Vélemény, ítélet, felelősség, karma

Dezinformációs ‒ sőt posztfaktuális ‒ világunkban véleményt alkotni és nyilvánítani néha különösen nehéznek tűnik; mégis elkerülhetetlen. A hallgatás beleegyezés; vétkesek közt bűnös aki hallgat; a karma leginkább maga a nem-cselekvés. Ugyanakkor beleszólni mások dolgába, pláne a vétkesek pártjára állni, ártatlanokat elítélni, bűnösöket felmenteni szintén karmikus következményekkel jár.

Tudattal rendelkezni tehát komoly felelősség. De ezért vagyunk leszületésben hogy valahogy megtanuljuk használni. A szabad akaratunkkal élnünk kell: ez egyéni fejlődésünk motorja.


Nna de akkor mégis mit mikor és hogyan?:)

Ami talán a legfontosabb (0. pont) hogy a világ vagy az emberek felosztása egy jó-rossz dimenzió mentén mindenképp tévedés: spirituális álvalóság. Nincs menyország és pokol, értelmetlen a verseny, nem másokhoz képest kell fejlődnünk. Valaki járhat a lelki fejlődése útján, vagy letérhet róla; a többi nemszámít. Karmikus következménye mindennek van. A jó-rossz felosztás viszont képtelen objektíven látni az emberek különböző megnílvánulásait, mert aki “jó” annak meg kell bocsátani az “apróbb” gyarlóságait (ezt természetesen leginkább önmagukra alkalmazzák az emberek) aki viszont “rossz” annak nem kell a tiszta megnyilvánulásait sem figyelembe venni. A jó-rossz álvalóság automatikusan kettős mérce alkalmazását jelenti. A valóságban az emberek sokmindent tesznek és mondanak és gondolnak, és egyik napból szinte semmit nem lehet következtetni egy másik napra; minden tettet a saját névértékén kell próbálnunk érzékelni.

Erről a gondolkodásról leszokni embertpróbáló feladat, de amíg valaki a rabja nincs valódi esélye tisztán látni.


A tudattal együtt járó felelősségből és a vélemény-alkotás elkerülhetetlenségéből egyáltalán nem az következik, hogy mindenbe bele kell avatkozunk. Sőt! Ha az ember véleményét külön nem kérdezik, gyakorlatilag egyáltalán nem kéne kinyilatkozni – bár ez alól természetesen kivétel ha vmi égbekiáltóval szembesülünk, ahogy a tudásunk felvállalása is kötelességünk közösséget érintő döntésekben. Mindenesetre mások kioktatása és felülbírálása, az ítélkezés felebarátaink élete vagy döntései felett, mégha csak némán zajlik is odabent, alapvetően túlkapásnak minősülnek ‒ és többnyire csak azt lehet bevonzani vele, hogy a mi életünkbe is belepofázzon mindenki, és a hátunk mögött küldjenek ránk a mentáltérben. Nyilván egy közmondásosan irígy, féltékeny és pletykás társadalomban (ahol ráadásul mindenki mindenkinél mindent jobban tud) mindezt nem könnyű komolyan venni ‒ de tisztázni magunkban mindenképp érdemes.

Másik eset, mikor magunktól ugyan nem szólnánk bele adott ügybe, de annak egyik érintettje megpróbál minket berántani. Ez finomabb formában szinte minden pletyi és panasz része, hiszen az “együttérzés” kiváltása általában bevallott célja mindezeknek: vagyis “illik” együtt háborognunk a (számunkra tipikusan ismeretlen) elkövetők galádságán, és sajnálnunk szegény-szegény áldozatot. Mindezt lehet különböző mértékben uszító frekvenciákkal előadni, és vérmérséklettől függően belehergelődni ‒ de természetesen mindez nem javasolt.

Pozitív verziója ugyan ennek amikor nyíltan tanácsot kér tőlünk valaki, amit természetesen szívünk szerint megadhatunk: de itt is érdemes figyelni nehogy bekapcsoljon bennünk a megmentő program, vagyis 2-3 mondatban kell összefoglalni amit látunk ‒ és szigorúan nem törődni vele végül megfogadják-e a tanácsunkat.




A berántás technikájának minősített esete amikor döntőbírói szerepbe akarnak minket nyomni, és “válaszút” elé állítanak, hogy “igazságot” tegyünk. Bár a választott bíróság intézménye szellemvilágilag rendben van, de amikor csak az egyik fél jelentkezik be nálunk, és a másik fél besározásáról szól a története, roppantmód visszafogottan érdemes megnyilvánulnunk. Ilyesmi történhet munkahelyen mikor a főnökhöz (kétségbeesésére) személyes konfliktusokkal érkeznek a beosztottak, otthon mikor egyik gyerek sírva panaszkodik a másikra, vagy akár ismerősi körben a mindenkinek kellemetlen “szólj egy jó szót az érdekemben” szitukban. A leggyakoribb ‒ és kívülről talán a legjobban átlátható ‒ eset a pedagógiai munkakörben található, amikor a diákok árulkodva jönnek “igazságot” követelni: természetesen saját maguknak;)

Mivel mindegyik esetben jelentős presszió érkezik a berántó fél részéről, amit a kiszemelt döntőbíró ösztönösen le akar dobni magáról, nagy a kísértés a “könnyebb” utat választva engedni a nyomásnak és elítélni a “rosszalkodó” nebulót. Pedig aki járt iskolába szinte garantáltan tapasztalta, hogy az ilyen eseteknek mindig van valami előzménye, és az árulkodó fél igazából akkor jelentkezik a tanárnál amikor kiderül h saját kezűleg sehogysem sikerül lenyomnia a kiszemelt osztálytársát. A valódi áldozat tipikusan csak otthon panaszkodik vagy csendben sirdogál, de a legritkábban bízik benne hogy a tanárok elhinnék neki az ő verzióját ‒ és alulmotivált pedagógusok esetében erre meg is van minden oka. Különösen hogy már alsó tagozatban brutálisan képzett provokátorok tevékenykednek, akik képesek óra alatt is olyan alattomosan döfködni hátulról az előttük ülőt a körzővel hogy az végül a tanár szeme láttára keveri le neki a pofont: az ál-áldozat legnagyobb örömére hogy végre felvisíthasson és ezzel maga mellé állítsa a felnőtteket. Az a tanár aki erre beírja az intőt az “agresszornak” sokkal több kárt okoz mindkét fél ‒ sőt az egész osztály ‒ lelki fejlődésében még annál a kollégájánál is, aki inkább tudomást sem vesz az egészről. (Persze nem ez a legjobb stratégia;)

Ilyet mindenki tapasztalt, mert ilyen világban élünk.
És a felnőttek semmivel sem kevésbé alantas lények mint a gyerekek, csak megtanulták sokkal jobban leplezni a tetteiket és a szándékaikat – esetenként már saját maguk előtt is.
Az ilyen típusú összesküvések mindent behálózó volta – mert karmikus szempontból minden óvodai csúfolás már egy összeesküvés, és azért azt senki nem gondolja hogy ritka ‒ az egyik legmeghatározóbb jegye nem csak ennek a leszületésünknek, de évszázadok óta mindegyiknek. Viszont ez az a leszületés ahol valódi lehetőséget kapunk hogy végre felébredjünk, és valamit változtassunk évezredes gyengeségünkön és struccpolitikánkon.

Erről szól ez a mostani korszakváltás: mindennél fontosabb hogy most végre ne alulmotivált tanárként viselkedjünk.


Nos.

Akkor mi is az amit egyáltalán tenni lehet szellemvilági nézőpontból ha “gyermekeink” egymást mószerolják? Vagy látjuk ahogy elcsattan a pofon?

Ami a legfontosabb h ne játszunk istent, és ne mi akarjuk eldönteni hogy mi történt; és általában próbáljuk magunkat minél jobban kivonni az ügyből. Egyrészt a gyerekeknek minél hamarabb meg kell tanulniuk megoldani a saját konfliktusaikat, és kifejleszteni az együttműködés képességét magukban. Másrészt kívülről elvi lehetőségünk sincsen kibogozni az összes előzmény-szálat, és ha felszínes ismereteink alapján beleszólunk kinek van igaza csak azt fogják megtanulni belőle h a látszatot hogyan kell még jobban manipulálni. Ehhez felelős szülő vagy tanár nem járulhat hozzá.

Emellett az erőszakot természetesen maximálisan el kell ítélni minden formájában, annak a frekvenciának nem engedhetnek teret ők sem magukban ‒ simán meglehet kérni egy rendőrbácsit akár hogy mondja el szépen az óvodás kölkünknek milyen büntetés járna hivatalosan azért amit tesz később. (Innen nézve az iskolarendőrség rulez;)


Ha mégis azon kapjuk magunkat hogy ‒ akárcsak magunkban ‒ ítéletet alkotunk az ügyben részt vevők igazáról (és erre azért lássuk be van esély;), arra kell törekednünk h minél átfogóbban érzékeljük a felszín mögött húzódó szándékokat. Hívhatjuk finomérzékelésnek, intuíciónak, vagy nemverbális figyelemnek; a lényeg h a szavak önmagukban sokszor félrevezetőek ‒ főleg h általában legalább az egyik fél érdekelt a tények elferdítésében. Vagyis kevesebb információt tartalmaz a mit mondott a hogyan-hoz képest. A szándék frekvenciája ugyanis megmutatkozik mindenben, a tálalás körülményeitől kezdve a szóhasználaton és a hangszínen át a tekintetig és mozdulatokig. Ezeknek a helyes érzékelése jellegzetesen annál könnyebben megy, minél egyszerűbben figyelünk rájuk: vagyis nem 1-1 dimenzióra önmagában, hanem a bennünk kialakuló összbenyomásra. Az ilyen megérzései a legtöbb embernek tű pontosak (“itt vmi nem stimmel”) de a legtöbben leblokkolnak attól hogy nem tudják “bizonyítani” a benyomásaikat, vagy naívan leérvelik magukat hogy “de hát aztmondta”. Pedig a lélek hangja sosem tudományos levezetésként jelentkezik: bőven elég bizonyíték mindenre ha vmi belső rossz érzés keletkezik az emberben.

Ugyan ez érvényes amikor írott szöveggel találkozunk, és pl egy újságcikk állításainak valódiságát szeretnénk megállapítani ‒ bár itt nehezebb dolgunk van egyértelműen. Márpedig szükséges nyitott szemmel olvasni mindent, mert az újságírók csak állítólag törekednek a tényszerű közlésre, leggyakrabban sajnos átüt a szerző véleménye, mégha tompított fénnyel is. Többnyire már a cím bombasztikussága mindent elárul, de mértéktartóbb portálokon is árulkodnak a szerző szándékairól a kötőszavak (pl. ‘is’, ‘sem’), idézőjelek, ismétlések, panelek, skatulyázások és utalások. Még a bevallottan véleményt közvetítő cikkek esetében is csomót megtudhatunk a szerző motiváltságáról az alkalmazott hangnemen és sejtetésen túl önmagában az érvek számát és sorrendjét figyelve (hiszen ami valóban igaz megáll magától – alátámasztani csak a féligazságokat kell).

Panelek és nemverbális kommunikáció az usa-orosz giga-médiahekkben

Ugyanakkor itt is a fenti megközelítés a legcélravezetőbb: minél messzebbről tekintünk adott cikkre, annál egyértelműbben lesz egy benyomásunk arról mennyire jóérzés hinnünk neki. Sokszor megmagyarázhatatlan erővel ütközik fel bennünk h “ebben biztosan van valami”, vagy érezzük magunkat kényelmetlenül egy manipulatív iromány olvasásakor. Minél inkább a középpontunkban vagyunk, ‘kutatásaink’ annál inkább egy végtelen puzzle morzsáinak lassú összeállásának élményét hordozzák a sok apró részinformációból, amiket egyenként esetenként le lehetne söpörni könnyedén, együtt mégis egyértelművé válnak. És míg az elmét önmagában relatíve könnyű az orránál fogva vezetni egy egy látványos kijelentéssel, a szívünk puha tapogatózása vezetni tud minket egy teljes dezinformációs kampány közepén is.

Aki szerint szétválasztható a “mondanivaló” a “stílustól” az tulajdonképpen egyiket sem érzékeli ‒ hisz minden megnyilvánulás egy adott frekvenciát közvetít, és azzal a hullámhosszal csak egészében lehet foglalkozni: szívvel-lélekkel;)




És bár nemhiszem h bárkiben kételyeket hagytam eme iromány aktuálpolitikai indíttatását illetően, azért explikálnám a vonatkozó esettanulmányt.

  1. Ami talán tényleg egyértelműnek mondható, hogy az ukrán miniszterelnök nyíltan a berántás stratégiáját alkalmazza az egész világgal szemben. Még aki természetes eszköznek tekinti is a nyilvánosság bevonását egy “kicsi kiszolgáltatott nép” esetében (“kénytelen volt árulkodni”) annak is nehéz vitatnia hogy napi szinten bejelentkezik. A stílus pedig mindent elárul: kér és követel, feltételeket szab és uszít, személyeskedik: Oroszország ellen, és ‒ érdekes módon ‒ Magyarország ellen is.
  2. Energetikailag a szándék tehát egyértelműen a közvélemény hangolása az orosz miniszterelnök ellen, és ebből önmagában már következik, hogy nyílván ő provokálta ki Oroszországból a pofont, akkor is ha nehéz kibogozni hogyan tette. Hogy mindezt amerikai befolyás alatt, a donyecki lövöldözésekkel, a biofegyver laborokkal vagy máshogy ebből a szempontból másodlagos ‒ vmi szurkálást a körzőjével biztosan csinált.
  3. A magyar miniszterelnök ennek a berántásnak próbál ellenállni, a karma szempontjából vitathatatlanul helyesen; a baloldal viszont kész berántódni, vegytisztán a megváltó programon keresztül.
  4. A Külügyminiszter számonkéri a stílust, az ellenzék szerint az érdektelen vagy menthető.



Mivel a korszakváltás közepén történik mindez, egyértelműen szellemvilági felkérdezés Magyarországnak (is), hogy készek vagyunk-e rendezni a karmánkat: képesek vagyunk végre ellenállni a kísértésnek hogy részt vegyünk egy újabb összeesküvésben, vagy megint beállunk a sorba a többiek mellé. Mivel utóbbi vezetett Trianonhoz és társaihoz, elég egyértelmű kéne legyen mit választunk.



De hát a szabad akarat nem véletlenül szabad;)
És álláspontunktól függetlenül karmikusan kiemelt jelentőségű h éljünk a szavazati jogunkkal, ha érvénytelen szavazatot megyünk leadni akkor is. Aki ugyanis nem hajlandó élni a szabad döntése jogával, afelett mások fognak dönteni; egész népe és csipcsup ügyeiben egyaránt.


Szóval!

Elég az összeesküvésekből.
Elég a kiközösítésekből.
Elég az agresszióból.
Elég a rombolásból.
Elég a törvénytelenségből.
Elég a szétműködésből.

Itt az ideje az együttműködésnek, a rendnek, a békének, és a valódi építésnek belül és kívül egyaránt.

Hajrá!:)




Borítókép: Dezinformáció a bíróságon. Monty Python’s Flying Circus, 1. évad 3. rész; 1969

6 thoughts on “Vélemény, ítélet, felelősség, karma

  1. Szerintem is! Ne berántsanak, hanem kirántsanak! A Cba-ban akciósan kapható a csirkecomb! Ali nem hiszi, járjon utána!

    Like

  2. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) „Pink education” jelenség Magyarországon című elemzése szerint túl sok a diplomás nő Magyarországon, és emiatt csökken a házasság és a gyerekvállalás esélye – szúrta ki a Népszava az egyébként júliusban megjelent írást.

    Az elemzés első részében az olvasható, hogy 2010 és 2021 között minden évben több nő nyert felvételt a felsőoktatásba, mint férfi, a 2022-es tanév őszi félévében pedig már nem kevesebb mint 54,5% lesz a női hallgatók aránya – ráadásul a nők nagyobb arányban végzik is el a megkezdett felsőoktatási képzéseket, a férfi hallgatók ugyanis hajlamosak lemorzsolódni.

    A 700 szülő és pedagógus részvételével, az országgyűlési választás idején lebonyolított reprezentatív kérdőíves kutatás megkérdezettjeinek többsége szerint a „lányos” tulajdonságok – ezek az elemzés szerint a következők: érzelmi, szociális érettség, szorgalom, szófogadás, monotóniatűrés, jó szóbeli és írásbeli kifejezőkészség – fontosabbak az iskolákban, mint az elemzésben „fiúsnak” nevezett, reál tantárgyakhoz szükséges matematikai, technikai és műszaki érzék, a logika, a térlátás vagy éppen a kockázatvállalás.

    Like

    1. Nemsikerült rájönnöm ez a komment mit keres itt.

      Bár van olyan tapasztalatom hogy minél tovább tanul valaki annál jobban elveszik az elméjében. Az értelmiség mintha ezerszer kevésbé tudna figyelni a belső megérzéseire, ezért könnyebben lehet likat dumálni a dipomások agyába ún. ideológiákkal.

      De a gyerekvállalás vékgépp nem jön ide nekem.

      Hm?

      Like

    1. A rágalmazásnak is van ám karmája.

      A programokat vetem meg, mindegy kibe bújnak – nem az embereket.
      Gyűlöletet meg végképp nem táplálok semmi ellen, mert teljesen leszívja az embert: arra nincs időm;)

      Max sajnálni tudom – ha pl. csak most tudtad meg hogy nem mindenkinél működik a bűbájod.

      Like

Leave a Reply to liskajan Cancel reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s