A százezeréves háború

Ami a jelenünkben háború dúl Ukrajna területein, önmagán messze túlmutató jelentőséggel bír. Ez az évezredek óta várt korszakváltás “döntő ütközete”, melynek keretében az emberiség – és minden egyes ember egyenként – lehetőséget kap, hogy megtegyen egy az inkarnációk végtelen során át odázott lépést. A történelem ‘feneketlen kútja’ ugyan egyértelművé teszi, hogy nem éppen egyszerű dologról van szó, mégis megpróbálhatjuk kifejezni e lépés lényegét ezzel: a valódi békét és a valódi szabadságot választjuk-e, vagy az engedelmességet és a hierarchiát. Az életet – vagy a robotizációt.

E mitológiai háborút tükrözi ösztönösen minden kortárs eposzunk, a Csillagok háborújától a Gyűrűk urán át a Mátrixig. Akár klónok, orkok, programok vagy épp zombik képében nyílvánul meg a gonosz, a képlet egyértelmű: az emberiség valódi ellensége egy nem természettől való, lélektelen egyedekből álló féreginvázió, ami gátlástalanul fel akarja zabálni az élet és a szabadság maradék csíráit is. Viszont mindezen eposzokban az ellenség külső entitásként jelentkezik, és ez súlyosan félrevezető: hiszen a férgek belül rágnak, az elménkben pusztítanak, és közvetlenül az idegrendszerünkből próbálják kisavazni a lelket a belénk ültetett gondolatok, vágyak és félelmek erejével.

Az egyértelműség kedvéért érdemesnek tűnik tisztázni: amit a technológiai fejlődés és liberális demokráciák szabadságnak állítanak be, köszönő viszonyban sincs a valódi szabadsággal. (Amit pedig a szabadosság szóval lehet legjobban leírni – szex-, drog- és rágalomszabadság – az maga az elemi rabság.) Valódi szabadságot ugyanis gyakorlatilag senki nem élt még meg az írott történelem során, hiszen abban ősidők óta a földesúr-jobbágy viszony dominál. És hiába üvöltik a reklámok az ellenkezőjét: földesúrnak lenni szemernyivel sem szabadabb dolog lelki értelemben.

Demokratikus rabszolgaság

A lelki szabadság persze jelenleg szinte elérhetetlen távolságban van tőlünk – de ha közelebbről szemléljük a fizikai szabadság is. A korszakváltás részben pont ezt teszi a napnál is világosabbá mindenki számára aki még ébren van valamennyire, hogy hiába vannak látszólag gránit-talapzatba öntve minden alkotmányban és nemzetközi jogi egyezményben, az önrendelkezési jogaink a valóságban a tíz körmünkkel is alig érvényesíthetőek. A pandémia nyomán a testi önrendelkezési joggal kapcsolatban derült ki, hogy random fehérköpenyesek felülírhatják a saját döntésemet hogy kilógatom-e az orrom a levegőre, sőt még a kötelező oltás gondolata is felmerült (pláne Ausztriában), hiába vegysztisztán alkotmányellenes – elvileg. A lövöldözések a szomszédban a katonai besorozás rémét  – és így a lövészárokba parancsoltságot – tették teljesen valós lehetőséggé, amit Magyarországon mintha amúgy sikerült volna teljesen levenni a napirendről, de a legkevésbé az alkotmánybírák vagy az öntudatos állampolgárok fegyelmezett de egyértelmű tiltakozásának köszönhetően. Pedig állítólag a gyilkosságot bünteti a törvény – akkor a háborút (vagy eleve: a fegyverek gyártását) hogyhogy nem? A környezetvédelmi propagandák nyomására pedig a belső égésű autók tulajdonosainak kellett szembesülnie azzal, hogy a magántulajdon szentsége csak papíron szent, a valóságban bárki törvényesen elveheti azt a “közjó” érdekében.

Ami a közös az önrendelkezési jogok elleni minden támadásban, hogy a félelemre appelálnak. A félelem nevében tilos levenni a maszkot (“mer akkor mindenki meghal”), kellene engedni a nemtesztelt oltásokat, vagy kellene a lövészárokból gyilkolni idegeneket (“hisz különben még az otthonmaradók is meghalnak”). Természetesen a környezetvédők is a klíma-“katasztrófának” nevezett félelemmarketinggel elsősorban éhinséget, járványokat és életveszélyes időjárást jósolnak (“amibe legkésőbb az unokáink mind belehalnak”) – és emiatt akarják kicsavarni sok család kezéből legdrágább vagyontárgyukat egyszersmind legfontosabb termelő eszközüket.

A félelem-kufárok üzleti programja végtelenül szimpla évezredek óta, és nem különbözik semmiben az általános marketing logikájától: hiányt kell generálni valamiből a fejekben, és nagylelkűen felkínálni hogy majd ők betöltik e lukakat. A félelem szításával egyszerre tehát mindíg megjelenik a biztonság ígérete is, aminek eléréséhez nem kell mást csinálni, csak engedelmeskedni nekik és visszalépni az önrendelkezési jog valamelyik szeletéről. Vagyis épphogy csupáncsak a lelkünkből kell egy darabot odaadni, önként lemondani a szabad akarat és a szuverenitásunk egy részéről, és máris megmentenek a jótevő gondoskodók. 

Ez a program egy eszement szemétség ahogy van.

A félelem hiány-gazdaságtana

Először is aki a félelmet választja a lelkében, az a félelem útján fog járni szükségszerűen. És onnan aztán nincsen többé az a jóisten aki ki tudná emelni. Millió tanulmány szól arról, hogy aki körbeveszi magát szögesdróttal (vagy mondjuk szépségápolási termékekkel) az csak egyre jobban fog rettegni attól h mégis kirabolják valahogy (vagy valaki csúnyának fogja találni). Evés közben jön meg az étvágy ugyebár. Vagyis a tudat hatalmát materialista csecsebecsékkel nem lehetséges felülírni – aki belülről rohadásnak indult, az hiába próbálja fényesre fésülni a haját. Nem lehetséges annyit járni szépségplasztikára, hogy végül valaki végérvényesen szépnek érezné magát – pont fordítva történik mindíg. Hiszen minden ilyen ígéret definíció szerint beválthatatlan marad. Ami persze a gyökércélja a marketingnek: hiszen akkor majd megint lehet újat ígérni..

Így működnek az ördög körei.

Ráadásul a lélek és a félelem egymást kölcsönösen kizáró frekvenciák. Minél több valakiben a félelem, annál kevésbé élő. Vagyis aki lemond szuverenitásának bármelyik oldaláról és az engedelmességet választja, az elindul a robotizáció útján. Márpedig lélek nélkül létezni rémesen kietlen dolog. Tehát aki egyszer megcsúszik a félelem ördögi spirálján, az egyre nyomorultabbul fogja érezni magát, és egyre több mindent hajlandó feláldozni maradék énjéből azért hogy valaki kimentse a félelmeiből. És ahogy egyre fogy a belső tartalom, egyre nagyobb jelentőséget kapnak a külsőségek – vagyis a többiek. Míg a tiszta lélek szuverén létforma, a robotok működése függvénye a többi robotban futó programoknak.

Ezért a lélek szintjével fordítottan arányos, mekkora jelentőséget tulajdonít valaki mások véleményének. Mennyire vágyik mások elismerésére és retteg a megszégyenüléstől, örül-e ha hálásak neki vagy félnek tőle, érdekli-e h megnézik az utcán, fél-e hogy izzadságszaga van vagy kinevetik a tudatlanságát, halmozza-e a díjakat vagy lájkokat, vágyik-e a megdicsőülésre és világhírre. Mindennek a következménye, hogy aki elkezdte eladni a lelkét az lépten nyomon összehasonlítja magát másokkal: vagyis versenyzik. A verseny pedig alapvetően nem más, mint maga a háború.

A tudomány feketemágusai persze bőszen programozzák a médiában hogy “mindenki” híres akar lenni, vagy vonzó külalakkal rendelkezni, és “természetes ösztön” az elismerés iránti igény – de mindez csak azt bizonyítja milyen régóta és milyen mélyen gázolunk a pokolban. Abból a szempontból ez nem annyira meglepő, hogy ez a fajta robotizáció minimum az atlantiszi idők óta tart: már azt is a versengés pusztította el. Ezért az, hogy a történelem jelen szakaszában mászkáló 8 milliárd kétlábúból valaki átlag hány százalékban élő és hány százalékban robot, az elég ijesztő arányokat mutat, és még a határozottan lélekszintesekben is tipikusan fut jópár program. A neurobiológusok egy része mostmár nyíltan hírdeti hogy szabad akarat eleve nem létezik: és ezzel nem az az igazi baj, hogy semmit sem értenek a lélek működéséből, hanem hogy az “emberek” egy részére már valóban igaznak mondható a megállapításuk.

Ezért kell mostmár mindenképp megfordítani a tendenciát. A belső vírusírtás nem várathat magára tovább.

Alanyok és tárgyak

A versengés (tehát a személyes háborúk) szinte megszámlálhatatlan formában vannak jelen életünkben. Hiszen az is a többiekben levésnek esete, amikor az ember beleszól vagy beleles mások életébe, pletykál, kioktat, ítélkezik, esetleg segít vagy könyörög. Természetesen nagyon is társas lények vagyunk, és ügyköröket nem is lehet remeteként vagy egy sötét barlangban meditálva megoldani. A karma oldása csak más emberekkel folytatott interakciókon keresztül lehetséges. Hiszen éppen azt kell gyakorolnunk jelen leszületéseinknél miként maradhatunk szuverének a társas kapcsolatainkban: hogyan mondjunk nemeket, hogyan ne hergelődjünk, hogyan ne rántódjunk bele mások problémáiba. De nem elmenekülve a felkérdezések elől, hanem megtanulni miként lehet középpontban maradni minden szituációban, belső nyugalommal ragaszkodni a jogainkhoz és a teljes felelősség vállalásához.

Ebben az értelemben az empátia – a beleérzés – alapvetően a fekete mágia egyik sarokköve. A lélekszint emelkedésének feltétele, hogy az ember egyre kevésbé involválódik mások problémáiba, egyre kevésbé alanyként tekint a többiekre, és a mások jelenlétében feltárulkozó ügyeket tárgyiasítani képes: ez figyelmet akar kicsikarni belőlem, ez sajnálatot, ez hergelni akar. Csak így lehet felismerni a gyenge pontjainkat (a bennünk futó programokat), hogy felismerjük amint hasonló szituációk kerülnek elő minden párkapcsolatban, vagy a közértben és a munkahelyen ugyanúgy áll elő szégyenérzet, vagy mindíg pénzhiány keletkezik stb. Tehát a feladat nem átmenni TE-be – alanyba (ezt kéne tenned, mért hátráltatsz, kiszúrtak velem) – hanem ÉN-ben maradni folyamatosan (hogyan vonzottam ezt be, miként tettem magam ebbe a szituációba, nekem mit kell változtatnom). Nem mások felelősségét fírtatni, hanem felismerni hogy nekem kell felelősséget vállalnom minden gondolatomért, minden tettemért, és minden szituációért amibe belesétáltam.

Akármilyen meglepőnek is hangozhat ez elsőre, az empátia alapvetően a robotokra jellemző. Hiszen az empátia lényege a részvétel mások belső érzelmi világában. Márpedig a másik személyét mindíg a programok veszik célba, ők gondolkodnak alanyokban: a hatalom-program célja mások töpörítése és a félelem szítása bennük, a megmentő-program van elfoglalva mások problémáival és fűti a hála-energiát bennük, az áldozat-program vágyik csak rá hogy mások oldják meg a feladatait helyette, a szex-program fő kérdése hogy jól áll-e a frizura stb.

A belső ellenség: az agyrémek

Mindezek fényében talán érthető, hogy miért egy háború árnyékában zajlik a korszakváltás. A háború, a versengés, a hiány, az empátia, a félelem, a felelősség-hárítás és a szuverenitás hiánya: egy és ugyan az a dolog. Ahhoz hogy mindezt pontosan megértsük, hogy mi ez a belső háború a saját lelkünkkel szemben, amit évezredek óta folytatunk, most mindez felnagyítva és szimbolikusan jelenik meg a világpolitikában, egy harmadik világháború fenyegetésében. Meg kell értenie mindenkinek aki képes rá, hogy a háborúnak véget kell vetni. A fizikai térben lévőnek is, és a lelkeinkben is. A parancsuralomnak és az engedelmességnek, a felelőtlenségnek és a hibáztatásnak, a bosszúállásnak és a mártírságnak, a szuverenitás elengedésének és eltiprásának.

És természetesen az is következik az eddigiekből, hogy a megmentő-program nem tud kiutat nyújtani a háborúból, hiszen empátián alapul – vagyis éppen a felelősség hárítása az alapja. Az hogy a nyugati világ egy része kifejezetten fegyverszállítmányok pénzelésével akarja elérni a békét tökéletesen bizonyítja milyen súlyosan felelőtlen magatartást képviselnek. Pontosan annyira beszámítható mint amikor egy tanár úgy igyekszik a verekedő gyerekeket szétválasztani hogy a gyengébbik kezébe egy baseball-ütöt rak kedvesen. Ilyesmi kizárólag a félelem növelésére alkalmas, ahogy az a fentiekből (is) következik. Ugyanakkor látni kell, hogy nem “véletlenül” nyúltak helytelen eszközökhöz a politikusok, vagy vmi pech okozta hogy nem sikerült a szankciókkal véget vetni a háborúnak: mindez elkerülhetetlenül következik a kultúránkat teljesen átszövő hiánygazdaságtan logikájából, aminek a probléma fenttartása az egyetlen célja. És az is következik belőle sajnos, hogy magától semelyik (nagy)hatalom és (nagy)politikus nem lehet képes felismerni hogy helytelen megoldásokat javasol újra és újra, hiszen esetükben alapvetően programokról van szó, amikben nincs önreflexió. A szankciók elvileg sem tudnak annyira látványosan visszafele elsülni, hogy ne további szanckiókkal akarják orvosolni a helyzetet.

És ha még egy picit jobban megkaparjuk ezt a belső háborút, fel tudjuk ismerni hogy az nem kizárólag a saját lelkünk ellen folyik, és nem is “csak” általában minden lélek ellen – de közvetlenül a szellemvilággal szemben. Vagyis a félelem semmi másból nem tud eredni, mint a gondviselés tagadásából. Ahogy baj sem tud történni senkivel, amíg semmi félelem nincsen benne – ez frekvenciális törvényszerűség. A félelemnek nyilván számtalan formája és mértéke van, hiszen magukat hívőnek gondoló emberekben is sok szorongás tud lenni. De szükségszerűen minden belső hiányérzet abból fakad, hogy a teremtést nem látja teljesnek. Ezért támaszt elvárásokat másokkal szemben és a világgal szemben, és nem hajlandó felismerni az alaptörvényt: hogy mindenért ami velünk történik egyedül mi vagyunk felelősek. Hiszen a külvilág csak azt tudja tükrözni ami bennünk van: aki a hibákat keresi biztosan talál okot a panaszkodásra, aki ellenségesen áll a világhoz nyilván támadások fogják érni, aki magányos önmagával azt nehéz szeretni – és persze fordítva.

A látványos robbantások ellenére tehát a valódi háború, amiben az emberiség benne tartja magát amióta világ a világ és aminek most inflexiós pontjához értünk az emberi elmén belül zajlik. A belső ellenség ami ellen küzdünk: az elmevírusok birodalma. A természettől való lélek és elme ellenében az agyparaziták idegen frekvenciák, amiknek nem kéne helye legyen a teremtésben. És most elérkezett az idő, hogy végre kirakjuk őket magunkból, és véget vessünk ennek a százezer évek óta tartó pandémiának. Mert ez az a leszületésünk, ahol kívételes lehetőséget kap mindenki hogy végre felébredjen.

El kell végeznünk a belső vírusírtást, ki kell raknunk magunkból minden agyrémet, kiprogramozni minden beültetést, és elengedni a félelmeinket. Fel kell építenünk az energiamezőnk körül a tűzfalakat, és visszaszerezni az idegrendszerünk immunitását az idegen frekikkel szemben. Felelősséget kell végre vállalnunk magunkért teljesen, hallatni a hangunkat, visszaszerezni szuverenitásunk, és végre valahára szabaddá válni.

Éljünk a lehetőséggel – válasszuk az életet;)

---

Borítókép: Star Wars VIII – Az ébredő erő. Luke Skyawalker a lövöldözésektől távol, a tudata erejével száll szembe a birodalommal. (Amúgy a saját belső démonaival való küzdelemben nem épp sikeres..)