk magunkat – vagyis mások karmájához tartozó felelősséget akarunk magunkra venni, nemcsak magunkat túlterhelve, de a másik elől is elorozva a fejlődés lehetőségét. (Ezt az angol is látja: to shoulder the burden.) Utóbbira pedig az útmutatást a “derekasan dolgozott” kifejezés jelzi, ami a modern értelmezéssel szemben nem egyértelműen elismerést fejez ki, hanem éppen arra utal, hogy túl sok akaratból, és túl kevés örömmel végzi a munkáját az illető – még ha valóban az ő saját személyes feladatáról van is szó. Egy kultúrában, ahol az emberek többsége még a vásárlást és takarítást is úgy éli meg mint amit meg “kell” csinálni, teljes létfelejtésben arra nézvést, hogy mindezt kizárólag saját szabad akaratából és saját maga miatt, közvetlenül a saját közérzete javítása érdekében teszi meg; vagyis az önrabszolgásítás és mártírhalál-kultusz világában mi sem természetesebb, mint a testek folyamatos jelzése a hát alsó szakaszán gazdáiknak, hogy ne törjék már derékba az életkedvüket minden ok nélkül.
Ehhez kapcsolódik, bár picit talán összetettebb eset a térdfájás, aminek feloldásához már némi önismeret – de legalábbis emlékező tehetség – nem árt, mert ez leggyakrabban az önmagunk irányában gyakorolt alázat hiányára utal, tipikusan az önmagunknak tett ígéretek be nem tartása formájában: ennek újraenergetizáláshoz tehát érdemes tisztában lenni vele milyen fogadalmakat is tettünk magunknak éber (vagy kevésbé éber) állapotunkban, és annak mentén megfigyelni az élet sodrásában végül megvalósuló cselekedeteinket. (Másik megfogalmazásban a térdfájás a lelkimunkában tanusított túl sok elindulás-leülés egymásutániságára vall: őszinte elhatárzásokat követő instabil lépéseket. Megint más megfogalmazásban, hogy hiába csúszik térden valaki saját maga előtt mert nem kegyelmez önmagának.) A könyök ezzel némileg hasonló módon, de inkább a közvetlen vagy tágabb környezetünkkel kapcsolatban tanusított alázatunk mértéktelenségét igyekszik jelezni általában, ami lehet túl sok (“kikönyököli a posztját”) és túl kevés is (pl. engedelmesség-programban).
Mindezek játékos és felszabadult értelmezéséhez és a mély öngyógyításhoz természetesen javallott az ún. “fájdalmakat” minél szélesebb skálán megkülönböztetni önmaguktól, mert ugyanazon testrész jelezheti az adott ügykör megjelenését ugyanúgy ahogy egy ügykör oldódását. Jelen kultúrában nehéz a “jó fájdalmak” világáról beszélni, mindenesetre vannak fájdalmak amik egyáltalán nem hátráltatnak a munkában, és ha nem külön cél hogy az ürügyükkel áldozatnak láttassa magát a tulajdonosuk, akkor kifejezetten csendes és lágy jelölésként vannak jelen; és vannak az intenzívebben figyelmeztető fájdalmak, amik durván gátolják hogy gazdájuk ugyan úgy csináljon tovább mindent mint eddig. A dekódolásban segíthet az is mennyire hirtelen jelentkeznek és milyen lefolyásúak, és akkor ezen belül lehetséges hogy hirtelen beüt valamit az ember de mondjuk vhogy mégsem fáj annyira mint jogosan hihette (karma-oldás gyanus), vagy egészen kis hámsejtsérülésről van szó de fokozódó kellemetlenséget jelent (karma-képzés). Hüvelykujjszabályként a még csak pár napja tartó jelzéseket, főként ha alapvetően nem gátolnak a feladatok elvégzésében, nem érdemes túl komolyan venni, vagy vérmérséklet/önidő függvényében lehet kifejezetten hálával tekinteni rájuk, hogy ‘Heló milyen kedves h bejelentkezel, üdv a csapatban, nézzük csak milyen poszton szolgálsz Te itt tulajdonképpen’ – és ami már hetek óta nem javul csak azzal kapcsolatban leállítani a menetrendet és leüllni, hogy biztosan jó irányba tartanak-e a lelki dolgaink.
És amire nem áll rendelkezésünkre közvetlen nyelvi kód még mindig vehetjük a józan paraszti eszünket, és beazonosíthatjuk kis ráhangolódással, hogy pl. a boka a hirrtelen irányváltás szerve (ami képes sokszor előre jelezni ha erőteljes fordulat készülődik az életünkben), a csipő a mozgásszabadságunk teljességét (az irányválasztási képességünket) testesíti meg (jelzései elsőkörben leginkább önkorlátozó falak felállításáról regélnek mint “óh az az út fel sem merülhet mert köteles vagyok mást tenni”), a vér a szervek ill. testrészek közötti együttműködés megvalósítója, ezen belül is az immunrendszer az önvédelem, a vércukorszint a (lelki;) táplálék szimbóluma lehet, a gerinc a belső tartás, a bőrünk az energiamező szigetelése az idegen frekvenciák és elmevírusok ellen hogy ne tudjanak túl könnyen ki-be járkálni stb stb. És értelemszerűen, ha mások hasonlatai számunkra nem hitelesek, akkor saját testünk érdemesebb saját intuíciónk alapján feltérképezni: hiszen az öngyógyítás egésze szükségszerűen az önismeret és önbecsülés köré épül – ami csak az engedelmesség felszámolása árán érhető el.
képforrás
És ha lehet szó arról, hogy van legfontosabb szervünk – épp mindezek tudatosításában, sőt eleve a testi jelek kivetülésének “megfogalmazásában” – akkor az az idegrendszer, a tudat-test szimbolika energetikai fenntartója, a jelenlét és az életerő fizikai érhálózata, e pándimenzionális szupertranszformátor. Ennek értő gondozása (védelme & edzése) egyszerre mondható a legfontosabbnak, és – a Kali-juga démoni természetéből adódóan – jelen leszületésünkben messze a legnagyobb kihívásnak: “idegesnek” lenni, pláne pattanásig feszült idegekkel bírni, még rövid ideig is, a szervezet és a lélek számára egyaránt rémesen megterhelő (bénító) tud lenni, és a legkevésbé előremutató gyakorlat. Elengedni minden feszültséget amit a modern élet ömleszt az emberre: méltó feladat bárki számára. Hálisten legalább az idegeskedések akkut formáit többnyiret egyetlen lassú (15-20 másodperces) kilégzéssel alapvetően ki lehet simítani, hogy az idegszálak ismét ellazultan és rugalmasan, teljes sávszélességében tudják segíteni az áramlást a bensőnkben és egész életünkben.
2. Kutyaharapást szőrivel – a Jin jóga útja
A testi tünetek tudati szimbolikájától függetlenül – méginkább azt kiegészítve – lehetséges (és nem véletlenül elterjedt) módja az öngyógyításnak a test energiamezőként való érzékelése, amiben olyan értelemben lokálisan illetve fizikailag is lehet testrészeket kezelni, hogy adott betegséget vagy “fájdalmat” az energiacsatornák beszűkülésének tekint. Ez a megközelítés, relatív materializmusa ellenére nem csupán messzemenően kompatibilis a fentiekkel, de szükségszerű következménye is: ha a test “csupán” a tudat kivetülése, ugyan mi másból állhatna mint energiából és információból – ahogy maga a tudatunk sem más mint a fény és a rezgéshullámok egy formája. Ebből adódóan, az ilyen gyógymódok, bár közvetlenül nem a lelki ügykörökre és az életvitelre fókuszálnak a problémák gyökerének keresésében, a gyógyulás eredményeként ugyan úgy számítanak az életvitel-beli változások megjelenésére. Ez nem is lehet másként: hiszen ha a tudat analóg a testtel és fordítva, és mindkettő csupán egymás kivetülése, nyilván mindegy hogy melyik irányból kezdünk neki az egész-ség helyreállításának, az szükségszerűen kihat a többi vetületre is.
Az akkupunktúrától kezdve a belső harcművészeteken (QiQong, ThaiQi, Caligráfia-jóga) a statikusabb raja- vagy hatha-jógán át, a különféle nyugati érintésterápiákkal (MET, szivárvány – vagy a reiki), a hang- és énekterápiákig, hívják az energiát bár csínek, kínek, kának, pránának, manának, monyónak, frekvenciának, hangnak, fénynek, éternek vagy életerőnek; használjanak a tudatos áramoltatáshoz vizualizációt, hőérzékelést, anatómiát, érintést, éneklést, hangtálat vagy tűszúrást; a testi-lelki egyensúly helyreállításában a ‘blokk-oldás’ koncepciója finoman szólva sem mondható újnak vagy váratlannak. (Kivéve a tudományos kapitalizmus ügynökei számára, de hát ők bevallottan próbálnak minden ősi tudást és magát a múltat végleg eltörölni.) A lényeg mindig egy és ugyan az: minden fájdalom, merevség, lefagyás és rugalmatlanság oka – illetve következménye – egy energetikai csatorna beszűkülése, ahol a keresztmetszet (sávszélesség) csökkenése nyomán nem teljes az áramlás. Szintén közös pont, hogy az ok okozati sorrendiség feloldódik, hiszen lényegtelen a kérdés, hogy az energia elapadása miatt satnyul el a csatorna, vagy a terület görcse okozza a pangást, az egész-ségesség helyreállításának logikája mindenképpen az, hogy minél lazábbak a szövetek, annál több energia tudja átjárni őket. Tehát alapesetben az áramlás folyama maga tartja tágan a saját csatornáit. Tipikusan a fizikai fájdalom közvetlen oka az adott testrész fáradtsága a folyamatos erőlködéstől, amivel épp kiszorítja magából a gyógyító frekvenciákat.
(Ennek a megközelítésnek a következménye, hogy a valódi erő a keleti mozgáskultúrák világában a lazaságban, lágyságban és rugalmasságban mutatkozik meg – ahonnan nézve például a testépítők sokszor nem tekinthetők különösebben erősnek. Eleve, a testet a teremtés szentségének megélő tudat számára, aki a fiziológiáját a rezgések hangszereként érzékeli, a tudományos redukcionizmus szeparációs logikáján alapuló modern fitnesz, ahol az izmokat külön külön edzik, nagyjából annyi értelmet hordoz, mint ha a zongorán egyenként gyakorolná valaki az egyes hangok leütését a fejlődés reményében.)
[Megemlítendő, hogy az energetikai gyógymódok esetében is ugyanúgy kardinális kérdés, hogy a szituációban esetlegesen megjelenő terapeuta-kliens felosztás mekkora kísértést jelent a résztvevők számára, hogy abból egy gyógyító-páciens szereposztást csináljanak, amiben már a a felelősségek felcserélésével hála-energiák és kölcsönös függőségek ütik fel fejüket. Minden valódi gyógyulás öngyógyítás, a felek érdeke tehát – legalábbis az egész-ség szempontjából – hogy az aktív fél a kliens maradjon, a terapeuta pedig passzív közvetítőként legyen jelen, akin az energia szabadon tud csatornázódni. (Nem véletlenül Jézus is igyekezett hárítani a jelenében történő gyógyulások felelősségét, és sokszor mondá az exbetegekek: “A hited meggyógyított téged.”) Értelemszerűen ez nem kötelező, és a spirituális álvalóság évezredeiben a közvetítő tipikusan a hiúság és a kiválasztottság-tudat elmevírusait táplálva inkább a gyógyító vagy a mester szerepét szokja választani, akinek már személyes felelőssége a páciens gyógyulása, amiért minden hálát megérdemel, hiszen innen nézve ő a tiszta energia közvetlen forrása – aminek legfőbb hátránya, hogy a karmakavarás miatt a páciensből kiáradó salakanyagok elraktározása is az ő felelőssége lesz, ami az energiamezők többségének túl nagy teher.]
Mindennek tudatában tehát van lehetőség az öngyógyítás egy elég merész, a fájdalmat tudatosan eszköznek tekintő megközelítésére is, aminek a kiindulópontja, hogy a fájdalom – igenis legjobb szándékból – fókuszálni igyekszik a tudatot a probléma pontjára. Bár az elmúlt évezredek szinte ösztönössé tették a fájdalomtól való írtózást és a fájdalom kizárására tett mentális lépéseket, sok esetben a leggyorsabb gyógyulás (távolról a ‘sót a sebbe’ analógiájára) ha nem kerülni igyekszik az ember a fájdalmat, hanem teljesen elmerül benne. Egyszerűen felismerni és beismerni, hogy ez itt van és valamit akar, hiába nem kellemes hallani – és teljesen feladva az ellenállást abszolút mértékben átadni neki a teret. Erre a lelki fordulatra tipikusan nem kerül sor ha nem muszáj, és inkább csak végső elkeseredésben szokás igénybe venni, ha már úgy sem látszik más remény. Alaplogikája ugyanis valahogy úgy hangzik, Bobby McFerrint parafrazálva: Don’t worry – Suffer! /Ne aggódj: szenvedj! (A magyar nyelvben talán épp ebből a mély elfogadásból ered, hogy azonos töve van a szenvedély és a szenvedés szavainknak.)
(Mindez látszólag ellentmondásban van a fentebb vázolt szunyogcsípés metafizikájával, de ott valójában nem kap “teljes” teret a véres seb sem – mert valódi elfogadás és szeretet nem jut neki; és ez természetesen rendben van így.
Az energiamező adott pontjának ellazítása nagy tudatosságot igényel, hiszen a páncél ledobása nem csupán a szeretet felé nyitja meg a kapukat. Távolról sem minden frekvencia beengedése segíti az egész-séget, mert a különféle programok és vírusok képesek kíméletlen alapossággal rombolni a lélek birodalmát. Fogfájásnak például gyanús hogy általában nem érdemes teret engedni, azt többnyire épp kizárni előremutató. Akárhogyis, a gyógyító lazítás éles figyelmet kíván. A lágyság ereje nem a vakságban rejlik.)
A fájdalomtól ugyanis a legtöbb ember esetében (a mentális iszonyulás – aggódás – miatt) a test (vagy az elme) külön is ráfeszül az adott területre, mintha megpróbálná karanténba helyezni, amitől viszont leginkább tovább romlik a helyzet. Egyfajta erőlködés alakul ki, az energia próbálna áramlani, de mivel fájdalommal/kényelmetlenséggel jár a test próbálja kiszorítani, és túlnyomás keletkezik. Aki képes megérezni, hogy a fájdalom – adott esetben – épp abból származik, hogy az energia nem képes kitágítani magának a csatornáját, és erre nem az energia-áram visszafogásával reagál, hanem teljes elengedéssel még több energiát ereszt az adott területre, és a testrésztől (ügykörtől!) nem a fájdalom elszigetelését kéri, hanem hogy engedje minden atomjába bejutni ezt az energiát, hogy mélyen befogadva a fájdalmat átjárhassa minden sejtjét, bízva benne, hogy a szövetek szerves együttműködése kellő türelem és lágyság mellett elegendő ahhoz, hogy sérülésmentesen kitágulva teret engedjenek a folyamnak, amiben végre ellazulhatnak, az áramlás pedig ismét szabaddá válik – nos, nagy valószínűséggel radikálisan gyors gyógyulásra számíthat. (Aki pedig eleve a legelső pisszenését is már meghallja a testének, csírájában útját állhatja mindenféle feszülés és lustaság kifejlődésének.)
Mégegyszer, ennek az útnak a választása is vérmérséklet és pillanatnyi elmeállapot függvénye, semmiképp sem követendő vagy javallott vagy helyes vagy helytelen. Lehetőség, és aki akar tudhat róla, hátha egyszer kedvet érez a kipróbálásához. Mindenesetre vannak villámgyors gyógyulásokról tapasztalatok ezen az úton: lehet a soknapos lázat órákra csökkenteni ha váratlanul nem elviselhetetlen gyötrelemnek, hanem (igaz kivételesen karcos de cserébe) tudatosan választott sámán-trippnek tekinti az ember; hónapok óta tartó térdfájást aznap elmulasztani ha szinte már bosszúból csakazértis gördeszkára pattan az ember és nem aggódik a fájdalmas érkezésektől hanem tiszta szívvel feléjük indul; vagy szemgolyóba fúródott tüskét napok után engedni magától kipottyanni, miután a szúró fájdalom végre elég teret kap hogy annyira átmossa a szemhártyát, hogy az teljesen ellazulva elengedje a tüskét. A jin jóga (5-10 percekig kitartott, többnyire csípő-nyitó) pózai ugyanezen elven alapulnak: bár a járatlan gyakorló hiheti hogy azonnal szétszakad, azonban aki megérti, hogy minden fájdalom az izmok erőlködéséből és hiábavaló ellenállásából származik, hogy valójában e pózokban a test sérülése lehetetlen külön hirtelen mozdulat beiktatása nélkül, hiszen maga a bőr elég erős az ízületek egybentartására, és elengedve a félelmet felismeri a fájdalom átlélegezhetőségét, megtalálhatja ugyan abban a pózban a gyógyító pihenés lehetőségét.
Absztrakció
Nos, igen. A betegségek okai és gyógyításuk útjai ugyan ezen logika mentén cincálhatók a társadalom testének tünetei esetében is. A kulturális öngyógyítás gátjai és lehetőségei roppant hasonlatosak a személyes gyógyuláséihoz. Az állami intézményrendszer, az ország helyzete, a megválasztott vezetők tisztessége bizonyos értelemben szintén tekinthetők a társadalmi (lelki)állapotok kivetüléseinek. (Ahogy Kassai Lajos fogalmaz: “Nekünk nem az a bajunk, hogy korrupt kormányunk van. Hanem egy korrupt országnak van egy kormánya: mert a korrupció a bőrünk alatt van.”) A mindenféle szűkületek és lemerevedések és energiahiányos állapotok jelenléte egyáltalán nem a társadalmi szövetek “amortizációjanak” és “végelgyengülésének” a jelei (akárhogy sulkyolják ezt az emigrált művészeink): hanem a kommunikáció lanyhaságának és az együttműködési képesség erőtlenségének mutatói. A gyógyulás titka nem a bosszú, a feladás vagy a menekülés – hanem a kommukációs csatornák tisztítása és a még tudatosabb (békésebb) együttműködési szándék kinyilvánítása.
Az elidegenedés, a megnemértettség, a fásulás, a magány és a felelősséghárítás mind a társadalmaink szövetébe ivódott (vagy hát, itattuk – legalábbis hagytuk hogy itassák), és az alaphangnemmé a támadás vált. (Megintcsak Kassai szavaival Magyarország ún. “eketalp betegségben” szenved, ahol a kulturális altalaj és feltalaj már annyit ekézte egymást, hogy megszünt az átjárhatóság.) A háborút nem csak saját teste ellen, de felebarátai irányában is hiába vívja valaki. A versengés eleve lélektelen – gyógyulást az együttműködés jelent.
Amíg ellenséget lát a nép az államban, az ellenzék a kormányban, a hivatalok az állampolgárokban, amíg árokásás és bosszúvágy vezérli a pártokat, amíg ezen attitüdök ott bujkálnak a tanárokban és a diákokban, amíg szülő gyermekének és gyermek szülőjének ellenségévé tud válni – a blokkok nehezen tudnak oldódni. Hívható korrupciónak vagy lustaságnak vagy agyatlanságnak, a szervezetlenség maga az együttműködés hiánya, az energiaáramlás elapadása. Márpedig beszűkülést szidalmakkal és haraggal ellazítani nem lehetséges. A béke hangnemét megtalálni mind saját testünkkel, mind egymással: életbe vágó.
És könnyű mutogatni (én is szoktam;), hogy a média a háborús frekvencia közvetlen darázsfészke, ami a félelem, az erőszak és hiányérzet frekijeit sugározza magából szélesvásznon. És nyilván, ahogy egyéni szinten a felelősségvállalás a “betegek” mellett az orvosokra is vonatkozik, a kultúrában a nézők és a producerek, az olvasók és az újságírók egyaránt eszmélhetnek mélyebb tudatosságra. Hogy ne riogassanak, ne hergelljenek, ne uszítsanak, ne gúnyoljanak – illetve ne ezt akarják táplálni magukban sem, és egyáltalán senki senkit senkitől és semmitől ne idegenítsen el sem tudatosan sem “véletlenül” – saját magától sem. Vagy ha igen akkor vállalja érte a felelősséget. Selye János hazájában, a stressz súlyos ártalmainak bizonyítékainak birtokában mért ne lehetne biztosítást köttetni az orvosokkal és a rendezőkkel és az újságírókkal is minden esetlegesen kiváltott “nocebo” hatás kompenzálására?
És minden egyes államolgárra külön külön is elmondható, hogy haragban a világgal a saját helyzetéért és áldozat-szerepben tetszelegve, bizony kínkeserves a gyógyulás folyamata (ha egyáltalán van rá esély). A “lehet más a politika” típusú messianisztikus igéretek és a megoldást felülről/kívülről váró türelmetlen hőbörgések megfelelnek az orvostól fájdalomcsillapítót követelő betegek viselkedésének. Másokat hibáztatni minden társadalmi problémáért, akár a vezetőket, akár a szavazókat, akár a médiát, akár a kapitalizmust, akár a gazdaságért, akár a kultúráért, akár az időjárásért: semmivel nem felelőtlenebb dühöngés, mint haraggal az orvosok kezébe dobni egy beteg testet hogy tessék csináljon vele valamit és adja vissza egészségesen. Általában, áldozatként tekinteni önmagunkra és másokat okolni minden egyes cseprő problémáért (is) a lehető legimpotensebb módja a fejlődésnek – és a legkevésbé sem mondható demokratikusnak, felelősnek vagy szuverénnek.
Ellenségnek tekinteni minden hivatalnokot, a rendőrt, az ellenőröket, a tanulmányi osztályosokat és a menzásokat, akikkel párbeszédet folytatni eleve értelmetlen, egy szürreálisan beszűkült világképre vall. Márpedig ez alól az ún. írástudok többsége sem mentes. Hiszen ha csak a legkülönfélébb közösségi terek aktív kommentszekciói, akik bizonyíthatóan csomó észrevétel kifejtésére alkalmasak, vennék a fáradtságot hogy a panaszkodás helyett – véletlenül sem támadó hangvételűnek vehető – tárgyilagos levelekben fogalmazzák meg tényszerű észrevételeiket a társadalom adott szegmenseiről az érintett minisztériumok felé – bizonyára instant újfajta együttműködés alakulna ki a szakpolitikák terén is az állampolgárokkal. Ez az egész magyar “panaszkultúra” egy végtelenül hatékony öngyógyító erővé válhatna, amint az emberek nem olyanokra öntenék szakadatlanul a sirámaikat és gyötrelmeiket akik teljesen ártatlanok és tehetetlenek (rokonok, haverok, fórumtársak), hanem azoknak adnák közvetlenül akik valamennyire felelősek az állapotokért. Nyilván ehhez a fajta őszinteséghez sokkal kevesebb gyávaságra, és helyette valóban demokratikus értékekre, bátorságra és önbecsülésre lenne szükség. Mert időben nem tart sokkal tovább a redditre kiokádni a problémákat mint hivatalos formában megírni ugyanazt az illetékeseknek.
Elég nagy böszmeség azt feltételezni, hogy a bürokráciában dolgozók mind gonosz emberek, akik azért töltötték fiatalságuk nagyobb részét az oktatási intézményekben hogy utána tudatosan tönkretehessék honfitársaik életét a temérdek határozat és rendelet és törvénytervezet megszövegezésével. Hasonlóképp, lenézni és megvetni az ország “másik felét” akik “rosszul” szavaznak, mert “hülyék” vagy “hazugok” vagy “korruptak” vagy “befolyásolhatók”, és nem tudni feltételezni sem, hogy a “másik tábor” esetleg nem születéstől gonosz orkok gyülekezete, hanem amúgy jóravaló – sőt jobbra érdemes – dolgozó emberek szerveződése; hát az finoman fogalmazva is feneketlen fantáziátlanságra vall. Árulással vádolni a “másik tábort” pont annyira előremutató, mint árulással vádolni a saját testet ha megmer szólalni.
Ez a kirekesztő és háborús frekvencia vitte bele a modern társadalmakat ebbe a zsákutába – józan ésszel nem tűnik praktikusnak sokkal tovább sugározni őket. Ezzel együtt mindenkinek személyes döntése, és saját kizárólagos és személyes felelőssége, hogy meddig táplálja magában az elidegenítés és elégedetlenség frekvenciáit – és mikor és hol kezdi táplálni a béke és együttműködés hullámhosszait.
Ki mint vet úgy arat. A karmát kijátszani nem lehet.
Borítókép: Melman a hipohonder zsiráf a Madagaszkár című filmből (2005)
Szárbaszökkentő 
