A megváltó szindróma

Folytatjuk tovább a ’másokon való segítés’ morálfilozófiai elvének szétcincálását, illetve az ún. „jószándék” értelmezési tartományának szűkítését. Szemben az előző bejegyzéssel ugyanakkor ezt a posztot elsősorban magamnak írom – az előkészületek közben ugyanis kínosan egyértelművé vált h mások megváltásának démoni igénye kétségbeesett erővel befolyásolja hétköznapjaimat. Nyilván az egész blogot az engem aktuálisan legjobban foglalkoztató témák köré szervezem – de általában vmennyire már megemésztett élményhalmazok kivezetésével szokok próbálkozni. Ez most eggyel közelebb esik a folyamatban lévő önterápia dimenzióihoz.

A cselekedetek helyességéről való absztrakt szintű gondolkodás (tehát az erkölcs-filozófia) agyament kártékonyságát az előzőekben – azthiszem;) – sikerült maradéktalanul bebizonyítanunk. Bár ezután látszólag kézenfekvő megoldásnak tűnik h elménk helyett egyszerűen az érzéseinkre (lelkiismeretünkre) kell hagyatkoznunk a ’Mi a helyes cselekedet?’ kérdésével kapcsolatban, a valóságban ebből legalább ugyanannyi hülyeség származik. Persze a lélek hangjának tudatos elfolytására berendezkedett kultúrában élve ez nem kifejezetten meglepő – de annál izgalmasabb h akkor miként lehet egyáltalán legyőzni belső süketségünket.

Namármost, amennyire én látom a dolgot: saját érzéseink eredetét fürkésző „hitelesítő eljárás” során alapvetően két dologra szükséges reflektálnunk, ha segítségnyújtási szituációba kerülünk.

1.  A társadalmainkból ránk zúduló „szeressük egymást gyerekek” propaganda elképesztő méreteire
2. A mások megmentéséből származó dicsőség és hiúság érzeteinek démoni természetére
   
   

Szeretet propaganda

Először is meg kell próbálnunk felismerni, hogy társadalmilag lehetetlen mennyiségű elvárást és pressziót kapunk a nyakunkba az elesettek megsegítésének erkölcsi kötelességével kapcsolatban. Márpedig a média elképesztő erejét a tudatalattinkra nem csak olyankor érdemes tudatosítani magunkban, amikor ’megint még eggyel drágább’ telefonok v kocsik stb. kirakata előtt találjuk magunkat – hanem akkor is amikor az elesettek láttán „magunktól” és „ösztönösen” megmentési szándék „ébred” bennünk. Ha picit belegondolunk ugyanis gyakorlatilag minden filmben és minden könyvben a „jók” – tehát a főhősök – elsőszámú attribútuma (ami megkülönbözteti őket a „gonoszoktól”) h gondolkodás nélkül segítségére sietnek a bajbajutottaknak. A Hófehérke törpéitől a szuperhősös akciófilmekig bezárólag mindig mindenhol azt tolják a fülünk közé h attól vagyunk emberek h időnk és energiáink mások megsegítésére fordítjuk – különben szörnyetegek lennénk. (Ettől még íródnak művek szörnyetegek szemszögeiből is – pl. az Amerikai pszichó, vagy a Watchmen – csak velük nemszívesen azonosulunk.) De attól h minden média ezt sulykolja belénk reggeltől estig még nem válik igazzá. Viszont könnyebbé teszi elfelednünk ez mekkora hülyeség, mert harsogásával elhomályosítja a belső hallásunkat.

A legnépszerűbb meséink közül talán egyedül a Birodalom visszavág-ban hangsúlyos elem ennek a propagandának a tagadása, amikor Yoda és Obi-Wan is figyelmezteti Luke-ot h nem szabad saját képességeinek fejlesztése helyett Leia-ék segítségére sietnie. Persze nyilván nem hallgat a bölcsek tanácsára, uh végül ő az akit meg kell menteni – miután Darth Vader lenyisszantja a jobbkezét….
[ Mindenesetre ha ismertek más filmtörténeti kivételt bátran írjátok meg a kommentbe!  Thx;) ]

Persze nem Hollywooddal és nem is Gutenberggel kezdődik a dolog. Az egész keresztény kultúrkör sajnálatenergiában fuldoklik születésétől fogva. A Karmikus Törvények szempontjából az egész Jézus sztori full sátánista agymosás: Jézus, ha élt, vagy soha nem gyógyított meg senkit és nem áldozta fel magát senkiért (max ahogy a bárányok áldozzák fel “magukat” húsvétkor a lakomához :s) – vagy egy különösen nagyhatalmú fekete-mágus volt. Az Antikrisztusban – bár hatalomittas filozófiája összességében legalább olyan ördögi mint amit kritizál – Nietzsche nagyon pontosan leplezi le, h az a társadalmi presszió h a szorgalmasabb és sikeresebb embereknek a gyengébbek megsegítésére kell fordítaniuk energiáikat, velejéig romlott és cinikus. Miért kéne egy sok munkával elért eredményt megosztani olyan valakivel aki utál dolgozni?! Miért kéne egy jó futónak a hátán vinnie vkit aki nem hajlandó még a kanapéból sem felállni?! Hiszen ezzel a semmittevést jutalmazzuk és a szorgalmat büntetjük!! Ennél betegebb és igazságtalanabb erkölcsöt kigondolni sem lehetséges.[1]

Persze vannak akik másokon átgázolva szereznek iszonyatos vagyonokat – ahogy sokakat egyesek gáncsoskodása taszít a földre. De ezek nem ellenpéldák. Sem a gyilkosságokat nem teszi jóvá egy kis alamizsna-osztás (és isten ments h vki ezzel kiegyenlítettnek tekintse a karmáját!) – sem az elesettek kiemelése a sárból nem mutatja meg nekik, miként kell kivédeni a gáncsokat. Mindannyian csak saját magunkért vagyunk felelősek: minden tettünkért, minden döntésünkért, minden gondolatunkért. Sőt tulajdonképpen minden szituációért felelősséget kell vállalnunk amibe belecsöppenünk. Azért is amit karmikusan magunkra rántunk, és minden egyes pofonért is ami elől nem vagyunk hajlandók elhajolni.

Persze egy olyan társadalomban ahol lassan a bíróságokon is felmentik ’szegény’ sorozatgyilkosokat ha kiderül h hiszen verte őket az apjuk, a valódi igazságosság logikája nyilván sokakban kelt kétségbeesést és tagadást. Hozzá vagyunk szokva h futószalagon gyártsuk a felmentéseket a saját helyzetünkért, és h másokkal akarjuk befoltoztatni a hiányosságainkat. Hibásak a szüleink, a főnökeink, a gyerekeink és a világ amibe beleszülettünk – csak épp mi nem tehetünk semmiről. A nagy kékeres lópikulát. Hiszen távolról sem lesz mindenki sorozatgyilkos akit vertek a szülei.

És hiába próbálom kerülgetni a forrókását, ezt logikusan továbbgondolva elkerülhetetlenül eljutunk odaáig, hogy a vallási mitológiák többségének[2] lényege közvetlenül a Karmikus Törvények aljas tagadása. Hiszen a természet rendje szerint mindenki szükségszerűen éppen azt kapja amit megérdemel. És mindenki azért kapja precízen megszerkesztve azt a szituációt amibe belekerül, h minél többet és alaposabban tanulhasson belőle lelkileg. Ebből adódóan – és ezt lenne fontos vhogy megpróbálnunk átlátni – a sajnálat energia minden formája a szellemvilági igazságszolgáltatás arcul köpése. Mégis honnan vesszük a pofátlan vakmerőséget h felülbíráljuk az isteni rendet? Milyen fokozhatatlan önelégültség vesz rá minket h istent játszva önkényesen avatkozzunk bele a felsőbb erők munkálataiba?

Hálisten persze semmi esélyünk átírni a Karma törvényeit: vagyis akit önhittségünkben kirántunk a gödörből garantáltan még mélyebb gödörbe fog kerülni, hogy vhogy végre elkezdjen gondolkodni azon h mi a túrót kéne csinálnia az önsajnálaton és a könyörgésen túl. A messianisztikus vallások (meg a koldulórendek) persze förtelmes tudatosággal pont erre játszanak, h mindenki leálljon a lelkimunkával, és hátradőlve elkezdjen a ‘megmentőre’ várakozni – „végtelen buzgalommal”. Amennyi kétségbeesett időt az emberek imádkozásra és siránkozásra pazarolnak abból házakat építhetnének fel maguknak vidáman. De a pokolfajzatoknak az évezredek óta tartó krisztusi agymosással sikerült akkora gátat emelni az emberek lelki fejlődésének útjába, h mostanra szinte teljesen leállt a Karma kereke.

Nyilván innen újraindítani mostmár rémesen sok lelkierőt kíván. De nincs más út: le kell szállnunk egymás nyakáról, és végre elkezdeni saját magunkért dolgozni.

Hiúság vására

A másik dolog amire érdemes odafigyelnünk amikor „saját” „belső” „érzéseink” ösztönzésére „önkéntelenül” segítünk másoknak, hogy a nyomában testet öltő jóérzés idebenn milyen természetű. Én aztán igazán eltöltöttem jópár évet azzal h másokat vígasztaltam, lelkesítettem, támogattam és bátorítottam – napi szinten több órán át üzemszerűen. Úgyéreztem h csodálatosan csinálom, mindenkinek tudok erőt adni, mindenki hálás érte, mindenki hozzám jön segítségért, és büszke és elégedett voltam magammal. És külső segítség nélkül talán sosem fogom fel h ez nem az a derüs és könnyed jókedv amikor pl hógolyózik az ember és sehogy sem bírja abbahagyni – hanem egy nehéz és terhes elégedettség, ami valójában teljesen lefárasztott minden nap végére (vagy közepére;).

Mert valójában nem a lelkem szabadsága repítette – hanem egy társadalmi státusz megszerzésének/megvédésének diadalérzete (ha szinte teljesen tudatlanul is, és persze szerényen takaréklángon tartva:P). Mindenesetre az identitásom részévé vált, h én vagyok az aki másokon tud segíteni – vagyis az önérzetemet hozzájuk láncoltam. Függőségi viszonyba hoztam magam az ismerőseimmel, akiknek a hálás visszacsatolása egyfajta droggá vált számomra, mert az igazolta h vagyok vki és csinálok vmit. És persze az ő számukra az én figyelmem vált droggá, amit bmikor lehívhattak – és le is hívtak.

Mindennek persze nem kell ilyen szélsőséges formát öltenie. A megváltó szindrómának lehetnek egészen apró jelei is. Működésbe léphet ha csak egyetlen érmét is adunk egy kéregetőnek, vagy átadjuk a helyünk a villamoson. Mert minden alkalommal amikor másokon segítünk fennáll a veszély, h magunkat többnek érezzük attól h vki máson segítünk. Maga a segítség adás ugyanis egy aszimmetrikus helyzet energetikailag. A segítség nyújtó automatikusan felérendelődik a másiknak, a segítség befogadója pedig alárendelődik – akkor is ha ez semelyikük számára nem tudatosul. Ha nem vagyok több ugyan miből adnék? Ha nem vagyok kevesebb ugyan hogy vehetnék el bmit? Mégis ki vagyok én h a segítségemmel magam alá rendeljek másokat?!

“Hey! Wait! I got a new complaint
Forever in debt to your priceless advice”

– Nirvana: Heart shaped box –

Természetesen vannak kivételek – ezekre mingyárt rátérünk. De összességében úgylátom a segítségnyújtásnak immanens veszélye h az ember közben óhatatlanul felértékeli a saját személyét. Vagyis a hiúság lángjai kezdik nyaldosni belülről. Ez a rákfeneség ott húzódik minden jócselekedet mögött, és különösen a gyógyító és terapeuta foglalkozásokban: végtelenül nehéz nem azt érezni (rosszabb esetben: éreztetni), h én vagyok az aki meggyógyított Téged.

Ennek kivédéséhez nem elegendő pusztán „lelkileg stabilnak” mutatkozni. Egyrészt mindenképp explicit ellentételezésre van szükség (a gyakorlatban a legszerencsésebb az anyagi, bár elvi szinten lehetne egyéb típusú energia is), különben már a külső egyensúly is felborul. De a belső egyensúlyhoz még emellett folyamatos és alapos lelkimunkára is szükség van. Különben az ego ádáz zümmögése betölti a lelkünk, és önelégült pojácákká kezdünk vedleni. Elég csak megnézni mivé lettek a sebészek – explicit felsőbbrendűségi komplexusban szenvednek szinte mindannyian. Pedig ezért mindenki fizet – van aki többször is.. Gondoljunk bele mi mehet végbe bennünk amikor jó szamaritánust játszunk! Álszerény önelégültség és dölyfösség – energetikailag megkerülhetetlenül.

No persze a segítésnek ezer formája létezik, és nyílván lehetséges tiszta lélekkel is csinálni. Elképzelhető h felhív egy haver h költöznek és szálljak be cipelni, és végiggondolva h nincs más dolgom és örömmel látnám amúgyis, tudok tiszta szívből igent mondani. Hasonlóan az ember segíthet örömmel a munkatársainak és a családtagoknak is – főleg h itt minden valószínűség szerint automatikusan jön az ellenszolgáltatás, ha időben esetleg eltolva is. De nagyon könnyű átbillenni teréz anyuvá és mártírszülővé, ahol az ember már elkezdi gyámolítani felebarátait. Ezt pedig mindenkoron a hiúság hamis jóérzete kezdi ellensúlyozni belülről: h lám, én „jóember” vagyok – méghozzá bizonyíthatóan!

Mivel a sajnálat-energia gyökere a lelkek aszimmetrikus fölé-alá rendelésében rejlik, a megváltó-szindróma programját legegyszerűbben az ’elesettség’ jelensége kezdi el futtatni. Ilyenkor az ember (vagyis most elsősorban én;) attól h a másik a legkisebb jelét adja a tanácstalanságnak, a levertségnek v a kiszolgáltattságnak, automatkusan elkezdi okádni magából az okos tanácsokat és a lelkesítő dumát. És ezzel nem az a baj h semmi esélyünk megoldani a mások problémáját, mert mosolyt-fakasztani azért lehet reményünk. A baj a rémes erővel fenyegető hiúság érzése, és a másik hálája irántunk – ami már egy kötési energia, ami mindkét felet elkezdi bekorlátozni.

Természetesen az is fekete-mágiás duma, hogy problémáinkat egy külső szemlélő könnyebben tudja átlátni. Hiszen minden szituáció végtelenül összetett, amiből kívülről legfeljebb csak egy-egy szelet érzékelhető. Egy szituáció teljes karmarendszerét egyedül annak van esélye teljes mélységében megérteni, akit érint. Rémes önteltség és önfejűség szükséges ahhoz, h belepofázzunk mások életébe. Nyílván egy másik eset ha megkérdezik tőlünk h szerintünk mit kéne tenni egy adott szituációban. Ebben az esetben természetesen, amennyiben ehhez kedvünk van, elmondhatjuk h mi mit látunk a saját szemszögünkből. De ehhez egy-két mondatnál biztosan nincsen többre szükség. Amihez már kiselőadást kellene tartanunk, azt jellemzően egyáltalán nem is érdemes megpróbálni kifejteni. És még ha sikerül is megragadnunk azt a pár találó mondatot: az h a másik végül mihez kezd ezzel, ahhoz már megint nincsen semmi közünk!:)

Mindezzel együtt tény h a határok homályosak és vékonyak. Nincs egyszerű recept a felosztásra, mikor motivál valódi örömenergia a lelkem mélyéről, és mikor kapcsol be a hiúság frekvenciája bennem h megmentsek másokat. De tudatosítani magunkban h minden segítségnyújtási szituáció lelki kockázatot hordoz magában – azt azért lehet. És ha elég sokáig figyelünk befelé idővel talán sikerül megismerni magunkat eléggé ahhoz, h ne sodródjunk bele a megváltó-szindróma programjába.

Pajtások!:)

A legkevésbé sem feladatunk mások életének helyrehozása! Sem a szüleinké, sem a gyerekeinké, sem a felebarátainké. Ne dőljünk be a sokezeréves propagandának ezügyben (sem), és próbáljuk anélkül jólérezni magunkat a bőrünkben h másoktól függenénk. Se megmentőként, se gyámolítottként. Legyünk függetlenek és szabadok minden tettünkben, és a saját feladatainkra koncentráljunk. Ne áhítozzunk se mások figyelmére, se mások hálájára! És próbáljunk résen lenni, mikor segítünk másoknak presszió nyomására, mikor önelégültségből, és mikor valódi önfeledt könnyedségből. És aztán az első kettőt kezdjük szépen lassan kivezetni az életünkből;)






——————

Borítókép: Jézus utolsó megkísértése (1988)

---

[1] Ez persze az évszázadok során egyre kínosabban egyértelművé vált mindenki számára, uh az ordító hülyeség leplezése érdekében idővel muszáj volt kidolgozni a “véletlen” elméletét, ami aztán a maradék felelősséget is lesuvickolta az emberiségről. Sőt gyökerében tiporta el az önmagunkkal való tükörbenézés elkerülhetetlenségét. Hiszen ha úgyis a véletlenre lehet kenni mindent semmi okunk épp magunkat hibáztatni a minket ért tragédiákért.. :s

[2] Távolról sem csupán a kereszténységre jellemző a sajnálat-energia és a messianisztikus világkép: ezek – egymással szoros szinergiát alkotva! – megtalálhatók gyakorlatilag minden nagy világvallásban. És akkor még a Krisna hívők koldulórendjeihez hasonlóan közvetlenül energia-vámpírságra épülő egyházakról nem is beszéltünk.